Christine Lagarde. Folytatná a hagyományt

Ha a papírforma és az európai akarat bejön, akkor Christine Lagarde, a jelenlegi francia gazdasági és pénzügyminiszter lesz a Nemzetközi Valutaalap (IMF) következő vezérigazgatója. Az utódlás azonban ezermilliárd dolláros tétekben zajló játszmák megítélésétől függ, s korántsem biztos, hogy a régi papírforma azonos azzal, ami a következő időszakban fog érvényesülni.

Az előző IMF-vezér, Dominique Strauss-Kahn – akit május 18-a óta szexuális zaklatás vádjával New York-ban házi őrizetben tartanak – lemondott tisztségéről, s szabad utat engedett az új vezető megválasztásért folyó harcnak. Angela Merkel német kancellár Strauss-Kahn letartóztatása után szinte azonnal jelezte, hogy meg kellene maradni a szokás mellett, hogy az IMF első számú vezetőjét Európa adja. Ez különösen fontos volna a jelenlegi helyzetben, amikor az európai országok pénzügyi nehézségekkel kénytelenek küszködni. Mivel az IMF közgyűlésében Európának közel 36 százaléknyi szavazata van, Merkelé elég erős óhajnak számít.

Dominique Strauss-Kahn távozóban a New York-i bíróságról. Útban volt Fotó: AP Photo

A világ legerősebb gazdasága, az Egyesült Államok 17 százaléknyi szavazatot birtokol, s ha megegyezik az európaiakkal, a döntés máris kész. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy az amerikaiak ragaszkodni akarnak a régi status quo-hoz. Ha így történne, akkor az első alkalom volna a szervezet 1944-es létrehozása óta, hogy nem európai viseli a legmagasabb tisztséget. Mindenesetre vannak más régiókból származó potens jelöltek is, akiket az USA akár támogathatna is. Ilyen a szingapúri pénzügyminiszter, Tharman Shanmugaratnum, a dél-koreai közgazdász, Sa-Kong Il, a dél-afrikai pénzügyminiszter, Trevor Manuel vagy a mexikói jegybank elnöke, Agustin Carstens.

Függetlenül attól azonban, hogy kit választanak vezetőnek az bizonyosnak vehető, hogy az IMF közgyűlésében az erőviszonyok meg fognak változni, s az ázsiai gazdaságok nagyobb szerephez juthatnak. Ezen a véleményen van például a befolyásos amerikai Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz is.

Amióta csak az IMF megkezdte a gazdasági stabilitást szorgalmazó tevékenységét 187 tagállamában, a működése az olyan nagy, fejlett gazdaságok erős befolyása alatt van, mint az Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia. Ez az öt tagország állandó résztvevője a végrehajtó bizottság munkájának, míg a fennmaradókat 19 csoportba sorolták, amelyeket egy-egy ügyvezető igazgató képvisel az irányító testületben. A szavazatok súlya annak megfelelően változik, hogy mekkora az egyes országok IMF-tagdíja, az úgynevezett kvóta.

Stiglitz szerint ez a modell idejétmúlt, hiszen az olyan felemelkedő országokat, mint például Kína, rettenetesen alulreprezentálja. Ezért sokan (persze főleg az USA-ban és Ázsiában) úgy vélik, hogy az európaiak hagyományokon alapuló túlsúlyát meg kell szüntetni, mert ha az IMF továbbra is európai formációnak fog látszani, akkor el fog jelentéktelenedni. Mások viszont tovább mennek, s úgy vélik, az IMF-et úgy kell átalakítani, hogy benne minden ország egyenlő elbánásra számíthasson.

Ezekben az elképzelésekben van ráció, mert a korábbi pénzügyi válságok után Ázsiában és Latin-Amerikában az államok elkezdték létrehozni a saját tőketartalékaikat, s egyre kevésbé szorulnak rá a Valutaalapra, amely korábban esetenként értelmetlenül kemény megszorító intézkedésekhez kötötte a segítséget. Kínának például 3 ezermilliárd dollárja van tartalékban, miközben a fejlődő ázsiai országok további ezermilliárdot spájzoltak be, de még a később emelkedésnek indult karibi- és dél-amerikai térségben is van 7 milliárd dollárnyi tartalék az IMF adatai szerint.

Strauss-Kahn a helyzetre reagálva már 2007-ben elkezdte az IMF-en belül azokat a reformokat – például a kvótarendszer átalakítását –, amelynek eredményeként például Kína 2,9 százalékos kvótája 6 százalék körülire emelkedhet. Emellett az IMF felpuhította a szerepvállalásához kapcsolódó feltételrendszert, ami miatt olyan népszerűtlen volt a nyolcvanas és kilencvenes években. Ez együtt járt azzal is, hogy sokkal nagyobb erőfeszítéseket tesz a szervezet a válságok vagy az egyes országok pénzügyi nehézségeinek kialakulása ellen (elsősorban a tőkeáramlás és felhasználás ellenőrzésével), mint korábban, amikor csak a kevésbé hatásos utólagos kezelésből vette ki a részét.

Strauss-Kahn reformjai az IMF irányításában, a hitelkondíciók megváltoztatásában és a tőkeáramlási politikában segítséget jelentenek a szervezet legitimitásának megerősítésében, ami különösen fontos néhány gyorsan növekvő tagország szemében. Az amerikai ingatlanpiaci krízis és az eurózóna válságának menedzselésében való szerepvállalása szintén erősítette az IMF tekintélyét.

A szervezet új vezetője azonban egy befejezetlen projektet örököl meg. Világossá kell tennie például, hogy a Valutaalap milyen intézkedéseket kíván hozni egy újabb pénzügyi válság kialakulása ellen. Emellett tevékenyen részt kell vennie a devizaárfolyamokról folytatott vitában, amely ráveheti Kínát, hogy a jüant az eddigieknél sokkal szabadabban lebegtesse a többi devizához képest. Hasonlóan forró téma, hogy középtávon valószínűleg az amerikai dollár elveszíti vezető tartalékvaluta szerepét és 2025-re a jüan harmadikként csatlakozni fog a dollár-euró pároshoz ebben a szerepkörben.

Hogy ezekben a vitákban az európai vezető volna a legmegfelelőbb, az nehezen bizonyítható.

Ám Angela Merkel az ellen is tiltakozik, hogy az euróövezet válsága tenné szükségessé, hogy az öreg kontinens adja az IMF vezérigazgatóját, annak ellenére, hogy Strauss-Kahn tevékenyen részt vett a 110 milliárdos görög mentőcsomag és a 750 milliárdos európai válságalap megszervezésében.

És éppen itt van a kutya elásva. A világ számos országában úgy gondolják a politikai és gazdasági döntéshozók, hogy egy európai IMF-főnök elsősorban a saját térsége problémáit fogja leginkább szem előtt tartani. Ez pedig konfliktusokhoz vezethet.

Az ellentétek a görög-válság kezelésében csúcsosodnak ki. Az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank hosszú ideig hallani sem akart a görög adósság átütemezéséről, mert attól tartottak (sőt, ez még mindig fennáll), hogy a bankrendszeren keresztül a görögök magukkal rántják a válságba az egész európai gazdaságot. Bár éppen Christine Lagarde mutatkozott a legengedékenyebbnek ebben, elképzelhetőnek nevezve, hogy átstrukturálják a görög adósságot. De ha a politikai megegyezés Európában erről meg is születne, az nem biztos, hogy egyben megoldást is eredményezne, mert ha a bankok nem lennének hajlandók időben a szükséges összegeket rendelkezésre bocsátani (s erre vannak jelek), s ezért az unió megint az IMF-hez fordulna segítségért, néhány feltörekvő ország könnyen megmakacsolhatná magát.

Az utódlás körüli politikai szálak is elég kuszák és rejtélyesek. Nem világos ugyanis, hogy kinek állt érdekében Strauss-Kahn bűnügybe keverése. Vajon a francia jobboldalnak, amely erős baloldali kihívót látott benne a közelgő elnökválasztáson? Az amerikaiaknak, akik kihagynák Európát a kínaiakkal való birkózásukból, s a megegyezésekből is? A feltörekvő gazdaságok valamelyikének, amelyek pozíciót akarnak szerezni egy befolyásos nemzetközi szervezetben? Egy biztos: az utóbbi időben pénzügyi, népesedési és technológiai válságban vergődő Európának minden nemzetközi pozíció megtartása kulcskérdés, s ebben talán egy Strauss-Kahnnál elfogadhatóbb személy színre lépése sokat segíthet.

hvg.hu