Szeretettel köszöntelek a HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
HÍRszerkesztők és HÍRolvasók közössége vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
14 éve | Jodli Ferenc | 0 hozzászólás
A zsidóság helyzete az
európai kultúrában
Láttuk az eddigiekben, hogy a zsidó lélek
merőben idegen a mi világunkban. De talán egyedülállóan idegen volt
valamennyi történelmi nép világában, akikkel valaha is érintkezésbe
került. Már sokszor megírták, hogy hol és hányszor váltotta ki a
zsidóság a befogadó nép ellenszenvét.
Ezt az idegenséget, ezt a különállást
és ugyanakkor a befogadó nép javaiban való aránytalan részesülni akarást
nevezték egy szóval parazitaságnak. Ezzel a lelki beállítottsággal
elkerülhetetlen az élősdi életvezetés. A parazitát sehol sem szeretik a
természet világában sem. Pontosan így fogta fel a zsidót Prohászka
püspökünk s amikor megkérdezték tőle, hogy miképpen egyezteti össze
„antiszemitizmusát” azzal a keresztény tanítással, hogy Isten előtt
minden ember egyenlő, így felelt: A baromfi éppen úgy Isten teremtménye,
mint a görény, de hol van az az őrült gazda, aki a kettőt összezárná
egy ólba? A természet parazita lényei és a zsidók önmagukban nem tudnak
megélni, mindig kell legyen egy gazdaállat, vagy gazdanövény, illetve
egy befogadó nép, amiből és akiből élhetnek. Az úgynevezett
„hazátlanság” a zsidók prosperálásának feltétele.
Minden nemzetben
két misztikus tényező nyilvánul meg: Az ősök hosszú során át
hozzááramlott tiszta vér (faj) és az a föld, amely táplálja és amelyben
őseinek hamva pihen. Nem így a zsidóság. Nála a föld semmi, annál több a
vér. A föld bírása, az elődöket befogadó föld szentsége
idealisztikus-misztikus élmény, tehát merőben értelmetlen egy
materialista nép számára. A nagy lárma Izrael államának „visszaállítása”
körül egészen mást takar. A valóságban a zsidóság fanatikus, cionista
részének józan, logikus lépése volt ez, a Világkormány felállítását
megelőzően. A zsidóság „ezeréves” uralma oly közelinek látszik már, hogy
ennek méltó fogadására és ünneplésére fel kellett készülni. Az arab
otthonok kisajátítása nélkül, a világban szanaszét prosperáló zsidók
támogatása nélkül és a német jóvátételek zsarolása nélkül ez az
operettállam már régen saját dugába dőlt volna.
A zsidóság, – mondja
Spengler, – nem náció, hanem konszenzus. Értve alatta, hogy a terület
éppen nem döntő a zsidók közti kapcsolatban, a közös hit látható
középpontjai a zsinagógák. A zsidó a körülmetélés aktusával belekerül a
közösségbe, az együvé-tartozás tudatába (konszenzus) s ez egybeszövi
őket öt világrészen át. A múltban a zsinagógák jelentették a kis, titkos
erőközpontokat, a nagyigényű titkos egyesületeket. Hatalmuk
erősödésével a zsinagógák mellett kialakultak egyéb titkos zsidó
társulatok, így tenyereltek bele például a szabadkőművességbe, sőt ilyen
volt maga a kommunista párt is, amíg illegalitásban volt. Nem igaz,
hogy a zsidóság Jeruzsálem pusztulása óta él szétszóródottságban, már
századokkal előtte így élt a perzsáknál és másoknál. A babiloni fogságot
szívszaggatóan éneklik meg, de arról nem szólnak, hogy amikorra
nemesszivű Cyrus kincsekkel megajándékozva vissza akarta őket küldeni
hazájukba, pénzen vásárolták meg maguknak a további „rabszolgaságot”, a
„száműzetést”, amelyben jól prosperáltak. S ahogy az már lenni szokott,
szegény hitsorsosaikat kényszerítették vissza a maguk köréből a
„hazába”.
Ha valóban fájt volna nékik a haza elvesztése, Marcus
Aurelianus óta számtalanszor visszaszerezhették volna azt. Sőt éppen
maga a diaszpóra mentette meg a zsidóságot fajiságának elvesztésében,
hiszen már például Krisztus előtt 200-ban a zsidó társadalom félig
hellénista karaktert öltött s ez idő irodalmáról meg sem lehet
állapítani, hogy görög-e, vagy zsidó. A „haza elvesztése” émelyítő
frázis, valójában ez mentette meg őket a beolvadástól.
Arra itt nincs
helyünk, hogy idézzünk nagy és híres embereknek a zsidókról alkotott
véleményéből. Hogy az élet mennyire ironikus tud lenni, csupán minden
zsidók bálványát, Voltaire-t idézzük. A „Dictionaire philosophique”-ban
írja: „A zsidó nép a legpiszkosabban pénzéhes és a legvisszataszítóbb
babona hívője, ellenállhatatlanul gyűlöli az őt megtűrő népeket, akik
révén meggazdagszik. A bajban alázatos, a jólétben szemtelen. Soha még
semmit fel nem talált. Ennél sivárabb nép még nem piszkolta a Föld
hátát.”
Vessünk most egy pillantást arra, hogy hogyan viszonylik a
zsidóság kultúránk egyik alapjához, a kereszténységhez. A dolog mélyébe
akkor hatolunk, ha a problémához az Egyház fénykorának ma kissé nehezen
járható szellemében közeledünk s ezzel még szembetűnőbbé válik a mai
Egyház „haladó szellemű” politikája.
A teológia szerint a világban
van egy emberfeletti gonosz hatalom, amit Lucifer, Sátán, Rontás, a
VILÁG URA néven illet. Ez szítja az Isten elleni lázadást a földön, az
ember s minden jó megrontására tör.
Szent János mondja, hogy az Emberfia azért jött el közénk, hogy a gonosznak a hatalmát megtörje.
Már
a kereszténység előtti ezoterikus tanok felismerik, hogy csak parányi
kis eltérés kell ahhoz, hogy az igaz Isten előtti tisztelet a Sátán
iránti hódolattá váljon. Ha az emberi szem túlságosan beletekint az
isteni ragyogásba – tanítják a beavatandót –, káprázni kezd és az
Igazság helyett a Tévedést, a Hazugságot szolgálja. Az áldásra emelt kéz
a falon a Sátán sziluettjét rajzolja ki. Mai nyelven ezt úgy mondják,
hogy a végletek találkoznak. Még Hegel is belegabalyodott ebbe, amikor a
Létet a Semmivel azonosította. Röviden tehát: az Istenbe vetett
fanatikus, vak hit észrevétlenül átvihet a legnagyobb istentagadásba,
miközben a boldogtalan még mindig azt hiszi, hogy ő az Istent szolgálja.
Ez az emberi természetben rejlő jelenség, miként a modern tudományok is
hovatovább a tudatlanságot tanítják.
Az Egyház mindig azt tanította,
hogy a Sátán volt az a sötét hatalom, amely megszállta annak idején a
zsidókat és Júdást. (Az Istenbe vetett hit észrevétlenül a Sátánba
vetett hitté csuklott át.) Szent Jánosnál a Sátán az a gonosz erő, amely
felvonul Krisztus ellen és amit különösen a „világ”, a „zsidóság”, az
„Iskarióti” néven nevez meg. A Sátán nála a „hazugság atyja”, a „világ
ura”, aki gyűlöletet hirdet és a test, a Föld dolgai bírására tör.
Ugyanígy kimondja (8:44), hogy az írástudók, a farizeusok és a Sanhedrin
a Gonosz gyermekei, igazság nincs bennük, stb. Krisztus pedig világosan
a viperák fajzatainak mondja őket. (Cion bölcseinek zsidó szerzője
ezzel a kígyóval azonosítja a zsidókat a világ uralmáért folyó harcban. )
Az
elmúlt évezred folyamán e metafizikai alapon állva elsősorban az Egyház
volt az, amely az ebbe a (sátáni) világba kötött zsidót kirekesztette
magából és időnként súlyos „antiszemita” politikát folytatott ellenük. E
századokban a világ fejedelmei is csak a jó keresztényhez méltatlan
pénz kezelését engedték át nékik, de senki sem álmodott volna olyat,
hogy valami közjogi méltóságot is betöltessen a zsidóval. A teológia
szerint e világ ideiglenes ura a Sátán. Márpedig az a nép, amelynek
minden törekvése a világ bírására irányul, a Sátánt szolgálja. Azoknak
utódai, akik annak idején megfeszítették Krisztust, azzal, hogy ma is
makacsul kitartanak őseik hite mellett, mentális értelemben minden nap
újra elkövetik az istengyilkosságot, tehát személy szerint is felelősek.
(A zsidók hálójába vergődő Egyház a közelmúlt vatikáni zsinatban
feladta ezt az alaptételt.) Ezért borzadtak vissza a középkor teológusai
a zsidótól s ezért jelenti ki például Szent Tamás, hogy Isten Fiának
meggyilkolása miatt a zsidó méltó a halálra s csak keresztény
irgalmasságból engedjük meg neki az életet, – szolgasorban. E súlyos
szavak súlyos meglátást takarnak s ha körülnézünk a mai világba, a
kontraszt szembeszökő. Íme a fehér ember – sokak által vitatott –
hanyatlása a teológia tükrében.
Van egy Sepher Toldos Jehsut nevű rabbinikus gyűjtemény a középkorból, amit mintegy a Cion bölcsei jegyzőkönyvének elődjéül tekinthetünk. Világos, józan utasítást ad a zsidóknak a gójok melletti életben. Egyik parabolája szerint Jézus, Péter és Júdás (a zsidó) vándorúton voltak és megéhezve betértek egy magányos viskóba.
A házigazdának csak egy kis libamaradéka volt vendégei
részére. Mivel ez semmiképpen sem lett volna elég hármuknak Jézus azt
javasolta, hogy feküdjenek le előbb aludni és azé legyen a liba, aki a
legszebbet álmodja. Ebben is maradtak. Amikor reggel felébredtek,
mindegyik elkezdte mesélni a maga álmát. Péter azt álmodta, hogy ő az
Isten vikáriusa volt. Jézus szebbet álmodott, mert ő volt maga az Isten
álmában. És Júdás? Amikor számon kérték tőle az álmát, így szólt: „Nos,
én azt álmodtam, hogy nagyon éhes vagyok és megettem a libát.” – Erre
mindnyájan kimentek az éléskamrába s a libamaradéknak hűlt helyét
lelték. – A parabola alatt áll a rabbi utasítása: amíg a gójok
istenekről álmodoznak, vigyázzatok, hogy ti jól éljetek. Vajon
napjainkban nem altatnak-e el minket demokráciával, emberi jogokkal,
egyenlőséggel, koegzisztenciával és megannyi maszlaggal, hogy ezalatt a
legszebb libasült mellett lakomázzanak?
Ilyen adottságokkal, ennyi
handicappel és ennyi ellenszenv ellenére hogyan tudott a zsidóság
nemcsak bekerülni a keresztények közé, hanem a fehér ember feletti
uralomra is szert tenni?
Ennek egyik okát a gátlástalan zsidó
természetben látjuk, abban, hogy már eleve olyan eszközökkel operál,
amiknek mi nem vagyunk a birtokában. Oly eszközök ezek, amiket mi
elutasítunk magunktól, akár teológiai megfontolásból (mert a sátáninak
mondott világból valók), akár azért, mert az európai kultúra mély
metafizikai alapjai és céljai messze túlmutatnak a zsidók mindig
materiális céljain. Ezen az alapon állva lenézi, megveti az európai a
zsidót.
És mindezek ellenére ma a világban jóformán minden
kulcspozícióban zsidó ül, vagy legalább olyan személy, aki
tudva-tudatlan a zsidók érdekét szolgálja. Ma a bankokon és
pénzintézeteken át kormányokat állítanak és buktatnak, államfőket
gyilkoltatnak le, megölik saját gyilkos ügynökeiket és ezek gyilkosait
is megölik. A kis emberek világába ezerkarú polip módján belenyúlnak
kölcsöneikkel, részletfizetési engedményeikkel. Egy tollvonással
döntenek béke és háború fölött. A sajtó, a rádió, a film és színház
kizárólagosan az ő közükben van. Nem egy bíbornoki kalap került már az ő
fejükre, sőt a tiara is. Ott vannak az orosz bolsevizmusban, ott vannak
a kapitalista Nyugaton, ott vannak a négerek „felszabadításában”.
Nélkülük, vagy hallgatólagos beleegyezésük nélkül a világban ma már
semmi sem történhetik, legyen az az UNO-nak egy deklarációja, vagy
legyen az Kis János gépkocsitörlesztése. Miként és miért történhetett ez
négy-öt generáció leforgása alatt?
Az okok igen mélyen rejlenek és
próbáljuk megközelíteni őket a történetbölcselet eszközével. – Ha a
középkori Európa történetébe tekintünk, olyan ellentéteket látunk,
amiknek a megértéséhez komoly tanulmányok szükségesek. Az ellentéteket
mégis egy csodálatos egység boltozza be. Témánkkal kapcsolatban csak
igen röviden térhetünk ki e részletekre s csak utalunk az előző évek
során lapjainkban megjelent Írásokra. (Nacionalizmus és Univerzalizmus, A
történeti erőpárok, Demokrácia és Polgárság, Demokrácia és
Proletariátus, stb. )
Kétségtelen az, hogy a keresztény középkor elég
furcsa szélsőségekkel viselkedett a zsidóság irányában. A pénz
kezelését neki engedte át – lévén a pénz a Sátán ganaja (Papini) –,
inkább a nagy mélységek felé fordult, energiáját az eszmék szolgálatába
állította. De ugyanakkor, – micsoda ellentmondás végig a történelemben! –
a megvetett pénz nélkül mozdulni sem tudott. A pénzért, – óh, gyarló
ember, – sok olyat követtel el, ami nem dicsőségükre szolgált. Am ne
feledjük el, hogy ebben az időben még szikrája sem mutatkozott a mai
plutokráciának és bankegyeduralomnak.
Pontosabban nem is a pénz,
hanem a politika hajtotta kényes helyzetekbe a középkor emberét. Az
európai kultúra hajtórugója a tiszta értelemben vett hatalmi (Macht)
igény. Akár spanyol, akár angol, akár német politikáról van szó. Az
európai ember a maga erejének, hatalmának kiteljesedéséért küzd és ezen
megy tönkre. (Valami gyenge és téves következtetésekre vezető
hasonlatosság van itt a zsidóban eluralkodó akarat-túlsúllyal.) Ez a
túlzott politikai hajlam a főgyengénk s idő előtti összeomlásunknak is
ez a végzetes adottságunk az oka. Ezer éven át mérhetetlen sok vért,
életet, vagyont és energiát áldozott Európa apró politikai célokért.
Mi
sem természetesebb, hogy e merőben hatalmi célokhoz mindig több és egyre
több pénz kellett. A pénznek pedig predesztinált – majdnem mondhatni:
megátkozott – birtokosai mindig a zsidók voltak. A fejedelmek (nem
ritkán a püspökök is), felhasználva a zsidók pénzét, egyre jobban
kiszolgáltatták magukat nekik. Amikor pedig ezek túlságosan messzire
mentek, – egy másik helytelen gesztussal, – az üldözés és erőszakosság
eszközéhez nyúltak. (Ezen okulva a modern zsidó a politikai hatalmat is
megszerezte.) Tipikus jelenség volt a két háború között az úgynevezett
magyar Úri-generáció. Miután apáik elverték a vagyont és elszegényedve a
zsidó uzsorára szorultak, az egyik oldalon bevették maguk közé a
zsidót, maguk között azonban szemtelenül zsidóztak.
A zsidók
befolyása Európában – időnkénti megszorításoktól eltekintve – igen nagy
volt már a korai gót időkben. A fejedelem és a nemesség jóformán védője
volt a zsidónak. Az első, hogy háborús céljaira pénzt kapjon, a második,
hogy könnyelmű életmódjához a pénzt biztosítsa, így már Hódító Vilmos
beleveti magát teljesen a zsidók karjaiba. Amikor a zsidó kölcsönből és
egyéb törvényes forrásokból nem győzte fedezni kiadásait, különböző
ál-jogcímeken kisajátította a zsidó vagyonokat. A tizenegyedik század
angol-normann nemessége szintúgy teljesen a zsidó uzsora kezébe került.
Ibériában nem egy katolikus püspök volt zsidó s III. Ince pápa fontos
tisztségeket töltetett be velük udvarában. A keresztes hadjáratok
költségeit fedezendő, a nemes lovagok egész vagyonukat elzálogosították a
zsidóknál. Néhány száz évvel később így ír Luther: „A hercegek
felakasztják azokat a tolvajokat, akik egy, vagy két guldent ellopnak,
vígan dorbézolnak azonban azokkal, akik az egész világot kirabolják s
többet lopnak, mint a többi együttvéve”.
Ezt nevezik politikának,
ahogy Tisza Kálmán mondta bizalmasan a tiszaeszlári per kikényszerített
felmentő ítéletének indoklásául: salus rei publicae. Mi a pert követő
második magyar generáció, tisztán látjuk ma már, hogy nagyapáink hamis
politikája a nemzet sírját ásta meg.
A felvilágosodás korának nagy
államférfija, Mirabeau, akit „az okos zsidó nők inspiráltak”, a zsidók
egyik hatalmas védője volt, a másik hatalmassággal, Talleyrand-nal
együtt. Ugyancsak a zsidók felemelésén fáradozott Napóleon, – a
pénzükért. És éppen nem enyhíti a képet híres kitörése az
Államtanácsban: „Sáskák és hernyók ezek a zsidók, felfalják az én
Franciaországomat!” Dalberg herceg 1811-ben a frankfurti polgárok minden
tiltakozása ellenére eladta a polgárjogot a zsidóknak, – félmillió
guldenért. Metternich jóvoltából ott sürögtek a zsidók a bécsi
kongresszuson. A katolikus Spanyolországban egy időben az előkelő ízlés
egyik megnyilatkozása volt az, hogy a keresztény nemesség résztvett a
zsinagógák istentiszteletein és ceremóniáin.
Hogy e komor sorok közé
egy kis mosolyt is belevigyünk, szóljunk néhány szót, egy különös és
jellemző történetről, a száz év előtti zsidórajongó teológusok köréből:
Előzményül
vissza kell nyúlnunk a Krisztus előtti 720 körüli évekhez, amikor, –
mint tudjuk, – az asszírok elfoglalták az akkori Zsidóföldet, kiirtották
Galileát és valamennyi ott élő zsidót elhurcolták. Ezeknek örökre nyoma
veszett.
Izrael tizenkét törzséből csak kettő maradt fenn, tíz teljes
törzs végképp eltűnt a történelemből. (Ám a zsidók Krisztus idejében is
és azóta is tizenkét törzsről beszélnek, – jelképesen, mert a mágikus
felfogás szerint a tizenkettő a befejezett, zárt tökélyt jelenti.
Például tizenkét apostol, tizenkét csillagkép, tizenkét hónap, stb.)
Nos, a múlt század érző lelkű teológusai sehogy sem tudtak belenyugodni
abba az ellentmondásba, hogy az Úr egyrészről megígéri a zsidóságnak a
világ fölötti uralmat, másrészről pedig e választott nép jelentős
hányada eltűnik idegen népek kezén. Ne feledjük, hogy a zsidó reneszánsz
idejében vagyunk. Végül is az egyik, szárnyalólelkű teológus kisüti,
hogy Izrael elveszettnek hitt törzsei nem vesztek el, hanem átmenekültek
Európába, majd Angliába, s valójában ők a mai angolok dicső ősei! S az
Úr ígéretével sincsen semmi baj, hiszen Anglia uralkodik a Föld
öthatodán és a maradék egyhatodon a zsidók. Könnyekig meghatódva és
megkönnyebbülve a felismeréstől, csak a jó olasz közmondást tudjuk
idézni: se non è vero, è ben trovato. (Wilson: Our Israelitish Origin.)
Napóleon
hasztalanul erőlködött azon, hogy a zsidókat beolvassza. Minden
hatalmát bevetve csak annyit ért el, hogy a rabbinusok beleegyeztek
abba, hogy a vegyes házasság a zsidó nőkre kiterjedhet. A zsidó férfiak
azonban továbbra sem vehettek el nem zsidó nőt. 1823-ban Németországban
emancipálták a németországi zsidókat. Ez alkalommal fakadt ki Goethe
szenvedélyesen: „Ennek következménye az erkölcsi érzék aláaknázása
lesz!” Ezzel kapcsolatos érvelésekre mondotta azt is, hogy „a zsidóknak
Ádámtól való származását nem vitatom. Mi azonban sokkal régebbi ősöktől
valók vagyunk.”
Köztudomású, hogy a spanyol nép eléggé keveredett a
zsidóval. Chamberlain ebben látja okát a spanyol fanatizmusnak, a kínos
etikettnek, a hullafegyelemnek, az esztelenségig feszített
becsületvédelemnek, a nevetséges nagyoskodásig torzult büszkeségnek és
az Európában róluk kialakult népvéleménynek: „az őrült spanyol”.
Talán
valamennyi nép közül nekünk, magyaroknak van a legszomorúbb
tapasztalatunk a zsidókkal kapcsolatban. Aki valaha elolvasta Bary
Józsefnek, a tiszaeszlári bűnper vizsgálóbírájának a perről irt könyvét
(nem a szerencsétlen Eötvös Károlyét!), az oly fájdalmas mélységekbe lát
bele, mint annak idején a görög misztériumok nagy beavatottjai. Aki
hallott az 1919-es eseményekről, aki ott volt, vagy olvasott az 1945.
évet követő „felszabadításról”, az minden nehézség nélkül fogja követni
tudni e hosszú értekezés alapgondolatát. Mi, magyarok, a legsúlyosabb
beavatási szertartásokon mentünk át s e Földnek talán a legtapasztaltabb
népe vagyunk ebben a vonatkozásban.
Nem csak a tiszaeszlári per
során, hanem a történelemben végig, a zsidók csodálatosan egységes
magatartást tanúsítottak, – ezt el kell ismerje a legvadabb
„antiszemita” is. Tiszteletreméltó módon ragaszkodtak atyáik hitéhez s
vigyáztak népük érdekére, vérük tisztaságára.
Amit tettek és amit
tesznek, az a legtermészetesebb és legigazolhatóbb eljárás volt, – az ő
szempontjukból. Az árulók és a kísértők nem is annyira ők voltak, hanem a
keresztény nemesség, a fejedelmek, mi magunk voltunk a zsidóság vétkes
segítői és például a gettókba szorítva őket évszázadokon át
gondoskodtunk vérük tisztán tartásáról.
Magyar viszonylatban is Tisza
Kálmánnak a Rothschild-kölcsönön nyugvó „állambölcsessége”, Horthyék
tüntető zsidóbarátsága volt a magyar halálmenet egy-egy állomása. A
Kiegyezés utáni időktől kezdve mintha az egész magyar társadalom érezte
volna a közelgő tragédiát, mintha lázrohamok őrlelték volna a nép minden
rétegét, a nagy Kimúlás nemzeti agóniájában már senkinek nem volt ereje
a Keletről betört fertőzés leküzdésére.
A nép egyöntetűen tüneti
kezelésekhez, narkotikumokhoz nyúlt: hét vármegye ivott és verte el a
vagyonát, úgy viselkedett, mint a halálraítélt, akinek minden perc drága
és az élet minden pillanatát mohón ki kell élveznie az utolsó cseppig.
És ugyanakkor tíz- és százezrek ülnek a kivándorló hajókon, a
bizonytalan, idegen jövőbe meredve és ugyanakkor tíz- és százezrek
lopakodnak be a keleti végeken pálinkával és hamis mérleggel. És két
generáció múlva minden vonatkozásban övék a hatalom a magyar földön. És a
háború után kimenekült „igazi úri generáció” nagy magyar érzése abban
csúcsosodik ki, ha két pohár bor között elkezd zsidózni a barátja
fülébe. Hol már a büszkeség, hol már az öntudat, hogy nem veszi észre,
hogy az ilyenfajta „antiszemitizmus” megszégyenítése a magyar főnek?
Meg
kell végül állapítanunk azt, hogy a történelem folyamán egyedül az
Egyház mutatott kemény és következetes magatartást a zsidókkal szemben.
Természetesen itt megint el kell tekintenünk az egyes püspököktől, akik
valójában politizáló fejedelmek voltak és az ugyancsak politizáló
pápáktól. Az Egyház a zsidóságot mindig is idegenként kezelte (ennek
indokait fentebb láttuk), de ugyanakkor megvédte őket a fejedelmek
túlkapásaitól. És amit ma, nagyon szeretnek elfelejteni: az 1807-ben
összehívott zsidó synedrium egyhangú köszönetét fejezte ki a keresztény
egyházaknak a védelemért, amiben évszázadokon át részesültek.
Ehelyütt
ellen vethetné valaki azt, hogy az inkvizícióban zsidókat égettek annak
idején. Hosszúra nyúlna itt erre is kitérni, talán az Egyházról szóló
írásban mód jutna, rá, annyit azonban itt is megállapíthatunk, hogy
zsidókat az 1480-ban felállított úgynevezett spanyol inkvizícióban
üldözték. Nem azért üldözték őket, mert zsidók voltak, hanem azért, mert
a mór hódoltság idején a zsidók a hódítókkal versenyeztek a spanyol nép
kiszipolyozásában. Tehát nem ártatlanok üldözéséről van szó, hanem
megtorlásról. De még ezen belül is, az inkvizíció csak azokat a mórokat
és zsidókat üldözte, akik a spanyol uralom alatt felvették a
kereszténységet. Csak azért, hogy ennek örve alatt tovább űzzék
nemzetellenes praktikájukat. Végül pedig állapítsuk meg azt is, hogy
ebben az inkvizícióban a világi hatóságok túlsúlyban voltak az
egyháziakkal szemben.
Zsidó reneszánsznak nevezzük azt az időszakot,
amely körülbelül Napóleon bukásától a cári család legyilkolásáig terjed.
A Waterlooi csatán csalárd módon meggazdagodott Rothschildokkal
kezdődik a felvirágzás, első diadalmas termése a bolsevizmus uralomra
jutása Oroszországban. Ebbe az időszakba esik az emancipáció, a
különböző marxista mozgalmak szervezkedései, izgatásai, a zsidók
becsurgása a politikába (D’Israeli, stb.), a sajtó és színház fokozatos
átvétele, a jól jövedelmező és nehezen ellenőrizhető úgynevezett szabad
pályáknak a zsidók által történt elözönlése s ennek folytán a
hivatásoknak (orvos, ügyvéd, stb.) üzletté züllesztése, végül a nagy
zsidó bankok és vállalatok megalapítása. A szó teljes értelmében
reneszánsz ez. Medicit most Rothschildnak ejtik, az új művészeti irányt
haladó modernnek, vagy absztraktnak hívják, a tudomány templomában
Einstein, Bergson, stb. a főpapok. Külön érdekes tanulmány volna
feljegyezni a keresztény reneszánsz nagy alakjainak zsidó megfelelőit.
Még Machiavellinek is megtalálnók hasonmását a Cion bölcsei
jegyzőkönyvének névtelen (Asher?) szerzőjében.
Amit e
jegyzőkönyvekben olvashatunk, az nem más, mint zsidó messianizmusban
cserzett machiavellizmus. E zsidó reneszánsz furcsán összevegyült a
keresztény civilizációval, valami olyan felemás, korcs kép áll elöltünk,
mint a Krisztus előtti második század zsidó hellénizmusa. A zsidó
fantáziaszegénységet pótolta a nyugati ember merész álma, amilyen
arányban adta föl az európai ember az akarati elemet az értelem javára,
olyan arányban tört be a zsidó akarattúlsúly. Ez idők egyik legnagyobb
alakja, Wagner, így jellemzi ezt az újjászülető művészetet: „Az Európát
elözönlő zsidó tehetségtelenséget modernnek nevezik”. Ugyanezt
elmondhatjuk az annyit hangoztatott haladó, modern eszmékről.
És e
reneszánsszal esik egybe az úgynevezett ipari forradalom, a gépek
bevezetése a termelésbe a század elején, ami egyúttal még sohasem látott
nyomort és fájdalmat zúdított az európai társadalom széles rétegére.
Európa történetének „legsötétebb” napjai nem hoztak annyi könnyet, vért
és verejtéket, mint a múlt század ipari fejlődése. És ezt a nyomort
használta fel a zsidó, – nem az emancipáció elnyerésére már, – hanem a
társadalmi és hierarchikus rend bomlasztására, második lépéseként. És
1920-ra már véresen összeomlottak Európa monarchiái.
Ahogy a
keresztény reneszánszot követően Európában megindult az expanzió, a
fehér ember behatolt az öt világrészbe és lassan hatalma alá hajtotta az
egész Földet, ugyanúgy indult meg a zsidó expanzió a huszadik század
elején. Szent Oroszország a bolsevizmus jelszava alatt hatalmuk alá
került de jure is. Az USA, Anglia és a többi országok már csak vak
eszközök a két zsidó expanziós háborúban, az első és második
világháborúban. A második világháborúnak egyetlen győztese a zsidóság. A
két világháborúban együtt körülbelül hatvanmillió keresztény halt meg,
egymásnak ugratva oly célokért, amik kizárólag a zsidó expanziót
szolgálták.
A Jegyzőkönyvek világosan megadták a programot s az egészben
az a megdöbbentő, hogy a keresztény Európa, szinte hipnotikus kényszer
alatt pontosan végre is hajtotta azt. (A hipnotikus jelző pontosan ül,
ha arra gondolunk, hogy a hipnózis azt jelenti, hogy valaki idegen
akarat befolyása alá kerül. Márpedig tudjuk, hogy a francia forradalom
óta az európai ember fokozatosan átengedte az akarati elemet a
zsidóságnak.) És ha ehhez még hozzávesszük azt a sokmillió orosz
halottat, aki a bolsevizmus begyökerezése alatt esett áldozatául az
esztelen és ördögi módon erőltetett ideológia érdekében,
megállapíthatjuk, hogy minden idők legvéresebb expanziójáról van szó.
A
zsidó agyban fogant és ezen expanzió betetőzését jelentő Egyesült
Nemzetek Szövetsége a nagy előkészítő lépcsőfok a zsidó Világkormányhoz.
Ebben a Világkormányban az ENSz egy csak municipiális szervvé fog
zsugorodni, ÁVH-mintájú karhatalmi testületté.
Meg kell állapítani
azt is, hogy amilyen simán és tervszerűen ment az európai rend és morál
tönkretétele, éppen olyan nehezen megy ennek a nagy világorgánumnak
életképessé tétele. Egyre több és váratlan akadály bukkan fel és minden
vonalon fokozott erővel gyakorolnak nyomást a mutatkozó ellenállások
irányába. A „rohasztás” hihetetlen méretekben folyik: elképzelhető lett
volna-e, hogy negyven évvel ezelőtt a pápa fogadta volna a Kreml
bolsevista vezetőit? A koegzisztencia óta az Egyház körül alakult ki
súlyos nyomás. A másik „rohasztási” súlypont az USA-ban van s hogy
„bűzlik valami az államgépezetben”, az sokak előtt kiviláglott az
elnöknek hidegvérrel történt meggyilkoltatása óta. Vajon mire, mire jött
rá Kennedy, amit nem lett volna szabad tudnia? Vajon nem azért halt-e
meg, mert a nagy hipnotikus álomból hirtelen felébredt? Schlezinger úr
kereken megmondta, hogy az elnök a maga feje után ment egy idő óta és
nem hallgatott Schlezingerre meg a többi tanácsadóra.
Súlyos akadály a
Világkormány útjában a vörös Kína s ennek a problémáját e cikk végén
fogjuk érinteni. A zsidóság nem államalkotó nép, tehát örökké
nehézségekbe fog ütközni, amikor ilyen fába vágja a fejszéjét. Amíg el
kell venni, amíg bomlasztani kell, amíg negatívumról van szó, addig
rendkívüli sikerre számíthat. De ha államberendezésről van szó, sőt
olyan gigászi szervezésről, mint egy Világkormány, erejét és tehetségét
túlhaladó vállalkozásba kezd, amit irreális, messianisztikus ambíciók
fűtenek.
Betiltva.com
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
A demokrácia és a zsidóság I. rész Milyen a zsidó lélek?