A válságot a kormányok, a jegybankok és a pénzpiacok együtt hozták össze, egyebek mellett éppen a recessziótól való félelmükben. Most mégis a nyakukba szakadt. Ebből a helyzetből a szélsőséges piac- és tőkeellenes kormányzati beavatkozások nem vezetnek ki. Az operációk tompíthatják ugyan a recesszót, de elnyújtják a gyógyulás folyamatát. Ráadásul új kockázatokkal terhelik meg a rendszert; például azzal, hogy a gazdaságba pumpált pénz hatására egyszer csak belobban az infláció. A kezelések mellékhatásaitól azonban a politikusok igyekeznek megkímélni a közvéleményt. Ráadásul úgy állítják be a gazdaságösztönző programokat, hogy az irtózatos summák a gazdaság fellendítését szolgálják, holott sokkal inkább szociálpolitikai védreakciók.

Hogyan lehetne szociálpolitikai döntés bármely bankmogul megsegítése? Először is, a pénzintézetnél a munkahelyek többsége megmenthető. Másodszor, a betétesek pénze is megmaradhat (nem úgy, mint a Lehman esetében, amelynek áldozatai tökéletesen vétlenek: egy kiváló minősítésű bank értékpapírjait választották, kerülendő a kockázatot).

Továbbá, az államilag kisegített vagy egyenesen államosított bank toleránsabb az ügyfelekkel, amennyiben nem csap le azonnal a jelzálogfedezetre, nem semmizi ki adósait, netán még a kölcsönöket is megújítja; Nagy-Britanniában a Royal Bank of Scotland megmentését egyebek mellett azzal indokolták, hogy folytassa a hitelezést. Végső soron szociálpolitikai döntés az is, hogy az adókat erre csoportosítják át; az pedig még inkább, hogy a jövendő generációk adóit is erre költik el, előre, hiszen az államadósság növelése nélkül esély sincs efféle szubvenciókra.

És miért nem megoldás a válságra a bankmentés? Egyrészt, mert a piaci-üzleti megfontolások helyébe egyre inkább politikai szempontok lépnek, nem a jövedelmezőség számít, hanem a működés maga, a tartós banki veszteségek tehát szinte programozva vannak. Nehogy a bankok politikai szempontok alapján hitelezzenek! – vetítette előre aggályait a tekintélyes brit The Economist tavaly októberben.

Másrészt a veszélyeztetett pénzintézetek bizton számíthatnak az állami támogatásra, ezért elértéktelenedő eszközeiktől nem piaci módszerekkel, hanem egyre inkább kormányzati segítséggel óhajtanak megválni; sorsuk alakulásában alkupozícióik fontosabbakká váltak, mint szakmai teljesítményük.

Harmadrészt a pénzintézetek közti sokszoros tőkeáttétellel kialakult pénzügyi lufi kidurranásával keletkezett veszteséget az állam nem tudja maradéktalanul pótolni. És nem is akarja, amiben a maga szempontjai szerint igaza is van. Viszont ha erősíti a kontrollt a pénzintézetek felett, egyúttal csillapítja azt a multiplikátorhatást is, ami a válságot előidézte, ám ami egy idő után a recesszióból való kivergődést is segíthetné.

Ha már Marxot megidéztük, az ő szóhasználatával s erős leegyszerűsítéssel élve a válság kiváltó oka a pénz forgási sebességének őrületes felgyorsulása volt, majd – a krach nyomán – annak totális leállása. A most szerveződő erős állami és pénzügyfelügyeleti ellenőrzés következtében azonban a pénz még akkor is csak csordogálni fog a pénzügyi csatornákban, amikor már volna esély a visszatérésre a szokásos ügymenethez. Azok a bankok pedig, amelyek talpon maradtak, a bebukástól félve s mérlegeikre ügyelve iszonyodnak a kockázatvállalástól, nem segítik a gazdaság élénkítését. Félő, hogy a kilábalást ez a szedált pénzügyi rendszer inkább lassítani fogja, nem pedig támogatni. Márpedig Obama úgy véli, a legfontosabb teendő a „masszív, túlzó tőkeáttételek” leállítása és a szabályozatlan intézményekben rejlő rendszerkockázatok kiiktatása.

Hasonlóképpen ellentmondásos és aggályos a kormányok ténykedése is, amelyek a munkahelyek megvédésével és a kereslet élénkítésével avatkoznak a folyamatokba. A kormányok nem is tudják, hova kapjanak: közvetlenül a lakosságnak segítsenek, például a munkanélkülieknek és az adósoknak, netán a tízezreket foglalkoztató nagyvállalatokat mentsék meg, vagy tekintsenek előre, és igyekezzenek a modern – például környezetkímélő – technológiák alkalmazását ösztönözni? Bármit tesznek is, minden beavatkozásnak vannak nemkívánatos mellékhatásai. Több kormány például afféle végkiárusítás jellegű támogatást ad azoknak, akik használt autóikat lecserélik.

Ezzel mérsékelhető ugyan a gyártók pillanatnyi vesztesége, leapaszthatók a raktárkészletek, de mi lesz jövőre? Amúgy komikus fejlemény, hogy a német polgárok újabban Lengyelországba járnak autót vásárolni, mert a zloty leértékelődése miatt egyharmadával olcsóbban jönnek ki. Megmentené a német kormány az Opelt is, az amerikai General Motors leányvállalatát, csakhogy az Opel nyereséges, a GM pedig nem az, így félő, hogy az előbbinek nyújtott támogatás az utóbbihoz vándorolna. És viszont: az amerikai kormány által az A.I.G.-be öntött pénz egy része külföldi partnereihez, hitelezőihez vándorolt.9 Ha a világ összes autó- (és másmilyen) gyárát megmentik, tartósítják a túlkínálatot, ami a válság elhúzódásához vezethet. A gyenge, veszteséges cégbirodalmak állami megsegítésével tönkreteszik a versenyképes riválisok piacát is.

Végső soron a mostani ad hoc adócsökkentések is biankó vásárlási utalványnak tekinthetők, amit később kamatostul kell visszafizetni. Más szavakkal, eddig a bankok ösztönözték az ügyfeleiket vásárlásra és fogyasztásra, most az állam teszi ezt. De van egy lényeges különbség: az előbbi esetben az fizet kamatot, aki a hitelt igénybe vette, a kieső adóbevételekkel növekvő államadósság után pedig az állam. Viszont utólag ő is behajtja – minden adófizetőn.

Az adócsökkentésnek természetesen semmi akadálya nem volna ott, ahol az államháztartásnak bevételi többlete van. No de az Egyesült Államokban vagy éppen Nagy-Britanniában? Mindkét állam deficitje hovatovább átlépi a hazai össztermék, a GDP 10 százalékát. Ezek az államok – és mások is – a válságból való kilábalás hónapjaiban-éveiben a hiány lefaragása, az államadósság csökkentése érdekében az adók emelésére kényszerülnek majd, amivel viszszafogják az éledező gazdaságokat. Bizonyos keretek között az adómértékekkel való játszadozás teljesen rendben van, része az állam úgynevezett anticiklikus költségvetési politikájának – jobb időkben emelés, rosszabbakban tehercsökkentés –, egészen addig, amíg például a költségvetési hiány a válság dacára sem lépi túl a hazai össztermék 3-4 százalékát. Németország most még ügyel erre, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Írország azonban már rég nem.

Szemlátomást mindent feladtak.

Magyar buborékok

Március elején Gordon Brown brit miniszterelnök látogatása során Obama elejtett egy óvatlan megjegyzést: meg kell akadályozni, hogy azoknak a problémáknak, amelyek a feltörekvő országokban, például Magyarországon vagy Ukrajnában mutatkoznak meg, olyan tovagyűrűző hatásuk legyen, „amely eléri a mi partjainkat”. Rögvest jó nagyot zuhant a forint árfolyama. Valóban mi veszélyeztetnénk Amerikát, visszafordítottuk volna a cunamit? No nem, éppen fordítva: Magyarország – és az egész közép- és kelet-európai régió – számára 2010 után a legnagyobb veszélyt a nagy nemzetállamokon elhatalmasodó adósságok jelentik.

Hogyan kerültünk képbe?

„Az Egyesült Államok államadóssága eléri Magyarországét” – riogatta az olvasóit még februárban a The New York Times szerkesztője, Martin Hutchinson,10 hozzátéve, hogy a banki mentőmanőverek és a gazdaságösztönző programok következtében az Egyesült Államok államadóssága három év múlva eléri a GDP 70 százalékát, azt a mértéket, amely Magyarország finanszírozhatóságát az elmúlt fél évben oly nehézzé tette. Az Európai Bizottság legutóbbi előrejelzése szerint Nagy-Britannia sem produkál kevésbé vészjósló pénzügyi eredményt, államadóssága a 2007-es 44 százalékról 2010-re 71 százalékra ugrik. Még a világ legfegyelmezettebb régiójának, a stabilitási és növekedési paktummal megrendszabályozott euróövezetnek az együttes költségvetési hiánya is több mint a kétszeresére nő az idén, a 15 tagország államadóssága 2009-ben a GDP-jük 73 százalékára, jövőre annak 76 százalékára duzzad.

Ebből a sorból Magyarország nem lóg ki, csakhogy a magyar államadósságot megtestesítő értékpapíroknak az euró- és dollárkötvényekkel, angol, német, amerikai állampapírokkal kell megmérkőzniük. Velük már az ír, a görög, a spanyol államkötvények is alig állják a versenyt, azokat is csak drágábban lehet eladni, mint például a németeket. Csakhogy az euróövezet tagjainak az állampapírjait kölcsön fejében, fedezetként befogadja az Európai Központi Bank, az övezeten kívüli uniós tagországokét viszont nem.

Nem véletlen, hogy a megkülönböztetés ellen Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor egyidőben lépett fel. E tekintetben igazán szükség lenne az egyenlő elbánásra az európai jegybank részéről, mert október óta a magyar állampapírok gyakorlatilag eladhatatlanok, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság 2010 márciusáig igénybe vehető, 20 milliárd eurós hitele nélkül már lehúzhattuk volna a rolót.

Kigolyózta Magyarországot a nemzetközi pénzvilág? Csaknem ez történt. Tény, hogy Izland látványos összeomlása óta a forint és az ország sorsa állandóan napirenden van a világsajtóban, az is baj, ha aggódnak értünk, és az is, ha segítséget ígérnek nekünk – mint voltaképpen Obama tette, csak mondatának ez a része kevesebb hangsúlyt kapott. Mindkét esetben zuhan a forint árfolyama. Pedig nemzetközi összehasonlításban momentán sem a magyar államháztartási hiány, sem az államadósság nem kiemelkedően nagy: az előbbi a GDP 3 százaléka, az utóbbi 70 százalék fölé került. Sok, de nem rettenetesen. Akkor meg mi a baj velünk?

Az, hogy voltak s vannak saját buborékaink.

Pokolba vezető utunkat merő kormányzati jó szándék – és nagy adag felelőtlenség – kövezte ki. A legnagyobb buborékot a kormány az államháztartásban fújta fel 2002 és 2006 között, mégpedig azzal, hogy a gazdaság teljesítményét jócskán meghaladó, annak növekedési ütemét szinte megkétszerező bérkiáramlással félrevezette az embereket, elhitetve velük, hogy ez már örökké így lesz. A jövedelemnövekmény ígéretére rendezkedtek be a háztartások, ez táplálta a kiskereskedelmi forgalmat, ennek tudatában – vagy inkább reményében – adósodtak el ifjak és éltesebbek egyaránt. Ez a lufi már 2006-ban kipukkadt, hangja mindmáig visszhangik. Azóta a kormány három év alatt az államháztartás hiányát a hazai össztermék 7 százalékával mérsékelte, ami súlyos bér- és jövedelemcsökkenéssel járt.

A megszorítások következtében a 4 százalékos gazdasági növekedés 1 százalékosra lassult. Ekkor ütött be a válság.

Ráadásul az államháztartáson belül is kialakultak kisebb-nagyobb önálló buborékok. Az első mindjárt a nyugdíjkaszszáé, amelynek hiánya az úgynevezett svájci indexálással – a nyugdíjemelés mértéke felerészben az infláción, felerészben a bérnövekedésen múlik – és a 13. havi járandósággal a GDP 2–3 százalékára nőtt. Ezt a pénzt az adóbevételekből kellett átcsoportosítani, és majdnem ugyanennyit kellett azokból az egészségbiztosítási kasszába is betenni. Utóbbinak a deficitjét 2006 után a brutális kórház- és gyógyszergazdaságossági törvénnyel sikerült ugyan kordában tartani, de gyaníthatóan csak ideig-óráig.

A befizetett társadalombiztosítási járulékok és a járadékok, illetve az egészségügyi szolgáltatások között változatlanul nincs összefüggés. A tavaly márciusi népszavazás olcsó, kormányellenes fogásával megtorpedózott vizitdíj – vagy más hasonló megoldás – hiányában semmi nem korlátozza a szolgáltatások igénybevételét, az automatikusan levont járadékok pedig az egészségtudatos keveseket leszámítva úgyszólván senkit nem késztetnek „takarékosságra”: egészségi állapotuk megőrzésére, betegségmegelőzésre, a szűrővizsgálatok kihasználására.

Vagyis a közjavakkal való spórolás helyett az egészségügyet továbbra is afféle feltuningolt kereslet jellemzi. Ezeken kívül kreált a kormány egy szociális buborékot is, amennyiben a legkülönfélébb támogatások mértéke – ha törik, ha szakad – követte az inflációt, függetlenül a gazdaság teljesítményétől. Mára ez a lufi is kidurrant, a kormány nem győz visszakozni a nyugdíjasoknak tett ígéreteiből, és a szociális kiadásokat is ott nyírja, ahol tudja – vagy meri.

Összességében az állam hat év alatt irdatlan jövedelmeket csoportosított át az aktívak és az inaktívak között az utóbbiak javára. Most rákényszerül az ellenkezőjére. Ám amit most elvon a társadalombiztosítástól és a szociális kiadásokból, azzal a lakossági keresletet mérsékli, végső soron a recessziót súlyosbítja. De nem tehet mást.

Magyarország saját válságát nem a liberális állam okozta, mert olyan nem is volt, hanem a szociális állam. A rendszerváltó országok legszociálisabb, a gazdaságra legkíméletlenebbül rátelepedő állama. Ezt találták telibe a kintről záporozó ütések.

Egy további buborék a lakáspiacon alakult ki, és még az Orbán-kormány kezdte felfújni. A kamattámogatás, az állami szubvenció azokat is lakáshoz segítette, akik e nélkül aligha lettek volna hitelképesek. A rendszer „fénykorában” a bankok egyebek mellett azzal versengtek egymással, hogy nem kértek jövedelemigazolást, a kétféle – kamat- és eszközoldali – támogatás összkapcsolásával a piaci kamatszint harmadára vitték le a lakáskölcsönök árát, valósággal öntötték a pénzt a hitelpiacra.

Tiszta Amerika… A fideszes akció elsősorban a középosztálynak kedvezett, ennek igazságtalanságát felismerve a szociálliberális kormány a tehetősebbeknek nyújtott kedvezményeket egy kicsit megnyesegette, az önerő helyett bevethető szocpollal és a használt lakás vásárlására igénybe vehető félszocpollal megtámogatva a szegényebb családokat is. A szocpol, félszocpol lenyúlásában rejlő esélyt az uzsorások is megjátszották, szépen megszedték magukat az állami támogatásból, miközben kisemmizték az iskolázatlan famíliákat. Mindehhez itt-ott a helyi építési hatóságok és bankfiókok is asszisztáltak.

A honi ingatlanlufi igazán csak akkor fog szétpukkanni, ha a lakások értéke netán a kölcsönöké alá bukik – mert akkor a bankok vagy többletfedezetet igényelnek, vagy elvonják a nemfizető adósok jelzáloggal terhelt ingatlanait, ami már ma is megesik. Ha ez a krach is beüt, a pénzintézetek vagy magukat mentik, vagy az ügyfeleiket, egyre megy: az államnak vagy az ő térfelükön, vagy az adósokén kell, kellene beavatkoznia. Ha lesz miből.

Az a buborék pedig, amely önmagában is elég lett volna Magyarország bebuktatásához, a lakosság gyors eladósodásához kapcsolódik. A történet szintén 2002-re datálódik, amikor a költségvetési és a jegybanki politika összhangja megbomlott. Az állam minden pénzügyi illemszabályt felrúgva költekezett, a jegybank pedig szigorított, az ellentmondást felismerve a spekulánsok 2003-ban két támadást is indítottak a forint ellen. Ezt követően a jegybank tartósan magas kamatszintre rendezkezett be.

Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a külföldi befektetők csak tekintélyes kamatfelár mellett voltak hajlandók a magyar állampapírokat megvásárolni. Mivel a forinthitel drága volt, a kereskedelmi bankok átálltak az euróra, majd a még alacsonyabb kamatozású svájci frankra, és arra ösztönözték lakossági (és vállalati) ügyfeleiket, hogy ebben adósodjanak el. Könnyen tehették: anyabankjaik korlátlanul ellátták őket devizával. Az euróért, svájci frankért a pénzintézetek forintot vásároltak, valójában abban nyújtották a devizában meghatározott kölcsönöket. Vásárlásaikkal, állandó keresletükkel maguk is erősítették a forint árfolyamát. Így a háztartásoknál fiktív devizaadósság-buborék jött létre, ami azonban a pénzpiacon nagyon is valóságos. A külföldi anyabankok nagyvonalúsága tavaly októberben egy csapásra megszűnt, durr, azóta inkább a saját mérlegeikre ügyelnek, leányaik sem loholnak új ügyfelek után, mint akár még a nyári hónapokban is tették, holott akkor egy euró még 250 forintot ért.

A fordulatot máig nem sikerült kiheverni.

Teljes cikk aMozgó Világban

http://www.mozgovilag.hu/2009/04/03farkas.htm