Január 23-án emlékezünk arra a szomorú napra, ami 65 évvel ezelőtt történt Csúrogon, majd utána Zsablyán és Mozsoron.
Ezen a napon űzték ki Csúrogról, otthonaikból a
még életben maradt magyarokat. Ugyanis 1944 őszén a szerbek kivégezték
a férfiak többségét. Ez azonban még nem volt elég a gyűlölködőknek.
1945. január 23-án minden magyar családot – a csecsemőktől az
aggastyánokig – puskával hajtottak ki otthonaikból, amit kétkezi
munkájukkal építettek.
A piactérre terelt szegény megfélemlített
embereket mindenüktől megfosztották, mindent elszedtek tőlük. Délelőtt
kilenc órától négyig várták a sorsuk beteljesülését, majd megindították
a magyarokat Járek felé. Mínusz húsz fok volt, térdig érő hó. A nagy
hóban és hidegben nem tudtak menni az idős emberek, a meggyötört
asszonyok és a gyerekek. Ezért a partizánok puskatussal biztatták őket.
Az első áldozat egy kisbaba volt, aki megfagyott édesanyja karján. Csak
kevés kisbabás családot raktak a tehervonatra, a többiek gyalog mentek.
Nagyon sok gyereknek és asszonynak megfagyott a lába, mire Járekra
értek.
Járekról előzőleg kiűzték a németeket, és a falut
koncentrációs – de mondhatnám, hogy halál – táborrá alakították. A
megdermedt, elfáradt magyarokat szobákba terelték: 20-30 személyt egy
helyre, nem nézték azt, hogy a családok együtt vannak-e. A szobákban
szalma volt leterítve, és reggelre, mikorra felébredtek tele lettek
tetvekkel.
Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok,
akik elmondták, hogy a szerbek már széthúzták Csúrogon a magyarok
vagyonát. Nagyon nehéz sors várt a tábor lakóira. Megalázták,
megkínozták, éheztették őket.
Nagyon sokan meghaltak, köztük sok kisgyermek. A
halottakat összeszedték, kocsira rakták, és a német kriptákba dobálták,
míg meg nem teltek, majd mikor megteltek, földet dobáltak rá, és
mésszel leöntötték. A halott hozzátartozókat nem volt szabad kikísérni,
ezzel is megalázva a hozzátartozókat.
Öt kegyetlen hónap után elhajtották a magyarokat
Gajdobrára egy másik koncentrációs táborba. Itt sínylődtek még
szeptemberig, míg végül kiengedték őket egy darab papírral a kezükben,
melyen az állt, hogy nem térhetnek vissza az otthonaikba.
A csontig lesoványodott, megalázott, kifosztott,
megszégyenített asszonyok, öregek és gyerekek földönfutókká,
hontalanokká váltak. Oda mentek, ahova a munkájukért befogadták őket,
és egy darab kenyeret kaptak.
A gyerekekből béresek lettek, gyorsan felnőtté
váltak. 1946 februárjában a zsablyai Népbíróság hozott egy döntést,
melyben leírták, hogy alkalmazni kell a kimondott bűnösséget a magyarok
felett. Ezzel a határozattal adták el földjeiket és házaikat, vagy
osztották szét egymás között. Azóta hatvanöt év múlt el. A kollektív
bűnösség terhét azóta is magukon viselik.
Az elűzött magyarok sohasem térhettek haza. Soha
senki nem kárpótolta őket. A vagyonukat elkobozták, a házaikba
beköltöztek. Mindenük ott maradt a szülőfalujukban, csak a szomorú
emléket őrzik a szívükben, és talán él még bennük egy kis remény, hogy
egyszer valaki majd nyilvánosan kimondja, és rehabilitálja az
ártatlanul kivégzetteket és mindazokat, akiket ártatlanul meghurcoltak
és kifosztottak.
Ezért január 23-a a túlélők számára a Magyar
Népirtás Napja. Azonban nem csak nekünk, túlélőknek, hanem mindenkinek
emlékeznie kell, azért, hogy mindez soha többé ne történjen meg.
Teleki Júlia, polgárjogi aktivista
(Magyar Szó)
Kapcsolódó hírek:
Ciki zagyva cikk a román magyar székely viszony összekuszálásával
Hova lett az országunk aranytartaléka, mely mára 150 - 200 tonna aranyrudat tenne ki?
Elérhető a magyar e-Etikett a weben!
Etnikai képet átíró tömeges betelepítések a délvidéki magyar lakta falvakba