Magyarország jövője szempontjából teljesen irreleváns ki van hatalmon. A szembenálló felek egymást és saját magukat is gúzsba kötik, oly mértékben leszűkítve a mozgásteret, ami lehetetlenné teszi az érdemi kormányzást. A mély gazdasági válságok általában egy platformra terelik a rivális pártokat, és a létrejövő egyezség megalapozhatja az ország több évtizedes prosperitását, ahogy ez történt Finnországban, Spanyolországban, Írországban. Vagy ez a válság még nem elég mély, vagy a mi elitünk nem érett meg még mindig arra, hogy tető alá hozzon egy ilyen kiegyezést.

Nehéz felelősségteljesen beszélni Magyarország jövőjéről anélkül, hogy ne sodródnánk az aktuálpolitikai diskurzus végtelenül leegyszerűsítő és perspektívátlan erőterébe. Ezúttal mégis erre tennék kísérletet, miután egyre inkább megkerülhetetlenné válik az a kérdésfeltevés, hogy a három lehetőség - kisebbségi kormányzás, előrehozott választás, miniszterelnök-csere - közül melyik szolgálná leginkább az ország hosszú távú jövőjét. A közjófelfogásokról szóló vita ugyanis odáig silányult, hogy mindkét oldal érvelésében Magyarország előbbre jutásának feltétele egyetlen dimenzióra szűkült le: a hatalmon maradás, illetőleg hatalomra jutás aspektusára: ha mi kormányzunk/mi kerülünk kormányra az már önmagában elegendő az ország boldogulásához. Elmarad az a fajta argumentáció, hogy végtére is mi okból, milyen célok elérése végett kíván az adott politikai erő hatalmon maradni, vagy hatalomra kerülni, illetve hogyan képzeli az ország rendbetételét, az évtizedes problémák megoldását?

Kilépve ebből leszűkült értelmezési keretből, érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni a három lehetőséget, méghozzá egy hármas szempontrendszer perspektívájából: melyik forgatókönyv biztosítaná leginkább a szerkezeti reformok előmozdítását, a közjogi kiigazítást és a gazdasági stabilitást. Kiindulópontom szerint ugyanis Magyarország legfőbb problémáit e három területen elkövetett hibák és mulasztások okozzák.

A teljesség igénye nélkül említenék néhány megoldatlan kérdést ezekről a területekről.

- Megrekedt az egészségügy intézményi reformja, az ágazat hatékonysága nem javult, és hosszú távon továbbra is fenntarthatatlan;

- Az oktatás szerkezetévelgondok vannak, a felsőoktatás továbbra is ontja a diplomás munkanélkülieket, miközben több területen is munkaerőhiány jelentkezik.

- A szociális ellátórendszer átalakítása elmaradt; a nyugdíjrendszer tíz éven belül menthetetlenül fenntarthatatlanná válik.

- A köztársaság hatályos alkotmánya elavult, és nem képes a jelenkor problémára hathatós választ adni. Nem világos például a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonya. Ennek közvetlen következménye, hogy a normaszöveg nem tartalmaz egyértelmű iránymutatást: milyen szerepet szán a népszavazás intézményének.

- A párt- és kampányfinanszírozás újraszabályozása továbbra is várat magára; elmaradt az önkormányzati-közigazgatási reform, és ehhez kapcsolódóan a regionális képviseleti rendszer kialakítása.

- Vállalhatatlanul magas az újraelosztás GDP-arányos mértéke; nem történt meg a közteherviselés reformja.

Bár az említet problémák és problémacsoportok eltérő súlyúak és jellegűek, kivétel nélkül mindegyik befolyást gyakorol az ország gazdasági állapotára illetőleg a demokrácia minőségére.

Lássuk tehát a három alternatíva lehetőségeit és korlátait.

A kisebbségi kormányzás folytatása: időhúzás

A 2006-ban megalakult koalíciós kormány nagy ívű reformelképzelésekkel és a fiskális kiigazítás eltökélt szándékával kezdte meg működését. Viszonylag hamar elő is állt egy szigorú kiigazító csomaggal, és már az év őszén megkezdte az első intézkedések foganatosítását. A megszorítások szándékának híre már azelőtt elindította a kormánypártok támogatottságát a lejtőn, mielőtt azok hatását a lakosság megérezte volna. A szocialisták ugyanis elmulasztották egyértelművé tenni a kampányban, hogy a fiskális kiigazítás elkerülhetetlen (sőt sok esetben ezzel ellentétes ígéreteket fogalmaztak meg, pl. adó és járulékcsökkentés), és hogy ez voltaképpen milyen áldozatokkal jár. A választópolgárok nem voltak felkészülve a megszorító csomagra, az őszödi beszédre pedig végképp nem.

A reformok szempontjából viszont a legnagyobb hibát ott követte el a kormányzat, hogy nem különítette el a reformlépéseket a kiigazítás intézkedéseitől, sőt abban bíztak, hogy a reformpropaganda farvizén kommunikálva a megszorító intézkedéseket, sikerül tompítani azok – közhangulatra gyakorolt – negatív hatásait. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott egy reformellenes közhangulat felerősödésének. Ennektetőpontja a népszavazás volt, ahol az ellenzéknek sikerült a kormányellenes érzelmeket, a reformszkepticizmust és a szociális elégedetlenséget kanalizálni, és beverni az utolsó szöget a reformtervek koporsójába.

Az elvesztett népszavazás után az MSZP kifarolt a többpénztáras modell mögül. Ezi talán nem is olyan nagy baj, mivel az egy - a koalíciós kényszer szülte - példa nélkül álló, kipróbálatlan öszvér megoldás volt, amellyel nemcsak az ellenzék és a szakma, de a két kormánypárt egyike sem volt elégedetett, tekintve hogy két egymástól távol eső elképzelés rossz kompromisszumából fogant. Az már viszont nagyobb baj, hogy az immáron kisebbségi kormány a pénztártörvény visszavonása után kihátrált a többi reformterv mögül is, legutóbb a közteherviselés reformja mögül (nem azonos a puszta adócsökkentéssel). Nem hallunk ma már sem az Államreform Bizottságról, sem a szociális ellátórendszer reformjáról, sem a nyugdíjrendszer reformjáról, sem a közigazgatási reformról.

Persze a kisebbségi kormányzás nem kedvez az átfogó szerkezeti reformoknak, de a fő probléma nem a cselekvőképesség hiánya (az egyes reformlépésekhez lehet ad hoc támogatást találni, de kidolgozott tervek és törvényjavaslatok hiányában esély sincs), hanem az akarathiány: a hatalom akarása felülírta a változásra törő akaratot. Figyelembe véve, hogy a cselekvőképesség és az szándék is hiányzik, a szerkezeti reformok és a közjogi korrekciók szemszögéből vizsgálva a kisebbségi kormányzás folytatása nem más, mint időhúzás. Egyedül a stabilitás szempontja az, ami időlegesen a kormányzás folytatása mellett szól, a hitelválság kellős közepén egy előrehozott választás értelemszerűen túlontúl nagy kockázatot jelentene. A kormány szempontjából nézve persze ésszerűnek tűnik az a törekvés, hogy kitöltse teljes ciklusát (elkerülve a presztízsveszteséget, megpróbálhatja összerázni korábbi szavazóbázisát), de ha az ország hosszú távú érdekeit vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy e tekintetben a megjelölt három szempont az irányadó célfaktor, akkor a válság lecsillapodását követően a kisebbségi kormányzás folytatása valóban szimpla időfecsérlés.

Forrás: hvg.hu