1940. szeptember 5-én délelőtt Szatmárnémeti és a környező magyarok lakta települések régen várt eseménynek lehettek tanúi: magyar honvédek virágszőnyegen masíroztak végig. A jelenet napokkal később megismétlődött Nagyváradon, Kolozsvárott, majd pedig a Székelyföld kisebb-nagyobb településein. Észak-Erdély magyar lakossága huszonkét év várakozása és elnyomatása után felszabadítóként tekintett a bevonuló katonákra.

Az augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában kötött megállapodás, mely Magyarországnak ítélte a Trianonban elcsatolt kelet-magyarországi és erdélyi területek egy részét, felkészületlenül érte Erdély és Ó-Románia románságát. A hivatalos propaganda 1920 óta, de még az utolsó napokban is a „Nici o brazda”, vagyis „Egy barázdát sem” (adunk vissza) jelszavát szajkózta. Pedig alig több mint két hónapja történt, hogy Moszkva ultimátumát követően, Károly király parancsára, a román hadsereg egyetlen puskalövés nélkül, teljes fejetlenség közepette ürítette ki Besszarábiát és Észak-Bukovinát – utóbbit Sztálin a 22 éves megszállásért „kárpótlásként” követelte. Az amúgy is nehéz éveket átélt, csaknem a polgárháború szélére sodródott Románia többségi nemzete számára úgy tűnt, ez az utolsó csapás.

A románokkal szemben Erdély magyarsága megerősödött a magyar uralom visszatértének reményében, amelyet különösen 1938, a Felvidék déli sávjának békés visszacsatolása és a szomszédos Kárpátalja 1939-es annexiója óta tápláltak. Miközben a román hadsereg képtelen volt megvédeni állama határait, a magyar honvédség híre és tényleges ereje hónapról hónapra nőtt. A romániai magyarok elkeseredését, egyben a szabadulásba vetett hitét az is fokozta, hogy Bukarest többé-kevésbé nyíltan ellenségként kezelte őket. A cenzúra mellett számos intézkedés sújtotta őket, különösen a bécsi döntést megelőző két évben. Katonai behíváskor csak munkásszázadokba vonultatták be őket, ahol rengeteg megaláztatásban, ám annál kevesebb élelmezésben volt részük. A kevés magyar köztisztviselőt, postást, vasutast vagy elbocsátották, vagy messze keletre helyezték. Letartóztatások követték egymást, és a román csendőrök még a lefogott középiskolás diákokat is több ízben embertelenül megkínozták. Budapest területi igényei miatt mozgósították a román hadsereget, s a nyugati határokhoz vezényelt sok tízezer román katona ellátása többnyire a magyar lakosság terhére történt, rendszeres rekvirálások formájában.

A magyar politika 1920 óta nem szűnt meg sürgetni a revíziót, ám a honvédség gyengesége, a Trianonban kimondott fegyverzetkorlátozás és a kisantant miatt ez komoly fenyegetést nem jelentett. 1940 nyarára azonban fordult a kocka: Csehszlovákia immár nem létezett, Belgrád nem akart beleavatkozni egy esetleges román–magyar konfliktusba, Románia legfőbb nyugati támogatója, Franciaország pedig vereséget szenvedett a német hadseregtől.

Díszszemle Kolozsvár főterén, 1940. szeptember

Ebben a helyzetben sokan úgy gondolták, hogy meg lehet és kell kockáztatni egy háborús konfliktust az erdélyi magyarság felszabadítása, az elveszett területek visszaszerzése érdekében. Az amúgy nem harciasságáról ismert Teleki Pál miniszterelnök is kiállt a fegyveres nyomásgyakorlás mellett. A Felvidék döntőbírósági visszaítélése után még egy „ajándékot” semmiképpen sem akart ugyanis elfogadni sem Hitler, sem más tengelyhatalmi vezető kezéből. A miniszterelnök pontosan látta ugyanis, hogy ez egyfelől ellenszenvet szül a Németországgal hadban álló nyugati szövetségesek körében, másfelől parttalan német követelések forrása lehet. Emellett Teleki úgy gondolta, hogy a magyar igények mérsékelt volta, az Erdély egy részéről való lemondás ellenére a külső kényszernek engedő Románia soha nem bocsátana meg sem Magyarországnak, sem a döntőbírónak, és adandó alkalommal fegyvereit megfordítva támadna deklarált „szövetségeseire”. Éppen ezért, mint a tartós megbékélés egyetlen lehetséges formáját, a közvetlen tárgyalásokat próbálta a bukaresti kormányra erőltetni. Eközben nem habozott keleti irányú fegyveres előretöréssel fenyegetni nemcsak Romániát, de Németországot is: Berlin számára ugyanis a román olaj és a térségbeli béke pótolhatatlan volt a Nagy-Britanniával folyó elkeseredett küzdelemhez.

A Turnu Severinben (régi magyar nevén Szörényváron) meginduló tárgyalások azonban néhány nap alatt kudarcba fulladtak. Az esős őszi idő beköszöntében és az általa előidézett, a védőknek kedvező közlekedési nehézségekben bízó román tárgyaló fél ugyanis hallani sem akart területek átadásáról, hanem kizárólag lakosságcserét tartott elképzelhetőnek, amely azonban – tekintettel a több mint egymillió romániai magyarra és alig ötvenezer magyarországi románra – teljesen megvalósíthatatlan volt. A tárgyalások sikertelensége arra sarkallta Bukarest egyes németbarát köreit, hogy beleegyezzenek a döntőbíróság létrehozásában, sőt maguk vessék fel ennek ötletét Berlinben. A román történetírás következetesen a magyar politikusoknak, sőt magának Telekinek rója fel a Hitlerhez folyamodást, azonban a magyar L. Balogh Béni és a román Cornel Grad kutatásai ezt meggyőzően cáfolják.

Az olasz és különösen a német vezetés némi bizonytalanság után vállalta el csak a döntés ódiumát. Végül valószínűleg attól való félelmükben álltak rá a bíráskodásra, hogy a Szovjetunió esetleg ráteheti a kezét a román olajmezőkre, amit csak úgy véltek elháríthatónak, ha a román hadsereget mentesítik a magyar fenyegetésektől. Ám kelletlenségüket egy pillanatig sem leplezték a németek: a Bécsbe érkező Csáky külügyminisztert és a megfigyelőként részt vevő Telekit Ribbentrop meglehetősen udvariatlanul fogadta, hálátlannak nevezve a magyarságot, amiért a Felvidék visszanyerése után nem segítettek Berlinnek Lengyelország lerohanásában.

Felhánytorgatta emellett a régi vádakat is: Magyarország berendezkedése nem elég korszerű (értsd: nincs diktatúra, a sajtó lényegében szabad), és egyebek mellett úgymond a zsidókérdést sem rendezte Budapest elég határozottan. A román delegátust, Mihail Manoilescut és Valeriu Popot valamivel udvariasabban fogadták, ám azt nem engedték meg, hogy az immár területi ajánlatokat is tartalmazó térképeiket bemutassák, sőt, amikor nem akarták előre elfogadni a döntést, a velük szembeni hangnem egyenesen fenyegető lett: a németek végül telefonon öt percet adtak a bukaresti koronatanácsnak a döntésre.

A határvonalat végül maga Hitler húzta meg, egyesítve két javaslatot, amelynek egyike a Székelyföldet csatolta volna vissza, északon Kárpátaljához csatlakozva, a másik a négy székely megyét Romániának hagyva a Király-hágón inneni, nyugati területeket adta volna Magyarországnak. A megosztás a románok legrosszabb várakozásait is túlhaladta: a teljesen sokkhatás alá került Manoilescu elájult, amikor megpillantotta a térképet. Ugyanakkor a magyar tárgyaló fél sem lehetett elégedett: korabeli megfogalmazás szerint „Erdély szebbik, de sokkal szegényebbik” részét kapták vissza, ahol nagyipar alig akadt egy-két helyen, és az északi területek egy-két bányáját leszámítva nyersanyagoknak is igencsak szűkében volt. A csalódott és a következmények miatt aggódó Teleki nem is titkolta mélységes elkeseredését. A miniszterelnök félelmei csakhamar valóra váltak. Németország benyújtotta a számlát: megkezdődött Magyarország betagolása a Berlin által uralt „új európai rendbe”. Ráadásul a visszatért területek – szemben a Felvidékkel – még megközelítően sem voltak etnikailag egyöntetűnek mondhatók: az 1941-es népszámlálás szerint a 43 104 négyzetkilométer területen 1 380 507 magyar mellett 1029469 román és 44 686 német, továbbá 122 598 egyéb nemzetiségű lakos is élt. Ugyanakkor a nem túl megbízható román népszámlálás 363206 délen, román fennhatóság alatt maradt magyarról adott hírt.

Erdély 1940-es megosztása kapcsán hatvanöt év távlatából (is) felmerül a megosztás igazságosságának kérdése. Bizonyos, hogy a határ meghúzása lényegesen méltányosabban történt, mint Trianonban, ugyanakkor az sem tagadható, hogy egy etnikailag ennyire kevert területen homogén nemzetiségi viszonyokat nem lehetett teremteni, legfeljebb nagyarányú lakosságcserével. Erre azonban a két állam közti elkeseredett gyűlölet miatt gondolni sem lehetett, nem is beszélve arról, hogy Bukarest egy későbbi, újabb revízió, a trianoni döntés visszaállítása reményében maradásra akarta bírni a magyar fennhatóság alá került románokat.

A Magyarországnak ítélt területek átadása és átvétele annak ellenére nem történt meg zökkenőmentesen, hogy erre a döntőbírósági ítélet kötelezte a két felet. A román hadsereg egy része fegyelmezetten elvonult, sok alakulat azonban fosztogatott, rabolt. Máramarosszigeten egy tiszt parancsára százada tüzelőállást foglalt el, és hárommillió lejt követelt a lakosságtól, úgymond hadisarc címén. A Székelyföld több városában még a vízcsapokat is leszerelték, a villanykörtéket kicsavarták és elvitték. Szatmárnémetiben becsomagolták és elszállították a közegészségügyi hivatal oltási lapjait, de sok más helyen is igyekeztek lehetetlenné tenni a mindennapi élet folytatását. Bihardiószegen és más falvakban emberhalál is esett, amikor a parasztok utolsó zsák gabonájukat, ökrüket próbálták megoltalmazni az elrablástól.

Aligha lehet csodálni, hogy a bevonuló honvédeket a magyar lakosság mindenütt kitörő örömmel, felszabadítóként fogadta. A német településeken – a magyarsághoz asszimilált szatmári svábság kivételével – általában közömbösen szemlélték a magyar katonák érkezését, a román falvakban pedig az óvatos kíváncsiság váltakozott a félelemmel és többé-kevésbé nyílt ellenségességgel. Ez utóbbit erősítette, hogy korábban a román hadsereg fegyvereket osztott szét a román parasztság között, és a szélsőségesen jobboldali és nacionalista politikai mozgalom, a Vasgárda ellenállásra biztatta tagjait. A katonákra leselkedő veszélyeket azonban a magyar hadvezetés és különösen néhány csapattiszt alaposan túlértékelte, ami több helyütt vérontáshoz, civilek meggyilkolásához vezetett. Szilágyippen legkevesebb 150 áldozatot követelt a tisztogató akció. Ördögkúton az ortodox pópa magyar katonákra orvul tüzet nyitó lánya mellett a pap egész családját is felkoncolták. Omboztelkén hasonló túlkapásokra került sor. Bár ezek összességükben elszigetelt események voltak, ekkor és 1944-ben, a Maniu-gárda magyarellenes vérengzései idején jó propagandaanyagul szolgáltak, sőt egyes román körök számára akként szolgálnak ma is.

A bevonulás után felállított, ideiglenesen katonák által irányított magyar közigazgatás elé szinte teljesíthetetlen feladatok magasodtak. A közellátás különösen a Székelyföldön tűnt csaknem lehetetlennek: az egyetlen ide vezető vasutat a határ kettévágta. Az éhínség elkerülésére rohammunkával 1940 decemberére felépítették a Szászlekence–Teke keskeny nyomtávú vasutat, de ennek ellenére a székely megyék lakossága nélkülözni volt kénytelen. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1940-ben, de különösen 1941-ben ötven éve nem látott rossz termés mutatkozott Észak-Erdélyben. Miközben az ország kénytelen volt a németeknek búzát és más mezőgazdasági cikkeket szállítani, Szilágy megyében még a hivatalosan megállapított napi 20 dekagramm kenyeret sem tudták sokáig kiszolgáltatni. A délről áradó menekültek, a román hadseregből egy szál ruhában – sőt olykor csupán alsóneműben – leszerelt magyar katonák elhelyezése a társadalom minden részéről megmutatkozó segítőkészség ellenére alig-alig volt megoldható.

A nehézségek, az észak-erdélyi terület általános elmaradottsága és szegénysége miatt az első hónapok tűzoltó munkái után a kormányzat magánbankoktól hatalmas összeg, 600 millió pengő felvételét határozta el (összevetésképpen: 1938-ban a korszerű hadsereg felállítása és részben a mögötte álló gyártókapacitás megteremtése 1000 millióba került). Az egész ország áldozatkészségét tükröző akció azonban csak 1941 végére, 1942 elejére hozta meg első eredményeit, igazán csak ekkor szabadult meg valamennyire Észak-Erdély lakossága a szegénység szorításából.

A mai erdélyi közemlékezet mint „kicsi magyar világra” emlékszik vissza az 1940–44 közti rövid négy évre. Annak ellenére, hogy az anyaországból átküldött tisztviselők viselkedése, urizálása és kasztszelleme (őket csak „ejtőernyősöknek” hívták az erdélyiek) sok keserűségre adott okot, s a hivatalos román történelem mellett a mindennapi propaganda is „népnyúzó, horthysta-fasiszta uralomról” írt és ír máig, az erdélyi magyarok tudatában ez az időszak elsősorban nem a csalódások, hanem a remények idejeként maradt. E sorok írója sokaktól és sokszor hallotta, főleg idősektől: „Ha ez a kicsi idő nem lett volna, most semmi sem lenne, de főleg magyar szó nem hallatszana már sem Kolozsvár, sem Bánffyhunyad, sem más városok és falvak utcáin.”

Hámori Péter, Magyar Nemzet Online