Bár nem szokásom aktuálpolitikai témákról írni, most mégis kivételt teszek, mert fontos információnak gondolom, melyről a mainstream médiában nem sokat lehet hallani.

Deena Stryker – Iceland’s On-going Revolution címmel írt cikke – fordítás általam:

Az Izlandi forradalomról szóló olaszországi rádióműsor története ékes példája annak, hogy mennyire keveset is mond nekünk a média a világ többi részéről. Talán emlékszünk, hogy a 2008-as gazdasági válság elején, Izland a szó szoros értelmében csődbe ment. Az okokat csak kutyafuttában említették és azóta Európa ezen kevésbé ismert tagja újra a feledés homályába merült.

Mikor egyik Európai Uniós ország dől be a másik után vagy közelít a csőd felé, megingatva az eurót, befolyásolva az egész világot, a legutolsó dolog amit a hatalom szeretne, hogy példaként tekintsünk Izlandra. És elmondom miért:

A neoliberális rezsim 5 év alatt Izlandot (népessége 320 ezer, hadserege nincs) a világ egyik leggazdagabb országává tette. 2003-ban az ország bankjait privatizálták, és hogy külföldi befektetőket vonzzanak, online bankolást kínáltak, melynek alacsony költsége viszonylag magas megtérülési rátát tett lehetővé. Az IceSave-nek nevezett számlák sok angol és holland kisbefektetőt vonzottak. De ahogyan gyarapodtak a befektetések, úgy nőtt a bankok külföldi adóssága.

2003-ban Izland adóssága a GNP-jének (Gross National Product – Nemzeti össztermék) 200-szorosa volt, míg 2007-re 900-szorosára nőtt. A 2008-as pénzügyi válság adta meg a kegyelemdöfést. Bedőlt és államosításra került a három legnagyobb izlandi bank, a Landbanki, Kapthing és Glatnir, míg a Kroner euróban számolva értékének 85%-át bukta el. Az év végére Izland csődöt jelentett.

A várakozásokkal ellentétben, a válság hatására, a részvételi demokrácia és egy új alkotmány révén az izlandiak visszanyerték önrendelkezésüket. De csak sok szenvedés árán.

Geir Haarde, a Szociáldemokrata koalíciós kormány miniszterelnöke megegyezett egy több mint 2 milliárd* dolláros kölcsönben, amihez az északi országok hozzáadtak még két és fél milliárdot. De a külföldi pénzügyi világ nyomást gyakorolt, hogy az ország drasztikus intézkedéseket vezessen be.

Az FMI és az Európai Unió át akarta vállalni a tartozást, mondván, hogy ez az egyetlen módja, hogy az ország visszafizesse tartozását Hollandiának és az Egyesült Királyságnak, akik kártérítést ígértek állampolgáraiknak.

A tüntetések és zavargások tovább folytatódtak, és végül lemondásra kényszerítették a kormányt. A 2009 áprilisára előrehozott választások eredményeként baloldali koalíció jött létre, ami elítélte a neoliberális gazdasági rendszert, de ugyanakkor azonnal engedett a követeléseknek, hogy Izland visszafizessen 3.5 milliárd eurót. Ehhez az kellett volna, hogy minden egyes izlandi állampolgár, 15 éven át havi 100 eurót fizessen, 5.5%-os kamatra. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Ami ezután történt, rendkívüli volt. Az elképzelés, miszerint az állampolgároknak kell fizetniük a pénzügyi monopóliumok hibáiért, hogy egy egész nemzetet megadóztathatnak, hogy megfizettessék a privát szféra adósságait, összezúzta és átalakította az állampolgárok és a politikai intézményeik kapcsolatát, és Izland vezetőit végül az állampolgáraik mellé állította. Az államfő, Olafur Ragnar Grimsson nem volt hajlandó aláírni a törvényt, ami Izland állampolgárait tette volna felelőssé a bankárok adósságai miatt és népszavazást írt ki.

A nemzetközi közösség persze csak növelte az Izlandra nehezedő nyomást. Az Egyesült Királyság és Hollandia azzal fenyegetőzött, hogy mindezt az elszigeteléssel torolja meg.

Mikor az izlandiak szavazni mentek, a külföldi bankárok azzal ijesztgettek, hogy megakadályoznak bármely IMF támogatást. Az angol kormány pedig azzal, hogy befagyasztja az izlandi megtakarításokat és számlákat. Ahogyan Grimsson mondta:

“Azt állították, hogy ha nem fogadjuk el a nemzetközi közösség feltételeit, akkor az észak Kubájává válunk. De ha elfogadjuk, akkor mi leszünk az észak Haitija.”

(Többször írtam már, hogy a kubaiak a szomszédos Haiti szörnyű állapotát látva szerencsésnek érezhetik magukat.)

A 2010 márciusában megtartott népszavazáson az emberek 93%-a az adósság visszafizetése ellen voksolt. Az IMF azonnal befagyasztotta a hitelt. De a forradalmat (bár a TV-ben nem mutatták), nem lehetett megfélemlíteni.

A nép dühös állampolgárainak támogatásával, a kormány megkezdte a büntetőjogi nyomozásokat a válság felelősei után. Az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Kaupthing ex-miniszterelnök, Sigurdur Einarsson és más bankárok ellen, akik az összeomlást követően elmenekültek az országból.

De az izlandiak nem elégedtek meg ennyivel: úgy döntöttek, hogy új alkotmányt írnak, ami megszabadítja az országot a nemzetközi tőke és a virtuális pénz hatalmától. (Az eddig érvényben lévő alkotmányt még 1918-ban készítették, amikor Izland elnyerte függetlenségét Dániától, és az egyetlen eltérés a Dán alkotmánytól a “király” szó “elnökre” cserélése volt.)

Az új alkotmány elkészítéséhez Izland népe 522 olyan, egyik politikai párthoz sem tartozó felnőtt közül, akik legalább harminc másik állampolgártól kaptak ajánlást, kiválasztott huszonötöt. Ez a dokumentum nem néhány politikus munkája volt, hanem az interneten írták. Az alakító üléseket online közvetítették és bárki beküldhette a véleményét és a javaslatait, folyamatosan tanúi lehettek az alkotmány alakulásának. A részvételi demokrácia folyományaként kialakult alkotmányt, a következő választások után a parlament elé fogják terjeszteni.

Néhány olvasó emlékezhet, hogy Izland kilencedik századi mezőgazdasági összeomlása szerepelt Jared Diamond hasonló címmel megjelent könyvében.

Napjainkban viszont Izland, amint azt a valutalap új vezetője Christine Lagarde megerősítette, az elkerülhetetlennek vélt forgatókönyvvel épp ellentétes módon lábal ki a pénzügyi összeomlásból. Görögország polgárainak azt mondták, hogy az állami szektoruk teljes privatizációja az egyetlen megoldás. És Olaszország, Spanyolország és Portugália is ugyan ezzel a veszéllyel néz szembe.

Meg kéne nézniük Izlandot. Egy kis ország, aki nem hajolt meg a külföldi érdekek előtt, és aki hangosan és nyíltan kinyilvánította függetlenségét.

Hát ezért nem szólnak róla többé a hírek.

(* Az eredeti cikkben milliós értékek szerepelnek, ami elírás lehet, mert milliárd euróról van szó.)

Interjú Ýmir Björgvin Arthúrsson-al, a MyRejkyavik utazási iroda vezetőjével, a nemmel voksolás egyik támogatójával, fordításom lentebb:

- Hogy vagy?

- Jól, kiválóan, és te? Mint tudod, azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk a gazdasági összeomlásról.

- Igen.

- Mivel magyaráznád az összeomlást, abból a szempontból, hogy milyen volt korábban?

- Az alapvető dolgok nem változnak. Mint ez a medence. Ezt a gazdasági összeomlás nem változtatja meg… még. Az összeomlást megelőzően egyfajta utópiában éltünk, egy nagyon furcsa világban. Mivel az izlandi bankok hatalmas összegeket kaptak a külföldi nagybankoktól, így rengeteg pénz jött Izlandra. Ahogyan máshol is, az ingatlanpiac nálunk is nagyot robbant. És azt mondanám, hogy az alapvető változás… még nem következett be. Mivel pillanatnyilag minden jegelve van.

A kormány még nem igazán néz szembe a problémával. A háztartások talán 45-50%-a gyakorlatilag csődbe ment és senki nem tett még semmit. Nincsen semmiféle terv a megmentésükre. Szóval ami történt, az egyfajta nagy psszt… és… nyilván az emberek most nem férnek hozzá semmiféle pénzhez.

Korábban túl nagy hozzáférésük volt a pénzhez és elpazarolták. De én azt mondom, hogy a népnek van ehhez a legkevesebb köze. Az egész mögött néhány bűnöző politikus és bankár áll. A nagy változás most az emberek hozzáállásában megy végbe, ami nagyon jó. Visszatérnek a gyökereikhez, ehhez itt [a gejzírmedencére mutat], visszatérnek ahhoz, ami igazán számít.

Kevésbé szól már az élet a Range Roverek-ről, a nagy terepjárókról és a drága házakról, hanem inkább a természetről, ami úgy gondolom, hogy nagyon helyes. Egy időre elvesztettük a kapcsolatot a valósággal, és szerencsére az emberek most egyre inkább kezdenek rájönni, hogy milyen gazdagok is vagyunk, hogy olyan kultúra és természeti erőforrások jutottak nekünk, amilyenek.

Úgyhogy ezért voksoltunk nemmel a népszavazáson.

- Igen

- És most nagyon büszke vagyok arra, hogy izlandi vagyok. Mert nemet mondunk. És tettük ezt annak ellenére, hogy a kormány könnyedén manipulálta a legtöbb újságot, és az üzenetük az volt, hogy ha nemet mondunk, mi leszünk az északi Kuba. Ez az ijesztgetés taktikája volt. Azt mondták, hogy ha nemet mondunk, akkor a munkanélküliség meg fog duplázódni, a szegénység nőni fog, nem lesz bevételünk és munkánk, és nem lesznek hitelek. De szerencsére az emberek rájöttek, hogy nincs szükségünk hitelekre. Mindössze helyesen kell cselekednünk. Valójában az egész világnak erre lenne szüksége. Hogy helyesen cselekedjen. Ne azt, amit a bankároktól való félelemében tenne, hanem ami a helyes. Minthogy most épp a hátam mögött kel fel az éjféli nap…

- Hát igen. Április 9-én mi kudarcot vallottunk [vélhetően Görögországra gondol - a ford. megj.], a boldogság, az ünneplés olyan volt, mint Káin tőre… mivel a problémát nem oldottuk meg. Tudod, hogy milyen mély a probléma, úgyhogy korai volt az ünneplés. Milyen mélyre tudunk leásni?

- Igen. Nos, a kormány érve az igen mellett az volt, hogy ha igent mondanánk, akkor egy csomó pénzt kapnánk az IMF-től, hogy “kijavítsuk” a jelenlegi problémát. A jelenlegi probléma pedig, hogy gyakorlatilag csődbe mentünk. Senki se néz szembe a problémával, hogy annyi pénzzel tartozunk, és mindössze 330 ezren vagyunk, és a végére a pénzügyi szektor 12x akkora volt, mint maga az izlandi állam, hogy a történelem tíz legnagyobb bankcsődje közül kettő a mieink közül került ki, hogy már eddig is igen keményen sújtott minket. Úgyhogy nem ez a kérdés. Számomra inkább az a kérdés, hogy mit teszel, ha valaki csődbe ment. Adsz neki még több pénzt? Nem ezt teszed. Úgyhogy én azzal érveltem, és ezt megvitattam egy jó barátommal is, aki egy kicsit idősebb nálam és jobban benne van az építő és gyáriparban, és végül úgy éreztem, hogy egyetért velem, hogy az egyetlen út, hogy nem építünk többet.

Csak egy Föld bolygónk van, nem lenne szabad mindent beépítenünk. És azáltal, hogy nem kapunk több hitelt, különben sem értem miért adna nekünk bárki is, amikor tudhatja, hogy képtelenek lennénk visszafizetni,  kivéve persze, ha elveszik ezt itt [a gejzírmedencére mutat], amit én nem akarok odaadni. Úgyhogy semmi más oka nem lehet, ha kölcsönt adnak Izlandnak, hogy megkaphassák a vizet, a halakat, a megújuló erőforrásainkat és… az ivóvizünket és persze a természetet.

Én úgy látom, hogy ez az egész talán a legjobb dolog volt, ami Izlanddal történhetett. Mert amikor nemet mondtunk, az azt jelentette, hogy új módon kell elkezdenünk gondolkodni. Nem úgy, mint a disznók, akiket addig etetnek pénzzel, míg olyan kövérekké nem válnak, hogy már felállni is képtelenek és akkor jönnek és felraknak minket a grillsütőre. Én legalábbis így látom.

Akit bővebben érdekel a háttér, annak tudom ajánlani a Bennfentesek (Inside Job) című 2010-es, Oscar-díjas filmet a gazdasági válságról. Az Izlanddal kapcsolatos részlet angolul a youtube-on is elérhető.

Kapcsolódó bejegyzés:

A növekedés ára

forrás