Fókoszban az

államok feldarabolása és dezintegráció,

polgárháborúk, terrorizmus,

demokratizálódás,

nemzeti kisebbségek helyzete,

humanitárius beavatkozás,

etnikai tisztogatás,

tömeges bevándorlás és menekültügyek,

környezetvédelem.

Lássuk hogy áll mindezekhez a ma uralkodó neoliberális szemlélet:

Neoliberalizmus/neorealizmus versus strukturalizmus

Neoliberlaizmus: intézmények és kölcsönös függőség
(institutions and interdependence)

Az első vitát a realizmus nyerte, a második nem hozott változást a realizmus-liberalizmus vitában. A hidegháború eseményei is inkább a realista értelmezési keret számára jelentettek gyakorlóterepet. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk az 1950-es, 1960-as és 1970-es évek nyugati civilizációjának fejlődéséről, amelynek során jelentős mértékben bővültek a nyugati világ demokratikus államai közötti kereskedelmi, beruházási, közlekedési és kommunikációs kapcsolatok. A gyakorlat új lökést adott a liberális eszméknek. A neoliberálisok számára kiindulási alapot továbbra is a fejlődésbe vetett hitük jelentette, ugyanakkor szakítottak idealista gyökereikkel. Óvatosabbá váltak, történeti és értékelvű megközelítéseiket, tudományosan bizonyított hipotézisekkel támasztották alá.

Az 1950-es években Nyugat-Európa regionális integrációja került a neoliberálisok figyelmének középpontjába. Integráció alatt a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbé válását értjük. Az integráció korai kutatói azt vizsgálták, hogy az egyes határokon átívelő funkcionális kapcsolatok (kereskedelmi kapcsolatok, beruházások…) milyen, az együttműködés kölcsönösen előnyös hosszú távú formáit kínálják. Vagyis az integráció egyes funkcionális formái miképpen ösztönzik integrációra az államokat és a társadalom szereplőit az élet más területein. Ez az alapja a szociológiai liberalizmusnak (sociological liberalism). Az 1950-es években Karl Deutsch és társai azt vizsgálták, hogy az államközi és társadalomközi kapcsolatok bővülése miképpen járul hozzá a közösen vallott értékek elterjedéséhez, amelynek köszönhetően jelentősen növekednek a háború költségei, míg kirobbanásuk valószínűsége csökken. (Deutsch et al 1957)

Az 1970-es években Keohane és Nye továbbfejlesztették a szociológiai liberalizmus téziseit. Azt állították, hogy a nyugati világ és Japán kapcsolatait a komplex interdependencia fogalmával írhatjuk le legszemléletesebben. A kapcsolatoknak rendkívül sok formája létezik, a politikai kapcsolatoktól a gazdasági kapcsolatokon át a társadalmi kapcsolatokig. Szerintük többé a nemzetközi ügyek egyértelmű fontossági sorrendje nem értelmezhető. Nem beszélhetünk külön high politicsről (hadügy, külpolitika) és low politicsről (kereskedelem, iparpolitika, társadalmi kapcsolatok). A nemzetközi ügyek hierarchiája megszűnt. A neoliberalizmusnak ezt a formáját interdependencia liberalizmusnak (interdependence liberalism) nevezzük.

Amikor a kölcsönös függőségi kapcsolatok („interdependenciák“) elérnek egy bizonyos szintet, az államok gyakran nemzetközi intézményeket hoznak létre a közös problémák kezelésére. Az intézmények tovább ösztönzik a nemzetközi kapcsolatokat azáltal, hogy csökkentik az együttműködés költségeit a közösen elfogadott szabályrendszereikkel és információszolgáltató funkciójukkal. Az intézmények lehetnek formálisak, mint a WTO, az EU vagy az OECD, de lehetnek kevésbé formálisak, úgy mint a megállapodások (rezsimek), amelyek csupán a közös tevékenységek működési szabályait kívánják meghatározni a nemzetközi erőtér egy-egy részterületén (légi közlekedés, hajózás, kommunikáció, környezetvédelmi szabályozás stb.). Robert Keohane (1989) és Oran Young (1986) foglalkozik részletekbe menően az intézmények kialakulásával és működésével az intézményi liberalizmus (institutional liberalism) keretein belül.

A negyedik és egyben utolsó ága a neoliberalizmusnak a köztársasági liberalizmus (republican liberalism). Eszmei alapjait Immanuel Kant fektette le az Örök béke (Perpetual peace) című művében. Modern kori formájában arra a feltételezésre épül, hogy a demokráciák nem háborúznak egymással, hanem a békés kapcsolatok bővítésére és ápolására törekednek. Az elméletnek új lökést adott a hidegháború utáni szovjet szatellit-államok demokratikus átrendeződése. Az elmélet három feltételezésre épül: (1) a demokratikus államok a konfliktusok békés rendezésére törekednek, (2) a demokratikus államok közös értékeket vallanak, és (3) a demokratikus államok között gazdasági együttműködés figyelhető meg. A repubikánus liberalizmus képviselői optimisták a demokráciák terjedését és szerepét illetően.

Az 1970-es években úgy tűnt, hogy a neoliberalizmus válik a vezető paradigmává, de a neoliberális értelmezési keret csak az iparilag fejlett országok közötti kapcsolatok leírására szolgáltatott magyarázatot. A kelet-nyugati konfrontációra nem.

Neorealizmus: bipoláris világrend és konfrontáció

A realizmus válasza a kelet-nyugati konfrontáció magyarázatára hivatalosan 1979-ben Kenneth Waltz a Theory of International Politics (A nemzetközi politika elmélete) című könyvének formájában érkezett. Waltz művét tekintjük a neorealizmus kiindulási alapjának. Szakított a realisták értékelvű, morális megközelítésével, amelyben az államvezető értékelvű, morális dilemmái jelentették a vizsgálódás tárgyát és egy teljesen érték-semleges, szcientista elméletet dolgozott ki.

Waltz az államvezetők dilemmái helyett a nemzetközi rendszer struktúrájából indult ki és a struktúra teremtette lehetőségekből. Szerinte a nemzetközi rendszer struktúrája alapvetően meghatározza az államvezetők mozgásterét, ezért nem érdemes morális dilemmákkal foglalkoznunk. A struktúrát a következőképpen definiálta: (1) a nemzetközi rendszer anarchikus, mert nincs világkormány. (2) A nemzetközi rendszer egymáshoz nagyon hasonló egységekből áll (composed of like units): minden egységnek (államnak), kicsinek és nagynak egyaránt, hasonló kormányzati funkciókat kell ellátnia, többek között: védelem, adószedés és a gazdaság szabályozása. (3) Az államok – a nemzetközi kapcsolatok szempontjából – egyvalamiben különböznek: relatív képességeik (relative capabilities) tekintetében. Tehát a nemzetközi kapcsolatok nem állnak másból, mint olyan államok anarchikus kapcsolatából, amelyek csupán egyvalamiben különböznek: az egymáshoz viszonyított erőben (relative power). Mivel az államok meg akarják őrizni függetlenségüket, az anarchia tartósan fennmarad.

A második világháború után bipoláris világrend jött létre, amely a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió dominanciájára épült. A Szovjetunió felbomlása után az USA maradt az egyedüli domináns hatalom, néhány nagyhatalom társaságában. A nemzetközi rendszer egy multipoláris rendszer irányába mozdult el, de nem zárható ki a hegemonikus berendezkedés sem. Waltz nem állítja, hogy mindent képes magyarázni a nemzetközi politikában végletekig leegyszerűsített elméletével, de azt igen, hogy „néhány nagy és fontos dolgot“ (a few big and important things). Mik ezek? (1) A nagyhatalmak mindig egymás kiegyensúlyozására törekednek. A Szovjetunió felbomlásával az USA egyedül maradt a világpolitika színpadán, de – Waltz szerint - csak idő kérdése, hogy a kisebb hatalmak megkíséreljék ellensúlyozni az amerikai dominanciát. (2) A kisebb és gyengébb államok mindig törekedni fognak a nagyokkal való szövetségkötésre, mert így biztosíthatják maguk számára autonómiájuk maximumát. (Ez a pont azon klasszikus realista alapelv cáfolata, mely szerint az emberi természet alapvetően rossz, és konfliktuskereső.) (3) Tehát Waltz nemzetközi rendszer elméletéből az következik, hogy az államok nem az emberi természetből fakadóan hatalommaximalizálók és biztonságra törekvők (power-seeking and securty conscious), hanem azért mert a nemzetközi rendszer struktúrája erre készteti őket.

Ez az utolsó gondolat azért is fontos, mert csattanós választ ad a neoliberálisok együttműködés-magyarázatára. Waltz elméletének szellemében a neorealisták sem tagadják az együttműködést az államok között, sőt, magyarázatot is adnak rá: az államok azért működnek együtt, hogy relatív erejüket maximalizálják és megőrizzék autonómiájukat. Ezzel a neorealisták újra védekezésre kényszerítették a neoliberálisokat. A történelmi események is őket igazolták: egyrészt az 1980-as években Ronald Reagan elnöksége alatt a két pólus közötti feszültségek felerősödtek – Reagan a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának“ titulálta – másrészt Nyugat-Európa valamint Japán felfejlődésének köszönhetően az USA dominanciája a nyugati világon belül megkérdőjeleződött. Ez utóbbi nem fenyegetett egy, a kapitalista táboron belüli fegyveres konfliktus kitörésének veszélyével, de kereskedelmi háborúkkal annál inkább, ami ugyancsak a neorealista hipotézist erősítette.

Az 1990-es évek folyamán a neorealisták és neoliberálisok közel kerültek egymáshoz az elemzés kiindulási pontját, az elemzés kereteit illetően. A neoliberálisok elfogadták, hogy továbbra is az államok az elsődleges szereplői az anarchikus nemzetközi rendszernek és folyamatosan saját érdekeiket követik. A neoliberálisok továbbra is nagy jelentőséget tulajdonítanak a kölcsönös függőségi kapcsolatoknak, az intézményeknek és a demokráciák által vezérelt együttműködésnek, de a szakasz két végpontjáról mindkét elméleti iskola elmozdult. Sőt, módszertani kérdésekben teljesnek mutatkozott az egyetértés: a köztársasági liberalizmus követői kivételével szakítottak a tradicionális, történeti megközelítéssel és érvelésükben természettudományos (behaviouralista) alapokra helyezték a hangsúlyt.

Robert Keohane 1986-ban megpróbálta létrehozni a két neo elmélet szintézisét neoliberális nézőpontból, Barry Buzan ugyanezt neorealista megközelítésből 1993-ban. Ugyanakkor a vita tovább zajlik, Mearsheimer és követői a neorealizmus kéviseletében, míg Rosenau és társai a neoliberalizmus védelmében foglalnak állást.

Nemzetközi társadalom: az angol iskola

International Society: The English School

A nemzetközi politikaelmélet alapvetően és döntően amerikai gyökerű tudományterület. Ezért a főáramába tartozó vitákat is az amerikai kutatók vívják egymással, amerikai perspektívából. Ugyanakkor főleg az 1990-es évektől egyre hangosabban hallatszik a nem amerikai kutatók hangja is, akik a hidegháború lezárultával már kevésbé mutatkoztak elfogadónak az amerikai napirendet illetően.

Az angol iskola már a hidegháború idején is létezett, de erőre csak a korszak lezárulta után kapott. Az angol iskola követői elutasítják a behaviouralizmust és a tradicionális megközelítés mellett teszik le voksukat. A normák, a történelem ismeretének, és az emberi megértés, valamint az eseményekbe történő belehelyezkedés szükségességét vallják. Elutasítják a realista és a liberális elméletek közötti szigorú különbségtételt is. A két emélet szintézisére törekednek. Mivel képviselőik nem is elsősorban angolok, hanem dél afrikaiak, kanadaikak és ausztrálok, ezért az angol iskolát szokás inkább a nemzetközi társadalom elméletének nevezni. A 20. század folyamán két legfontosabb vezéralakjuknak Martin Wight és Hedley Bull bizonyult.

Miben mutatkozik meg szintézisük lényege? Felismerik és elfogadják az erő, a hatalom nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepét és vizsgálódásuk középpontjába az államot és az államrendszert helyezik. De elutasítják azt a – szerintük szűklátőkörűen -  realista, hobbesi megközelítést, mely szerint az államok közötti kapcsolatokban egyáltalán nincsen szerepe a normáknak. Az állam az ő megközelítésükben a Machtstaat (power state) és a Rechtsstaat (constitutional state) kombinációja. Hatalom és jogkövetés: egyaránt fontos elemei a nemzetközi kapcsolatoknak. Elfogadják a feltételezést, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus, mivel nincsen világkormány, ugyanakkor az anarchia nem egy antiszociális, hanem egy társadalmi (szociális) képződmény, ezért szóhasználatukban nem anarchikus rendszerről, hanem anarchikus társadalomról („anarchical society“) beszélnek. A nemzetközi társadalom követői az egyént az állam elé helyezik és bár elemzési keretükben az államok közötti kapcsolatokkal foglalkoznak, végcélként az események egyénekre gyakorolt hatását értelmezik. Az állam versus nemzetközi intézmények (IGO) és nem-kormányzati intézmények (NGO) viszonyában az államot tekintik elsődlegesnek, míg az IGO-knak és NGO-knak nem tulajdonítanak akkora jelentőséget a nemzetközi kapcsolatokban.

Szerintük az ENSZ példája jól személteti az erő és a jog együttes jelenlétét a nemzetközi társadalomban.

(1) Realista elem (realist element). Az ENSZ biztonsági tanácsának (Security Council) - amelynek tagjai vétójoggal rendelkeznek - egyedüli állandó résztvevői a (második világháború utáni) nagyhatalmak: USA, Oroszország, Kína, Anglia és Farnciaország. Ez a tény jól szimbolizálja az erő államrendszeren belüli egyenlőtlen eloszlását. A nagyhatalmak de facto is vétójoggal bírnak: nagyon nehéz lenne őket rákényszeríteni bármire, ami ellentétes az érdekeikkel.

(2) Racionális elem (rationalist element). A közgyűlésnek (General Assembly) minden nemzet tagja és a döntések során egy szavazattal bír. Így a többség akarata és nem a legerősebb akarata érvényesül.

(3) Kozmpolitia/szolidáris elem (cosmopolitian or solidarist element). Az egyének fontosságát az ENSZ Egyetemes Emberi Jogi Nyilatkozata (1948) testesíti meg, amely elvben a nemzetközi társadalom minden tagja számára biztosítja azokat az alapvető állapolgári, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális  jogokat, amelyek az emberi létezés elfogadható minőségéhez társuló feltételeket hivatottak megteremteni.

A nemzetközi társadalom elmélete egy integratív megközelítése a nemzetközi politikai viszonyoknak. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy az elmélet képviselői nem egy-két általuk fontosnak tartott nézőpontból interpretálják a világpolitika eseményeit, hanem holisztikus, mindent átölelő – történelmi, jogi, filozófiai - megközelítésre törekednek. Nem törekszenek az események tudományos magyarázatára, sokkal inkább a megértésre és az értelmezésre helyezik a hangsúlyt. Az államok fontosak, de az emberek ugyanúgy. Ezért az államvezetőknek három síkon kell gondolkodniuk: egyrészt a nemzeti felelősség (national responsibility) szintjén saját nemzetük és állampolgáraik védelmében, másrészt a nemzetközi felelősség (international responsibility) szintjén a többi nemzet jogait figyelembe véve, a nemzetközi jog útmutatásainak megfelelően, harmadrészt pedig a humanitárius felelősség (humanitarian responsibility) szintjén az emberi jogok védelmében. (Ahogyan azt az 1990-es évek krízisei, Bosznia, Szomália és a Perzsa Öböl történései bizonyították, ez nem mindig sikerül maradéktalanul.)

A nemzetközi társadalom elmélete nagy mértékben hozzájárult az első két vitához. Az elsőhöz azáltal, hogy a realista és liberális irányzatok közötti ellentéteket egy elméletbe integrálta. A másodikhoz a hagyományos megközelítés melletti kiállás jegyében. Szerintük a nemzetközi politikaelmélet humán tudományterület, ezért nem értelmezhető kívülállóként és szabályszerűségei nem írhatók le a nem-normatív, kifejezetten leíró terminológiával. A tudományterület kutatási módszertanának sajátossága az eseményekbe való belehelyezkedés, a döntések értelmezésére való törekvés, ami értékválasztás és ítéletalkotás nélkül lehetetlen.

Nemzetközi politikai gazdaságtan (International Political Economy)

Az eddigi nemzetközi politikaelméleti megközelítések elsősorban a politikai kapcsolatokkal foglalkoztak. A második világháború után intenzívebbé váló gazdasági kapcsolatok, és a dekolonizáció során az 1950-es, 1960-as években létrejövő többnyire gyenge államok bevonzották a nemzetközi tanulmányok tárgykörébe a politikai gazdaságtant. Az 1970-es években a harmadik világ országai elkezdtek nyomást gyakorolni a nemzetközi rendszer szereplőire gazdasági helyzetük javítása érdekében. Az általuk felvetett problémák pedig teret engedtek a marxizmus terjedésének a nemzetközi kapcsolatok értelmezésében a neomarxizmus formájában. A kutatók ugyani a neomarxizmus (vagy más néven strukturalizmus) elméleti keretei között voltak képesek hitelesen megmagyarázni a harmadik világ alulfejlettségének okait.

A nemzetközi politikaelmélet harmadik vitája a nemzetközi jólét és szegénység témakörében zajlott. A neomarxista megközelítés alapjaiban támadta meg a realista és liberális nemzetközi politikai gazdaságtani megközelítéseket.

A nemzetközi politikai gazdaságtan alapkérdése, hogy ki mit kap a nemzetközi gazdasági és politikai rendszerben. A fő eltérés a három elméleti irányzat között ebben mutatkozik.

A neomarxista elmélet a Karl Marx által lefektetett alapokra építkezik. Marx alapos vizsgálat alá vonta a 19. század kapitalista viszonyait és arra a következtetésre jutott, hogy a burzsoázia (azaz a tulajdonos-tőkés osztály) elnyomja és kihasználja a proletariátust (azaz a munkásosztályt). A neomarxisták kiterjesztik Marx alaptézisét a nemzetközi rendszerre, amelyben – szerintük - a gazdag kapitalista országok elszegényítik a világ egyébként is szegény országait. A függőség (dependence) fontos fogalom a neomarxista értelmezési keret megértése szempontjából. A strukturalista kutatók azt állítják, hogy a harmadik világ országai nem azért szegények, mert alulfejlettek (undeveloped), hanem azért mert alulfejlesztettek (underdeveloped) a gazdag országok által. Az egyenlőtlen cserében rá vannak arra kényszerítve, hogy primer termékeiket és nyersanyagaikat olcsón adják el és drágán vegyenek kész termékeket a fejlett országoktól.

Andre Gunder Frank szerint ez a fajta egyenlőtlen csere és a fölöslegek egyoldalú felhalmozódása a kapitalizmus természetéből, belső működéséből fakadó sajátosság (Frank 1967). Immanuel Wallerstein (1974, 1983) hasonló következtetésre jutott a kapitalista rendszer fejődését tanulmányozva a 16. század kezdetétől az 1980-as évek elejéig. Kevés országnak sikerülhet a felelmelkedés a harmadik világ szegénységéből, és mivel csak kevesek számára adatik hely „odafönt“, így ez inkább a kivétel mint a szabály. (Ahogyan azt mondjuk Szingapúr példája is bizonyítja.) A kapitalizmus olyan hierarchia, ami a szegények gazdagok általi kizsákmányolására épül és ez nem is fog változni addig, amíg valami másra le nem cseréljük.

A liberális NPG (nemzetközi politikai gazdaságtan) ennek éppen az ellenkezőjét állítja. A prosperitás elérhető mindenki számára a kapitalista rendszer globális expanziója révén. A liberális NPG Adam Smith és követői klasszikus közgazdaságtani elméletre épül: a szabad piacok, kiegészülve a magántulajdonnal és az egyéni szabadsággal, egy olyan önfenntartó gazdasági fejlődést indukálnak, ami mindenki számára elhozza a jólétet. Az emberek nem mennének bele az árucserébe a szabad piacokon, amennyiben az nem lenne előnyös számukra. „Mivel a háztartás számára mindig adott a lehetőség, hogy önmaga számára megtermelje a javakat, nem szükséges cserét kezdeményeznie egészen addig, amíg az nem szolgálja az érdekeit.“ (Freidman 1962). Tehét míg a strukturalisták a nemzetközi kapitalizmust a kizsákmányolás eszközének tekintik, addig a liberálisok a fejlődés eszközének.

A realista NPG megint más mint az előbbiek. Friedrich List, 19 századi német közgazdász szellemiségét tükrözi. Arra az elgondolásra épül, hogy a gazdaságot az állam és a nemzeti érdekek szolgálatába kell állítani. Ezért szokás ezt az elméletet merkantilizmusnak vagy gazdasági nacionalizmusnak is nevezni. A merkantilisták számára a társadalmi jólét az alapja az állam erejének. (Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a merkantilizmus Friedrich Listnél nem egyenlő a felhalmozással: List az ún. termelőerő elméletben kifejti, hogy egy ország erejét a termlésre való képessége határozza meg, nem az általa felhalmozott vagyon mennyisége.) A gazdaság az eszköze a nemzeti jólét megeteremtésén túl a nemzetbiztonságnak is. Friedrich List szerint a liberálisok által propagált szabad kereskedelemnek csak akkor van értelme, ha azonos fejlettségű államok kereskednek egymással. Egészen addig az alacsonyabb fejlettségű országra nézve veszélyes és deprimáló a szabad kereskedelem. Szerinte tanulságos, hogy azok a nemzetek képviselik legnagyobb erővel a szabad kereskedelem eszméit, amelyek maguk is protekcionista gazdaságpolitikával emelkedtek a legfejlettebbek közé.

Az NPG három aktuális kérdésre keresi a válaszokat napjainkban: (1) vajon a gazdasági globalizáció felszámolja-e a nemzeti határokat és a nemzetgazdaságokat? (2) Ki nyer és ki veszít a globalizáció során? (3) Hogyan visznyul egymáshoz a gazdaság és a politika?

Lehet máshogy is?

A nemzetközi politikaelmélet alternatív megközelítései

Államok feldarabolása és dezintegráció, polgárháborúk, terrorizmus, demokratizálódás, nemzeti kisebbségek helyzete, humanitárius beavatkozás, etnikai tisztogatás, tömeges bevándorlás és menekültügyek, környezetvédelem. Mind-mind olyan témák, amelyek a nagy nemzetközi politikaelméletek elemzési körének érintőjére esnek és amelyek a hidegháború lezárultával kerültek a nemzetközi politika homlokterébe. Egyes kutatók szerint a nemzetközi politika mainstream elméletek által felvetett kérdései elavulttá váltak. Ezért új megközelítésre, paradigmaváltásra van szükség.

A kritikai hangok két kérdést vetnek fel. Az egyik táborban a „hogyan“ kérdésre keresik a választ. Kimondottan módszertani jellegű kérdésekre helyezik a hangsúlyt. Míg a másik táborban azok szerepelnek, akik a nagy nemzetközi politikaelméletek témaválasztásait kérdőjelezik meg. Más témákat tekintenek a jelen és a jövő szempontjából fontos ügyeknek.

Való igaz, az ökoszisztéma sorsának alakulása most talán mindennél jobban foglalkoztatja a fiatal kutatókat. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a mainstream megközelítések továbbra is nagy segítségünkre lehetnek akár a probléma megoldásában, akár a probléma megoldása felé vezető úton. Hiszen ne feledjük a költő szavait: „minden lehetséges és annak az ellenkezője is, de végül valahogy mégis megtörténnek a dolgok.“