A tudományterület fejlődése és vitái

A nemzetközi politikaelmélet hagyományos megközelítésben elsősorban az állam szuverenitásának változásaival foglalkozik az államrendszer keretei között. Ebben a megközelítésben központi kérdésnek számít a háború és béke feltételeinek vizsgálata. Ugyanakkor napjaink nemzetközi kapcsolatai túlmutatnak a pusztán politikai dimenzión és olyan részterületek vizsgálatát teszik szükségessé, mint a kölcsönös gazdasági függőség, emberi jogok, transznacionális vállalatok szerepe, nemzetközi szervezetek, környezetvédelem, nemek közötti különbségek, fejlődés, terrorizmus és így tovább. Ezért a nemzetközi politikaelméletet napjainkban már inkább nemzetközi tanulmányoknak (International Studies) vagy világpolitikával foglalkozó tudományterületnek (World Politics) nevezik.

Először is azt vizsgáljuk, hogy milyen a négy nagy elméleti skatulya (realizmus, liberalizmus, nemzetközi társadalom, nemzetközi politikai gazdaságtan) viszonya egymáshoz és ezek az ún. mainstream megközelítések hogyan viszonyulnak az alternatív elképzelésekhez. Minden tudományt a párbeszéd és a folyamatos kritika visz előre. (Oláh György Nobel-díjas kémikusunk is leginkább a kritikusainak köszönte Nobel-díját. Nem győzte hangsúlyozni, hogy kritizálói aprólékos munkával milyen nagy mértékben járultak hozzá tudományos eredményeihez.) Ennek szellemében megvizsgáljuk a tudományterület fejlődését a nagy viták tükrében a tudományterület kialakulásától, vagyis az első világháború végétől egészen napjainkig.

A nemzetközi politikaelmélet fejődését két külső hatás befolyásolta legnagyobb mértékben. Egyrészt a tudományterületre nagy hatással volt a társtudományok fejlődése. Elsősorban a filozófia, a történelem, a közgazdaságtan és a jog új ismeretanyaga, új tézisei szivárogtak át a nemzetközi politikaelméletbe. Másrészt a történelmi fordulópontok újabb és újabb kérdéseket vetettek fel, diszkreditáltak régi gondolatokat és teret kínáltak újaknak. A két világháború, a hidegháború, az északi és a déi félteke közötti különbségek növekedése, a hidegháború vége és az „új világrend“ (new world order) létrejötte, legújabban pedig a 2001. szeptember 11-i események értelmezése tematizálja a tudományterületet.

Melyek ezek az alapvető viták? Az első az utópisztikus liberalizmus és a realizmus vitája. A második a hagyományos megközelítések és a behaviouralizmus (behaviouralism) közötti vita. A harmadik a realizmust és a liberalzmust a neoreaizmus és neoliberalizmus formájában egy oldalra terelte a neomarxizmussal szemben. A negyedik, a legújabb vita a már megalapozott elméleti irányzatok és az új, posztpozitivista alternatívák közötti egyet nem értés determinálja.

1. vita: utópisztikus liberalizmus versus realizmus

Az utópisztikus liberalizmus: a korai nemzetközi politikaelmélet

A döntő lökést a nemzetközi politikatudomány kialakulásának az első világháború adta. Általánosan elfogadott volt az a vélekedés, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni azt, hogy valaha még egyszer megismétlődhessenek az első világháború szörnyűségei. A somme-i és verduni ütközetekben emberek tízezrei, esetenként százezrei vesztek oda. Egy ismeretlen német közlegény szavaival élve az ütközetekben „oroszlánok küzdöttek bárányokért“ (lions for lambs), utalva ezzel a brit gyalogosok bátorságára és az őket vezérlő tábornokok gyávaságára. A milliós emberélet-veszteségek, az egyre értelmetlenebbnek tűnő háború, mind-mind a békésebb világrend iránti vágyat fokozták.

Miért törhetett ki az első világháború? És miért nem parancsoltak megálljt maguknak a nagyhatalmak (Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország, Ausztria és Törökország)? Ezekre a kérdésekre keresett válaszok hívták életre a nemzetközi politikaelméletet. A kezdetekkor meghatározónak számított a liberális gondolkodók hangja, akik úgy vélték, hogy az első világháború kitörése és elhúzódása Európa autokratikus vezetőinek egoista, rövidlátó számításainak és „elszámításainak“ köszönhető, akik felfegyverzett hadseregeik élén az emberéletet csupán eszköznek tekintették „szent céljaik“ elérésében.

A liberálisok szerint az ezeket a célokat követő hatalmakat az első világháború előtt a hatalmi egyensúly (balance of power) szabályai terelték Európa végzete felé. Az 1814-es Bécsi Kongresszus után a nagyhatalmak sikeresen egyensúlyoztak egymás között Európa nagyhatalmi békéjének fenntartása érdekében. A nagyhatalmak között egyetértés mutatkozott a külpolitika eszközeit és céljait illetően. Olyan szabályok voltak érvényben, amelyek tiltották a háborúban győztes félnek az ellenfél megszégyenítését. Az önkorlátozás (self-restraint) rendszerelemnek számított.

A 19. század második felében azonban Poroszország jelentős mértékben megerősödött és csak Bismarck, a „fair bróker“ külpolitikai zsenialitásának volt köszönhető, hogy a rendszer nem omlott össze. Halálával a szent szövetségi rendszer két részre szakadt. A konzervatív szereplők (Ausztria, Olaszország, Poroszország) Poroszország köré szerveződtek, míg a liberális Franciaország és Anglia a cári Oroszországgal való szövetkezésben látta meg az egyensúlyozás lehetőségét. A porosz rezsimre egyre fokozódó nyomás nehezedett a megerősödő agrár, katonai és ipari lobbierők részéről, amelyek üzletileg a háborúban voltak érdekeltek. Poroszország megjelent a tengereken is, mint Anglia hegemón pozíciójának veszélyeztetője. Beindult a fegyverkezési verseny (ezen a ponton idézzük fel a security dilemmáról tanultakat), így idővel a háborús konfliktus kirobbanásához már csak az erejüket és az ellenfél képességeit rosszul felmérő, nagyra törő államvezetőkre volt szükség és a nemzetközi kötelezettségek fatális rendszerére. Amikor Ausztria megtámadta Szerbiát, Poroszország mint Ausztria szövetségese csatlakozott a Monarchiához. Oroszország mint Szerbia szövetségese hadat üzent a Monarchiának és viszont. Mivel Oroszország hadba lépett, ez a köztük lévő szerződéses viszony révén kötelezte Franciaországot és Angliát arra, hogy hadat üzenjenek a központi hatalmaknak.

Miért a liberalizmus befolyásolta a legnagyobb mértékben a nemzetközi politikaelmélet kialakulását? Azért mert a tudomány bölcsője a liberális Egyesült Államok és Nagy Britannia. Az USA Woodrow Wilson vezetésével kapcsolódott be a háborúba 1917-ben, eldöntve ezáltal a háború kimenetelét. Wilson a politikatudományok professzoraként az egyetemi katedráról lett az Egyesült Államok elnökévé és küldetésének tekintette a demokratikus-liberális értékek elterjesztését Európában és az egész világon. Hitt abban, hogy az államok belső politikai rendszerének reformjával és a nemzetközi intézmények reformjával létre lehet hozni egy olyan globális politikai struktúrát, amelyben elkerülhető az első világháborúhoz hasonló események eszkalálódása. (A tudományterülettel foglalkozó tudósok hitéhez pedig az államrendszer legerősebb szereplőinek – USA, Nagy Britannia – támogatása párosult, amely nemzetek gazdaságilag is érdekeltek voltak egy békés, a nemzetközi kereskedelemre ösztönzőleg ható világrend létrejöttében.)

Wilson elnök a liberális eszmerendszer (és részben az amerikai üzleti érdekek) szellemében 14 pontban foglalta össze elképzeléseit, amelyek elviekben nagy mértékben befolyásolták a Párizs környéki békéket. A fontosabb pontok a következő gondolatok köré csoportosíthatók:

(1)   A titkos diplomácia felszámolása. Az államközi megállapodásokat a nyilvánosság elé kell tárni.

(2)    A tengeri hajózás szabaddá tétele és a kereskedelmi korlátozások lebontása.

(3)   A hadseregek létszámának és fegyverzetének korlátozása a honvédelem kívánalmának még megfelelő minimális mértékig.

(4)   A népek önrendelkezési jogának biztosítása.

(5)   Létrehozni egy olyan nemzetközi szervezetet, amely az államrendszer minden országa számára szavatolja politikai függetlenségét és területi egységét, és amely arra a hitre épül, hogy a nemzetközi jog közösen vallott szabályai megteremthetik az államrendszer hosszú távú békéjét. A Nemzetek Ligája (League of Nations) létre is jött az 1919-es béketárgyalások során.

(6)   A demokráciák életre segítése, azon elképzeléstől vezéreltetve, hogy a demokráciák nem háborúznak egymással.

Az utóbbi, a demokráciákba vetett hit az önrendelkezési joggal kiegészülve fontos eleme a liberális gondolkodásnak. Igaz, hozzájárult a nagyhatalmi Európa közepének meggyengítéséhez is, ami nem számított elhanyagolhatónak az angolszász dominancia szemszögéből.

A wilsoni idealizmus lényege, hogy egy racionálisan és kellő intelligenciával megalkotott nemzetközi szervezet képes lezárni a háborúskodások korszakát és megteremteni a folyamatos béke feltételeit. A nemzetközi jog korlátai közé szorított államférfiakra, külügyminisztériumokra, hadseregekre és a nemzetközi politika szempontjából fontos egyéb intézményekre van szükség a béke fenntartásához. Így a nemzetközi kapcsolatok reálpolitikai „dzsungeléből“ létre lehet hozni a nemzetközi kapcsolatok „állatkertjét“, ahol már nem csupán az ösztönök és az erőpozíció dominál. Wilsont jelentős mértékben inspirálta Immanuel Kant az „Örök béke“ című kiáltványa.

A liberális gondolatiság másik nagy előfutárának Norman Angell számít, aki 1909-ben megírta „A nagy illúzió“ (The Great Illusion) című könyvét. Ebben kifejti, hogy a háborúkra semmi szükség, hiszen azok nem szolgálják az államok érdekeit. A területi harcok kifejezetten költségesek, ráadásul megosztják a társadalmakat, és ezáltal zavarják a nemzetközi kereskedelem fejlődését. Az államok sokkal inkább érdekeltek a modernizációban és a gazdasági együttműködésben, mert leginkább ez szolgálja érdekeiket. Ugyanis a modernizációhoz (azaz a technológiai fejlődéshez) egyre több külső forrásra van szükség: tőke, találmányok, piacok, nyersanyagok és minden olyan áru formájában, amely az adott országban nem állítható elő gazdaságosan. Így – Angell érvelése mentén – a háborúk fokozatosan háttérbe szorulnak, elveszítik jelentőségüket.

A liberális idealizmus eredményei. 1919-ben tehát létrehozták a Nemzetek Ligáját, amelyet az ENSZ előfutárának is nevezhetünk. A Nemzetek Ligájával párhuzamosan 1928-ban létrejött a Kellogg-Briand paktum, amely kezdeményezőiről kapta a nevét. (Az amerikai és a francia külügyminiszterről.) A paktum egy, a mai napig érvényben lévő háborúellenes nemzetközi szerződés, amely azt ratifikálja, hogy fegyveres erő csak önvédelem estén alkalmazható.

A liberális idealizmus kudarcai. A Nemzetek Ligája soha nem tudott erős nemzetközi intézménnyé válni és a Kellogg-Briand paktum is megmaradt a formalitás szintjén. A ligához csak sokkal később csatlakozott Németország és Oroszország és pár év elteltével ki is léptek, Japán kilépett és 1931-ben megszállta Mandzsúriát. Az angolok és franciák soha nem tekintették kötelező érvényűnek magukra nézve és az USA szenátusa soha nem ratifikálta a nemzetközi megállapodást, tehát az USA sem tekintette önmagára nézve kötelező érvényűnek. A háború lezárására Párizsban nem a wilsoni elveknek, hanem a francia társadalom és politikai vezetés revans-törekvéseinek és a nagyhatalmi politika (great power politics) szellemében került sor. A fegyverszüneti egyezmény megkötése után nem a wilsoni „béke győzelem nélkül“, hanem a „győzelem béke nélkül“ elv érvényesült. A népek önrendelkezésébe is hiba csúszott. Az igazságtalan nemzetközi politikai viszonyok, a magas jóvátételi kötelezettségek pedig nem a demokratikus jogállamiság keretei felé terelték a belpolitikai rendszereket, hanem táptalajul szolgáltak a fasiszta eszmék terjedéséhez és az autoriter rezsimek részleges restaurációjához. Végül az 1929 októberi Wall Street-i események pecsételték meg az idealizmus sorsát. A racionális együttműködés gondolatrendszerét felváltotta a racionális versengés paradigmája.

Realizmus és a húsz éves krízis

Az 1930-as évek nemzetközi politikai viszonyainak leírására alkalmatlannak bizonyult a liberális paradigma. A Nemzetek Ligája nem tudta megakadályozni a fasizmus terjedését, az autoriter rezsimek kifejlődését Németországban, Olaszországban és Japánban. A tudomány visszatért a klasszikus realista szókincshez, Tuküdidész, Machiavelli és Hobbes hagyatékához. A középpontba újra a hatalom fogalma került.

A liberalizmus legalaposabb és legnagyobb hatású kritikáját E. H. Carr brit kutató adta „The Twenty Year’s Crisis“ (A húsz éves krízis, 1939) című könyvében. Szerinte a liberálisok elképzelése a nemzetközi kapcsolatok természetéről alapjaiban hibás. Azt feltételezni, hogy az országok és az emberek közötti kapcsolatok harmónián alapulnak és a konfliktusok kibékíthetők az érdekegyeztetések során, nem helytálló. A konfliktusok túlságosan mélyek ahhoz, hogy ez így legyen. Az országok és az emberek egy része jobb helyzetben van (haves), mint a többiek és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy előnyüket megőrizzék vagy legalábbis helyzetüket fenntartsák illetve fejlesszék. Míg mások, a „nincstelenek“ (have-nots) mindent megtesznek azért, hogy változtassanak alárendelt szerepükön. Így aztán a nemzetközi kapcsolatok sokkal inkább a konfliktusokról, mint az együttműködésről szólnak. Carr címkéje alapján nevezzük a wilsoni idealizmust utópisztikusnak, míg a saját megközelítését – utalva a kettő közötti kontrasztra és elemzésének mértékletességére - realizmusnak nevezte el.

A korszak másik nagy realista kutatójává Hans J. Morgenthau vált, aki a német náci rezsim elől menekült az Egyesült Államokba a 30-as években és már ott publikálta nagy hatású Politics among Nations: The Struggle for Power and Peace (1948) című munkáját. (A nemzetek közötti politika: a hatalomért és a békéért folytatott küzdelem.) Bár a kornak voltak további nagy hatású realista gondolkodói, úgy mint Reinold Niebuhr, George Kennan és Arnold Wolfers, a legszemléletesebben mégis Morgenthaunak sikerült összefoglalnia a realizmus lényegét.

Morgenthau azt vallotta, hogy az emberi természet határozza meg a nemzetközi kapcsolatok természetét. Szerinte az ember alapvetően önérdekkövető (self-interested) és hataloméhes (power-seeking) és ez sokszor agresszív cselekedetekre sarkallja. Az 1930-as években nem volt nehéz visszaigazolást találni elképzeléseire. Hitler és Mussolini annak ellenére, hogy diktátorok voltak, széles társadalmi bázissal rendelkeztek és nagy népszerűségnek örvendtek.

Miért kellene a nemzetközi kapcsolatoknak agresszívnak és pusztán önérdekkövetőnek lenniük? Még Einstein és Freud is foglalkozott levelezéseikben a kérdéssel. Einstein úgy vélekedett, hogy az emberben lehet valami belső kéjes vágy a gyűlölet és a rombolás iránt. Freud ezt megerősítette, hozzátéve, hogy az embernek szüksége van az elnyomásra, hiszen egészen pici gyerekkorától így szocializálódik. Először a szülei kényszerítik rá akaratukat, majd amikor felnő egyszerűen szüksége van azokra az elnyomó társadalmi intézményekre, amelyek a szülői elnyomást helyettesítik. Einstein levonva a következtetést úgy vélte, hogy szükség van egy világkormányszerű intézményre, ezért támogatta a United World Federalists nevű szervezetet és egyéb olyan csoportokat, amelyek a világkormány megalkotásán fáradoztak. Freud pesszimistábbnak bizonyult: szerinte nagyon kicsi az esélye annak, hogy a háborút ki lehet szorítani a világpolitika eszköztárából.

Sokan Morgenthau elképzelésének visszaigazolását vélték felfedezni a Bibliában is. Az eredendő bűn – Ádám és Éva bűne –  majd az első testvérgyilkosság mindjárt a kezdet kezdetén azt a feltételezést erősítette, hogy az emberi természet alapvetően rossz.

A második realista alapvetés szerint a nemzetközi politika, mint a politika általában nem más, mint a hatalomért vívott harc. Nincsen világkormány, csak egymással versengő, felfegyverzett államok. A nemzetközi rend inkább nemzetközi anarchiaként jellemezhető. Carr kategorizálását visszaidézve vannak a birtoklók (haves) – Anglia, Franciaország, USA - és a „nincsetelenek“ (have-nots) (Németország, Olaszország és Japán) és a küzdelem a hatalomért, a birtoklásért közöttük zajlik.

Az egyetlen helyes válasz a kihívásokra az ellenerő alkalmazása (creation of countervailing power). Más szóval a viszonylagos nemzetközi béke fenntartása a hatalmi egyensúly (balance of power) biztosításával. A realisták szerint amennyiben az első világháború után is ezeket az elveket követték volna, el lehetett volna kerülni a központi hatalmak és Japán túlzott megerősödését. A tárgyalások és a diplomácia önmagában nem képes megteremteni a nemzetközi politikában a békés egymás mellett élés feltételeit.

A harmadik realista alapvetés, hogy a történelem megismétli önmagát. Míg a liberálisok szerint tetten érhető a fejlődés, a realisták szerint inkább a dolgok körforgása a jellemző. Minden új generáció elköveti ugyanazokat a hibákat vagy elkövetné, ha nem lenne hatalmi erőegyensúly. Tehát szükségképpen a hatalmi erőegyensúly képes megteremteni a békét hosszú távon.

Az 1920 és 1950 közötti időszakot szemlélve az első vitát egyértelműen a realizmus nyerte. A realista paradigma elterjedt a politikusok és diplomaták körében is. A világ vezető hatalmainak politikusai és diplomatái alapvetően a realista elveket vallják. Természetesen a liberálisok sem hagyták veszni álláspontjukat. Leginkább az emberi természetről vallott pesszimista nézetet támadták, hiszen - állítják - az ember alapvetően se nem rossz, se nem jó. Legalábbis kategorikusan egyik véglet sem állítható. Továbbá a hidegháború sem csupán a két tábor szembenállásáról szólt, hanem az ENSZ égisze alatti egyeztetésekről, valamint a nyugati világ egységesüléséről, megszervezéséről. Őket igazolja, hogy a nyugati civilizáció megszervezése döntő fontosságúnak bizonyult a hidegháború kimenetele szempontjából. A versenyt a jobban szervezett nyugat nyerte.

2. vita: tradicionális megközelítés versus behaviouralizmus

A behaviouralizmus hangja a nemzetközi politikaelméletben

A tudomány fejlődésének második nagy vitája metodológiai (módszertani) jellegű volt. Hogyan álljunk hozzá a tudományhoz, hogyan közelítsük meg vizsgálódásunk tárgyát? Eredetileg a nemzetközi politikaelmélettel foglalkozó tudósok történészek, jogászok, korábbi diplomaták vagy újságírók voltak és a társadalomtudományok felől közelítettek a nemzetközi kapcsolatok természetének feltárásához.

Megközelítésük olyan társtudományok eredményeire épül, mint a történelem, filozófia vagy a jogtudomány. Nézőpontjuk alapvetően normatív, tehát értékválasztáson alapul. Szerintük a nemzetközi politika tanulmányozása közben elkerülhetetlen, hogy bizonyos morális kérdésekben állást foglaljunk. Ezzel az értékválasztással kijelöljük vizsgálódásunk kereteit, ezen értékválasztás nélkül nem is képzelhető el a nemzetközi kapcsolatok értelmezése. A megközelítést a nemzetközi politikaelmélet hagyományos vagy klasszikus megközelítésének nevezzük.

A második világháború után az Egyesült Államokban egymás után jöttek létre azok a kutatóközpontok, tudományos alkotóműhelyek, think tank-ek, amelyek a nemzetközi kapcsolatok feltérképezésére szakosodtak, és a nemzeti érdekek szolgálatában rendszerezték „tudományosan“ (scientific) megalapozott téziseiket. A terület kutatói egyre inkább a politikatudományok, a közgazdaságtan, esetenként a matematika vagy a természettudományok területéről szivárogtak át és sokkal szigorúbb módszertani megközelítéssel éltek. Véleményük szerint az számít tudományosnak – természettudományi értelemben – ami módszertanilag megalapozott. Ezt a megközelítést hívjuk behaviouralistának vagy szcientistának (behaviouralism, scientism).

A természettudományi megközelítés (behaviouralista, szcientista) értelmében a kutatás a következőképpen zajlik: a kutatónak támad egy ötlete („intuíciója“), erre felír egy hipotézist, majd adatot gyűjt, azt rendszerezi, teszteli a hipotézis erejét és végül elfogadja vagy elutasítja a hipotézist. A behaviouralisták úgy gondolkodnak, hogy a nemzetközi kapcsolatok viselkedésmintái, a nemzetközi kapcsolatok szabályai leírhatók a tudomány nyelvén. (Innen a nevük.) A tények és az értékek teljességgel különválaszthatók, és míg a tények tudományosan igazolhatók, az értékek nem. Ezért nem is foglalkoznak az értékválasztás problematikájával.

A két megközelítés nagyon nagy mértékben eltér egymástól. A tradicionális megközelítés holisztikusan közelít a nemzetközi politikához és elfogadja a társadalom, az emberi kapcsolatok komplex voltát és belülről próbálja értelmezni azokat. Ebbe beletartozik az is, hogy a tradicionális megközelítés képviselői megpróbálják beleképzelni magukat az államférfiak helyzetébe, megpróbálják megérteni morális dilemmáikat és elfogadni azokat az értékeket (biztonság, szabadság, rend, igazságosság), amelyek egy-egy döntési helyzetben hatással vannak rájuk. Ez a megközelítés széleskörű ismerethalmazt feltételez. A kutatónak ismernie kell a történelmet, az adott kor diplomáciai gyakorlatát, a nemzetközi jog szabályait és történetét, a szuverén államok politikai döntéshozatali folyamatait. Szerintük a nemzetközi politikaelmélet széles értelemben vett humanista tudomány és semmiképpen sem szűkíthető le a szigorúan vett technikai elemzés szintjére.

A tradicionális megközelítés követői leginkább azért támadják a szélsőséges szcientistákat, mert szerintük képtelenség kívül helyezkedni a vizsgálat tárgyán, mikor a vizsgálat tárgya maga az általunk alakított nemzetközi politikai erőtér. A kettő ötvözésében leginkább Morgenthau járt sikerrel, aki a nemzetközi politika morális dilemmáival foglalkozott, ugyanakkor olyan törvényszerűségek, viselkedésminták felvázolására törekedett, amelyek által meghatározható a nemzetközi politika szereplőinek viselkedése, földrajzi helytől és idősíktól függetlenül.

Végül egyik szélsőséges megközelítés sem győzedelmeskedett. A két végpontot összekötő szakasz belső pontjait fogadják el a tudományterület képviselői beállítottságuktól függően közelebb vagy távolabb egyik illetve másik végponttól. A két megközelítés együttes alkalmazása sokat lendített a nemzetközi politikaelmélet fejlődésén. Életre hívta a neorealista és neoliberális megközelítéseket, amelyek annyira már nem is különböznek egymástól, mint korábban a realista és liberális paradigmák.