"Hiába írunk 2010-et, az ávósok és családjaik  mind ez idáig sikeresen gátolták meg a filmek vetítését. Könnyű helyzetben vannak az elbocsátott légió tagjai, szétszéledtek az élet különböző területeire, s mind a mai napig erős hatással bírnak a médiumokra, ők maguk és gyermekeik is sikeres ügyvédek, korábban külkeresek, majd diplomaták vagy a bankszakma kiemelt vezetői lettek. És behálózzák a kultúra szinte minden területét is.

A rendszerváltáskor gyermekeik közül sokan bekerültek a parlamentbe, az atyák meg, a titkosszolgálatok volt ügynökei, beszervezői, tartótisztjei – minden tiltakozás ellenére, jogkövetkezmény nélkül, magas nyugdíjjal honorálva – köztünk élnek." - mondja ki összefoglalásképpen Chrudinak Alajos és Gombos László filmje, melyet itt nézhetsz meg.

Ávósok - film 1994-ből

http://default.indavideo.hu/video/Avosok_lresz
http://default.indavideo.hu/video/Avosok_llresz
http://default.indavideo.hu/video/Avosok_lllresz

egyben meg itt:

http://avosok.atw.hu/

A Wikipédia ezt írja a ma is tartó folyamatról:

Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) részben titkosan tevékenykedő magyar politikai rendőrség 1945 és 1957 között. Célja hivatalosan a kommunista rendszer ellenfeleinek üldözése, a rendszer és vezetőinek védelme.

A háttérből Rákosi Mátyás mozgatta szervezet a kommunista párton belüli hatalmi küzdelmek részese, a politikai leszámolások fő eszköze és végrehajtója is volt. 

Az ÁVO

Az 1946 októberében kiadott, 533.900/1946. BM. sz. rendelet önállósította a budapesti politikai rendőrséget a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven. A rendelet értelmében a belügyminiszter hatáskörébe került az új állambiztonsági szerv irányítása, felügyelete és ellenőrzése. A Péter Gábor irányította egységes, központi szervezetbe beolvasztották a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát.

Az 1946 decemberi 535.059/1946. BM sz. rendelet szabályozta az Államvédelmi Osztály szervezetét, feladatát és ügykörét. Az ÁVO feladatkörébe tartozott

• a demokratikus államrend és közbiztonság védelméről szóló 1946. évi VII. tc-be ütköző cselekmények nyomozása és feljelentése,
• a népbíráskodásról szóló és az 1945. évi VII. tc-be iktatott bűncselekmények nyomozása és feljelentése,
• egyesületek keletkezésének és működésének figyelemmel kísérése,
• politikai vonatkozású röpiratok szerzőinek és terjesztőinek nyomozása és bejelentése,
• bejelentett és tudomásul vett gyűlések lefolyásának megfigyelése,
• államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyűjtése és nyilvántartása,
• javaslattétel az illetékes rendőrhatóság vezetője számára az állambiztonság vagy közbiztonság szempontjából káros személyek kitiltására, internálására,
• titkos rádióállomások felderítése,
• eljárni mindazokban az államrendészeti ügyekben, melyek nem voltak fenntartva a Budapesti Főkapitányság, illetve a kapitányság vezetője részére.

Az ÁVO-n ezeket a feladatokat 16 alosztály látta el. Ekkor kezdtek kiépülni az államvédelmi osztályok a vármegye-székhelyeken működő kapitányságokon és az egyes nagyobb forgalmú kapitányságokon. Habár az ÁVO rendeletileg előírt feladatköre elsősorban a demokratikus államrend védelméről szóló 1946. évi VII. tc-be ütköző, valamint a háborús és népellenes bűncselekmények felderítése, továbbá az államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyűjtése és nyilvántartása volt,

a szerv működésének kezdete óta adatokat gyűjtött a koalíciós pártok vezető politikusairól, lehallgatta a kommunisták politikai ellenfeleinek telefonját stb.

Az ÁVH

Kádár János belügyminiszterré történt kinevezését követően, a 288.009/1948. BM. sz. rendelet értelmében, 1948. szeptember 10-i hatállyal, a szerv önállósodásának újabb fontos lépéseként a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) néven, kiszélesített hatáskörrel a BM közvetlen alárendeltségébe került. Az ÁVH ezáltal az Államrendőrségtől anyagilag is függetlenné vált.

Ekkor kerültek hatáskörébe az Államrendőrség határrendészeti, folyamrendészeti és légi közlekedési rendészeti hatóságai, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), az útlevelek kiállításának joga is. Az útlevélkiadás jelentős anyagi forrásokhoz juttatta a szervezetet.

A 288.010/1948. BM. sz. rendelet kiadásával tovább szélesedett az új állambiztonsági szerv hatásköre. Ennek alapján az ÁVH vezetője már elsőfokú hatósági jogkört gyakorolhatott az állam érdekei szempontjából aggályosnak tartott személyek kitiltásának, rendőrhatósági felügyelet és őrizet alá helyezésének elrendelésében.

A 288.276/1948. BM. számú, két hónappal később kiadott rendelet értelmében már ezen ügyek felülvizsgálati eljárásait is a BM ÁVH végezte.

A Belügyminisztérium épülete Budapesten1950-ben (ma Képviselői irodaház)

A Belügyminisztériumtól szervezetileg is függetlenített, közvetlenül a minisztertanácsnak alárendelt Államvédelmi Hatóságot  az 1949. december 28-án kiadott, 4353/1949. MT. sz. rendelet hozta létre.

Az 1950-től működő, új szervezetbe olvadt be a Honvédelmi MinisztériumKatonapolitikai Osztálya (Katpol) és a Honvéd Határőrség.

(A katonai hírszerzés kivált a katonai elhárító szolgálatból és a honvéd vezérkari főnök közvetlen irányítása alá került.)

Ezután egyenruhájuk alapján kétféle belügyi karhatalmi alakulatot különböztettek meg: az ún. „kék ávó” tartozott a hírhedt államvédelemhez, míg az ún. „zöld ávó” a sorozott állományú határőrséget jelentette.

 Az átszervezések után az ÁVH a következő szervezeti keretek között működött:

1951-ben a megyerendszerhez igazították az ÁVH vidéki szervezetét. Megszüntették a korábbi nyolc vidéki Államvédelmi Osztályt, egyúttal létrehozták a budapesti és a 19 megyei osztályt. Ugyanebben az évben más belső, szervezeti módosításokat is eszközöltek: az önálló hírszerzésé lett a VIII. Főosztály, az operatív főosztályból kivált és önálló osztállyá alakult az operatív technikai részleg, és létrejött egy önálló ellenőrzési osztály is. 1952-ben, IX. Főosztály néven új részleget hoztak létre a belső karhatalom csapatainak irányítására.

Az 1953. júniusi KV ülés nyomán ismét jelentős változás következett be az állambiztonsági szervek szervezetében. Az ÁVH és a BM összevonásával létrejött egységes Belügyminisztérium látta el ezután az államvédelmi, határőrizeti, karhatalmi, rendőri, büntetésvégrehajtási, légoltalmi és tűzoltósági feladatokat, a régi BM közigazgatási feladatait pedig a Minisztertanács vette át.

Ezt követően a BM állambiztonsági szervei a következő keretek között működtek:

1953 és 1956 között a hadsereg létszámcsökkentésével párhuzamosan, folyamatosan csökkent a III. Osztály létszáma. 1953-ban még 1052 fő dolgozott az osztályon, ez a létszám 1956-ra 534 főre csökkent.

De az ÁVH totális ellenőrzést biztosítani kívánó szervezete szigorúan hierarchikus rendbe szervezett, alárendelt egységeivel és kiterjedt ügynökhálózatával így is az ország egész területét lefedte.

Besúgóhálózata 1953-ra 40 000 emberből állt,

a Nyilvántartási Osztályon 1 280 000 állampolgárról vezettek kartotékot 1953-ig.

Működése

Két év alatt az eredetileg kis létszámú, szedett-vedett, belső rivalizálástól gyötört Politikai Rendészeti Osztály a kommunista párt félelmetes terrorszervezetévé alakult át. Olyan önálló hatalommal bíró intézménnyé, amelytől joggal tarthatott a párt vezetőinek egy része is. Az ÁVH titkosszolgálati módszerekkel szerzett információkra alapozódó tevékenysége már 1946–1947 folyamán kiterjedt a kommunista pártra is.

A szervezet közvetlen irányítását és felügyeletét Rákosi Mátyás, illetve a pártvezetés legszűkebb köréhez tartozók látták el, noha létrehozásakor az MDP KV Titkárságának ülésén „státusát” még úgy határozták meg, hogy az „ÁVH egy speciális szerv,

a KV szerve”.

Az ÁVH 1948-tól végezte – szovjet példát követve és a szovjet tanácsadók hathatós támogatása közepette – a különböző koncepciós perek megszervezését és megrendezését.

A kistarcsai internáló tábor

1950-től kezdte kiépíteni az ÁVH az internáló táborok új rendjét, átvette az ország börtöneit, intézte a kitelepítést, őrizte a határokat és kifejlesztette a társadalom minden életmegnyilvánulását ellenőrizni igyekvő működési rendjét, a kommunista párt totális diktatúráját.

Az ÁVH működése igen költséges volt, s a háború okozta károk és a gazdasági voluntarista diktatúra dilettantizmusa miatt előállt hiánygazdaság a működés fedezetét igen bizonytalanná tette (csak az ún. "konspiratív célú lakások" fenntartása is tetemes összegeket emésztett fel).

A belügyminisztérium működtetésére adott költségvetési támogatás – melynek az ÁVH jelentékeny részét kapta – semmiképp nem volt elegendő a szervezet fenntartásához. Ezért tagjai (sokszor saját zsebre is) különféle gazdasági melléktevékenységekbe fogtak, mint például a zsarolás. A kivándorolni szándékozó nagytőkéseknek például útlevelet állítottak ki, cserébe viszont lefoglalták ingó értékeiket (festmény, bútor, technikai eszközök). Ezek az összegek Szücs Ernő (Péter Gábor helyettese) páncélszekrényébe kerültek, míg a házkutatások során kizsarolt hasonló javak felett Csapó Andor őrnagy (a gazdasági ügyek vezetője) rendelkezett. Az így befolyt összegeknek azon része, melyről az ÁVH precíz elszámolást vezetett, névértékben 13 millió 160 ezer forintra rúgott.

Péter Gábor (eredetileg: Eisenberger Benjámin) vallásos zsidó család sarjaként magyarul beszélő kommunista politikus volt, aki főszerepet játszott az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, és ezekben az években az ország egyik leghatalmasabb embere volt.

Az ÁVH mellesleg pénzmosással is foglalkozott, az utóbbi tevékenysége során megforgatott összegeket (amely csak egyetlen esetben vélhetően több mint kétmilliárd, a Stasitól érkezett nyugatnémet márkára rúgott) azonban kevésbé precízen tartotta nyilván, s így azoknak némely esetben (már amennyiben valóban léteztek) nyoma veszett. Az ilyen összegek sokszor magánvagyonná konvertálódtak: a Princz Gyula vezette ÁVH-brigád, amely Szücs ezredest agyonverte, annak páncélszekrényében több millió forint értékű ékszert és készpénzt (egy része valuta) talált.

Bár az ÁVH nyíltan hirdette a „fasiszták elleni harcot,” az emberei valójában között sok néhai nyilas is működött, akiket 1945-ben szerveztek be, részben elfogott személyekből, részben a párt szétesése után onnan átszivárgott tagokból és emberekből.

Sok ÁVH-s vett részt az 1956-os forradalom leverésében.

• Két ÁVH-s börtön volt Budapesten
• • Az Andrássy út 60-ban volt az ÁVH székháza, amelyhez pincebörtön kapcsolódott. Ma a Terror Háza Múzeum működik az épületben.
  
  

• • A Belgrád rakpart 5. is rendelkezett pincebörtönnel. Ma a Fővárosi Főügyészség található itt.
• Az ÁVH négy internálótábort vezetett (Recsk, Kazincbarcika, Kistarcsa, Tiszalök).
• Az I. kerület Attila út 59–61. volt az 1953-ban épült ún. ÁVH-s lakóház, ahol a szervezet alkalmazottai nyertek elhelyezést.
• Az ÁVH 1951 és 1953 között közel megkétszerezte korábbi kiadásait, s összesen legalább 3,2 milliárd forintot használt fel. (Ebben az időben Magyarországon a középfizetés havi 800 forint volt.)

Kínzások és kegyetlenkedések 

Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. Az ÁVH-sok a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben.

Általános volt a vég nélküli kifárasztás,

verés, gúzsbakötés, összerugdosás, földre teperve talpalás,

sóval etetés utáni WC-ből itatás,

éheztetés,

az őrizetesek fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás,

éjjel-nappal bilincsben tartás, alvástól való eltiltás.

Az egyik legszörnyűbb dolog volt a papok kihallgatása céljára használt árammal telített feszület, melyet az őrizetbe vett papokkal megcsókoltattak.

Az ÁVH-s pincebörtönökben esetenként kikapcsolták az elektromos szellőzést.

Az ÁVH emberei többnyire éjszaka csöngettek be, majd rontottak a kiszemelt lakásába, miközben a ház előtt többnyire fekete Pobjeda autó várakozott az áldozatra.

- ez volt a „csengőfrász” , mely a mai napig élénken él a közgondolkodásban.

Amikor 1953-ban megkezdődött az ÁVH-vezetők elleni fellépés, sokan közülük inkább öngyilkosságot követtek el, tudván azt, hogy mire számíthatnak volt kollégáiktól.

Hírhedt államvédelmi tisztek 

• Szücs Ernő
• Tihanyi János
• dr. Timár István
• Toldi Ferenc
• Vajda Tibor
• Zentai Dénes

Megszüntetése 

Az ÁVH megszüntetése a desztalinizáció egyik legfontosabb feladata volt a mindenkori kommunista reformereknek. Az ÁVH elleni első fellépés azonban még az állambiztonsági, illetve pártvezetésen belüli hatalmi harc eredménye volt. 1953. január-február folyamán Péter Gábor és társai egy szovjet mintára készülő cionista per gyanúsítottjaiként kerültek letartóztatásba. A vádpontok között éppúgy megtalálható volt a társadalmi tulajdon elleni bűntett, sikkasztás, a külföldre szökés elősegítése, mint az államtitok megsértése, a szolgálati hatalommal való visszaélés, de a népellenes bűntett is. A Sztálin 1953. március 5-iNagy Imre lett az új miniszterelnök, akinek kormánya elkezdte a korábbi évek elnyomó politikájának felszámolását. halála után a szovjet kommunista párton belül hatalmi harc tört ki. Ennek eredményeként Magyarországon

Mindeközben Rákosi igyekezett az új moszkvai irányvonalhoz alkalmazkodva hatalmát megőrizni. Amikor Beriját a Szovjetunióban letartóztatták és bebörtönözték, Rákosi számára lehetőség adódott, hogy a törvénytelenségekért a fő felelősséget Péter Gáborra, a „magyar Berijára” és ÁVH-s beosztottjaira hárítsa.^{[j 13]} Rákosi személyes felelősségre vonása helyett – szovjet nyomásra – csak a párt általában vett felelősségét emlegették a nyilatkozatokban, amiért elmulasztotta jobban ellenőrizni az ÁVH-t.

A Péter Gábor és társai ügyében folyó vizsgálat 1953 végére lezárult, és decemberben megszületett az elsőfokú, majd 1954. január 15-én a másodfokú, jogerős ítélet is. Az ítélet, bár még számos koncepciós elemet tartalmazott, elsősorban az ÁVH-sok törvénytelen perekben és a törvénytelen módszerek bevezetésében, illetve végrehajtásában játszott szerepét hangsúlyozta.

Szovjet ösztönzésre a minisztertanács 1953. július 17-i ülésén előírta az ÁVH mint önálló szerv megszüntetését és a BM-mel történő összevonását. A határozat nem került nyilvánosságra, titokban tartása pedig még az államapparátuson belül is félreértéseket okozott. A zavarhoz feltehetően hozzájárult, hogy bár az ÁVH szervezeti önállóságát formálisan valóban felszámolták, az államvédelmi rendfokozatok mindvégig használatban maradtak, s az államvédelmi osztályok különállása az egységes Belügyminisztériumon belül is szembetűnő volt. Az 1954-ben kinevezett Piros László miniszteri működése a BM-et igazi ÁVH-minisztériummá tette. 1956 nyarára azonban a belügyi ÁVH-sok között egyre nagyobb lett a nyugtalanság. Újult erővel jelentkeztek a nép rendszerellenes megnyilvánulásai, amelyeket korábban keményen megtoroltak, de most a reformok és a párt belső viszályai miatt nem léphettek fel ellenük. A Belügyminisztérium keretein beül is egyre inkább eltűnt a különbség a rendőrség és az ÁVH között.

1956. október 25-én a Parlament előtt lövöldözés tört ki: a Földművelésügyi Minisztérium Alkotmány utcai sarkán a tetőről gépfegyvertűz alá vették a téren barátkozó magyar polgárokat és szovjet kiskatonákat. A Kossuth Lajos teret megtöltő szovjet tankok más célpontot hirtelen nem találván, nehézgéppuskáikkal lőni kezdték a menekülő tömeget. A provokációért, tömegvérengzésért egy – az FM padlásáról tüzelő – ÁVH-s különítmény volt a felelős (parancsnoka, egy tervezőiroda későbbi középvezető-munkatársa még 1981-ben is dicsekedett ezzel), ezért az Elnöki Tanács még aznap este rendeletileg feloszlatta a BM alá rendelt Államvédelmi Hatóságot. Az ÁVH-s sorkatonákat azonban nem szerelték le, hanem rendőr-egyenruhába bújtatták őket (az 1956-os forradalom során ezért volt általános ellenszenv és gyanú a rendőrség iránt).

Nagy Imre 1956. október 28-án de jure éppen az ő miniszterelnöksége idején szűnt meg az ÁVH önálló működése.

Ezalatt Kádár János újabb provokációt szervezett a Köztársaság téri pártházban elszállásolt szombathelyi ÁVH-s sorkatonák és parancsnokaik segítségével: minden ok nélkül kilövöldöztek a térre, a vizsgálatra érkező nemzetőröket lefegyverezték, stb., ami az október 30-i pártház-ostromhoz és ÁVH-s sorkatonák kivégzéséhez, a Life magazin képriportjával pedig a Forradalom beszennyezéséhez vezetett.

A forradalom alatt a Hatóság testületileg szétesett, egyes tagjai „illegalitásba vonultak”, mások a karhatalomban vállaltak szerepet, vagy a szovjet csapatokhoz csatlakozva vettek részt a forradalom leverésében, résztvevőinek felkutatásában és őrizetbe vételében.

1956. november 4-e után a szovjetek hathatós támogatásával titokban megindult az államvédelem újjászervezése is. Ehhez állítólag a párt és a kormány egyes vezetői részéről is támogatást kaptak, Kádárék azonban nyíltan nem vállalhatták fel ezt a népszerűtlen feladatot, ráadásul egy új ÁVH potenciális veszélyt jelenthetett Kádár számára.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők főparancsnoka 1956. november 7-i rendeletében megtiltotta az államvédelmi szervek újjászervezését, és a tilalom ellenére addig felállított államvédelmi szervek haladéktalan felszámolására adott utasítást.

A karhatalomban azonban változatlanul tovább tevékenykedtek a volt ÁVH-sok.

Ezért 1956 decemberében hivatalosan minden ÁVH-alkalmazottat elbocsátottak és felülvizsgálat alá vetették, amelynek az volt a célja, hogy kiderítsék, az illető részese volt-e az elkövetett törvénytelenségeknek (hamis vallomások kikényszerítése, eljárások indítása és kezdeményezése koholt vádak alapján, törvénytelen fogva tartás, bántalmazás, internálás, kitiltás kezdeményezése, hivatali hatalommal való visszaélés stb.). A felülvizsgáló bizottságok csaknem a teljes korábbi ÁVH-s állományt igazolták.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1961-ben újra napirendre tűzte az ÁVH-sok felelősségre vonásának kérdését, 1962 augusztusában elfogadott határozata végre nevén nevezte a fő felelősöket, és ország-világ elé tárta az egykori Államvédelmi Hatóság által elkövetett szörnyűségeket.

Azonban nemcsak bírósági felelősségre vonásra nem került sor, de a teljes igazság feltárása is elmaradt.

Így például el kellett hallgatni Kádár János Rajk-perben játszott kétes szerepét és a szovjet tanácsadók tevékenységét is.

1963-tól az állambiztonsági szervek már belügyi ügynöki (főcsoportfőnökségi) rendszerben működtek. (Lásd még: III/III.)