Vegyes érzésekkel, elvárásokkal mentem ma ki a Hősök terére. Úgy gondoltam, ez a civil demonstráció ugyanolyan lesz, mint az a jó pár, amit már megjártam. A Kossuth téri érzést reméltem, ami az eslő este volt, és ami még az első napokon is érezhető volt, amikor senki nem hívott minket, de mentünk, amikor összebeszélés nélkül találkoztunk (meglepődve) emberekkel, akiket ismertünk. A gazdák önkéntes élelmiszer-segélyeinek az ízét, amikor jobban esett egy alma, mint addig bármikor.

Természetesen nem ezt az oldalát vártam el a maitól, hanem csak a pártok hallgatását, amikor senki nem korteskedik, kihasználva az elégedettlenséget. Ezt megkaptam. Nem voltak pártok, bár árgus szemmel figyeltem, és az a pár párt-zászló sem "hivatalosan" nyúlt a magasba, hanem egyénileg hozták.

A délután kissé hosszúra nyúlt, fél négy felé már érződött, hogy sokat álltak az emberek a napon, és a szónokok mondandója is kevés újat hoztt magával. Ez a lassú lankadás akkor tört meg igazán, amikor meghallottuk a motorok mély duruzsolást, ami jelezte: visszatértek a küldönc-szerepet magukra vállalt motorosok. Mindenki feléjük fordult, és úgy engedtek előre utat, mintha előre bejátszott szerep szerint tennék az emberek. Pedig csak a reménykedés volt az, a remény, hogy jó hírek jönnek, amire mindenkinek szüksége volt.

Tudtuk most is, hogy nem fog lemondani senki, és nem oszlik fel a parlament, a pártok nem hívnak össze sürgős tanácskozást, és nem vonnak le semmit. Ez nem az az ország. De mégis a jó hírekért jöttek az emberek, hogy érezzenek valamit, amit megvon tőlük a politika: a reményt, az összetartozást. Ezt mind megkaptuk. Nem a beszédek hoztak magukkal hangulatot, hanem maguk az emberek. A beszédek nagyrésze felejthető volt, egyik-másik majdnem hogy idegesítő. De meghallgattuk őket, mert olyan jó volt néha körülnézni, sétálni az emberek között, amikor láthattuk, hogy itt jóformán mindenféle ember van. Senki nem kezdett el bekiabálni, hogy ezt vagy azt a kormány élére, ezt vagy azt a pártot a parlamentbe. Csak előrehozott választást.

Tudta mindenki, ha lesz is előrehozott választás, a válság marad, és biztosan nehéz idők előtt állunk. De éppen ezért a remény megfizethetetlen ilyenkor. Ezt Fricz Tamás is megérezhette, mert utolsó szónokként, sorait zárva, ismét reményt pakolt az emberek szívébe, és hitet. Ez kell ma Magyarországnak, és őszinte hazaszeretet.

Nem ez volt az első, és nem is az utolsó "civil" demonstráció. De az első, ahol tényleg nem voltak pártok, és a szervezettség nem párosult senki kampányával. Köszönöm a szervezőknek!