Öt év múlva az USA-t is megelőzve a világ legnagyobb gazdasága lehet a kínai. Addig azonban a gyorsuló infláció modellváltást kényszeríthet ki, mert a központi tervezés már, a korlátozott piacgazdasági eszköztár még nem nyújt megoldást.

A hatalom által el nem ismert egyik pekingi protestáns kisegyház több száz tagját megakadályozták húsvétvasárnap abban, hogy megemlékezzenek Jézus feltámadásáról. Sokakat már az otthonukból sem engedtek ki, akik mégis eljutottak a gyülekezőhelyükre, azokat begyűjtötték. A pekingi hatóságok az utóbbi hetekben több kulturális és művészeti eseményt is betiltottak, nehogy azok közönsége esetleg szimpátiáját fejezze ki a letartóztatott emberjogi aktivisták, különösen az április elején a pekingi repülőtéren őrizetbe vett világhírű kínai avantgárd művész, Aj Vej-vej iránt (HVG, 2010. április 9.).

Kínai gyorsvasút Fotó: AP

 Sanghajban viszont a helyi önkormányzat engedett az ország legnagyobb forgalmú kikötőjének munkáját sztrájkkal fenyegető kamionsofőröknek, akiket az ilyenkor „szokásos” kisebb inzultusokon kívül nem ért nagyobb baj, és kiharcolták, hogy töröljék, illetve csökkentsék az árak emelkedésére hivatkozva rájuk kivetett díjakat. A kétféle reakció jelzi, hogy a pekingi kormány, illetve a Kínai Kommunista Párt nem annyira az amúgy is szoros ellenőrzés alatt tartott, kis létszámú politikai ellenzéktől fél, hanem inkább attól, hogy lakossági elégedetlenség tör ki a drágulás miatt. A pártvezetés jól emlékezhet arra, hogy a kommunisták 1949-es győzelméhez – Mao Ce-tung nagy menetelést végrehajtó paraszthadserege mellett – az is hozzájárult, hogy a polgárháborúban vereséget szenvedő nacionalisták gazdasági baklövései miatt hiperinfláció tört ki. A demokráciát követelő 1989-es Tienanmen téri tüntetések kialakulásában is a szabadságjogok kivívásának igényénél nagyobb szerepet játszott a vásárlóerőt romboló áremelkedés, aminek féken tartása azóta is a párt legfontosabb politikai célja.

Ma már inkább gazdaságpolitikai probléma, semmint büszkeség tárgya a hatalmas valutatartalék, amely március végén 3045 milliárd dollár volt. A gazdaság teljesítményének harmadát adó export versenyképességének fenntartása érdekében a kínai jegybank mind több zöldhasút kénytelen felvásárolni, hogy ne szökjön magasba a jüan árfolyama, majd az ellenértékként kifizetett pénzt államkötvények eladásával igyekszik lecsapolni a gazdaságból. Ez egyre nehezebb feladat, így Ven Csia-pao miniszterelnök a minap megpendítette, hogy esetleg a korábbinál nagyobb mértékben hagynák erősödni a jüant. Ezzel kifognák a szelet a Pekinget valutája manipulálásával vádoló kereskedelmi partnerei – főleg az USA – vitorlájából, az import olcsóbbá tételével fékeznék az inflációt, serkentenék a lakossági fogyasztást, és a tartalékok sem nőnének az égig.

 A kínai GDP felét elérő valutahegy jelenleg jórészt felhasználatlanul hever, a harmada kiábrándítóan alacsony hozamú amerikai államkötvényekben – és ezzel Washingtonnak segít a költségvetési hiányt finanszírozni, illetve az inflációt leszorítani. Egy része a nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseket – például a gyorsvasúti hálózat kiépítését – szolgálja, de segít a kínai állami vállalatoknak is a külföldi terjeszkedésben, illetve afrikai és latin-amerikai nyersanyag- és energiahordozó-források felvásárlásában. Mindkettőnek van azonban korlátja: a hazai gazdaságra nem ereszthető rá számolatlanul a pénz, a külföldi akvizíciók pedig mind gyakrabban ütköznek politikai akadályokba.

A belső fogyasztás serkentése, az életszínvonal emelése vagy a piaci eszközök szélesebb körű alkalmazása nemcsak a kínai gazdaságpolitika tervgazdasági gúnyáját tépázza tovább, globális hatása is lesz. Már csak azért is, mert a kínai export megdrágulhat, és ez a fejlett országban felhajtóerőt gyakorolhat az utóbbi másfél évtizedben az internet forradalma mellett az olcsó kínai termékek által alacsonyan tartott árakra. A hatalmas ázsiai ország és a világgazdaság viszonyának újragondolására pedig azért is szükség lesz, mert Kína tavaly, megelőzve Japánt – amely most még a márciusi földrengés és szökőár következményeivel is kénytelen megküzdeni –, a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává vált, ezért minden döntésének tovagyűrűző következményei vannak. Nem sokáig kell várni arra sem, hogy az USA-t megelőzze: az IMF friss előrejelzése szerint ha a dollár és a mesterségesen gyöngített jüan vásárlóereje közti különbséget is figyelembe veszik, a kínai gazdaság az eddig vártnál jóval korábban, már 2016-ban világelső lehet. E mutató alapján tíz éve az amerikai gazdaság még háromszorosa volt a kínainak.

 A dobogó csúcsára azonban még hosszú út vezet, amit a társadalmi békét fenyegető infláció rögössé tehet. A rendszerint a kormány és a párt döntéseinek szentesítésére szorítkozó parlament márciusi éves ülésszakán Ven Csia-pao az idei év és a következő ötéves terv legfontosabb feladatának nevezte a gazdasági növekedés gyümölcseinek igazságosabb szétosztását és a drágulás megfékezését. Az áremelkedés üteme márciusban már 5,4 százalék volt, jóval meghaladva az elviselhetőként megjelölt 4 százalékot. A hatalom számára különösen aggasztó, hogy a kínai átlagemberek háztartási kiadásaiban még mindig egyharmadnyi súllyal bíró élelmiszerek 11,7 százalékkal kerültek többe, mint egy évvel korábban. A kormány rögtön rávette a meghatározó állami vállalatokat a liszt és az étolaj árának befagyasztására, a külföldi élelmiszer-forgalmazók némelyikét pedig a tervezett áremelések elhalasztására.

A hivatalosan még mindig létező tervutasításos rendszer egyre kevésbé képes kezelni a helyzetet, a piacgazdasági eszközök használata viszont – politikai okokból – erősen korlátozott. A kettő közti szürkezónában pedig a mindent átszövő bürokrácia és a veszélyes szintre emelkedett korrupció miatt ügyeskedésre szoktatott kínaiak folyamatosan kijátsszák a szabályokat. Az infláció gyorsulásának legfontosabb oka – a kőolaj és más nyersanyagok világpiaci drágulásának hatásán kívül – az ingatlanspekuláció és a hitelekre kiáramló pénz. A kormány egyelőre egyiket sem tudja megfékezni.

A kínai jegybank az utóbbi fél évben négyszer emelte az irányadó kamatlábat és hatszor a kereskedelmi bankok tartalékrátáját – amely immár a betétek összegének ötödére rúg –, a gazdaságba mégis megállíthatatlanul ömlik a pénz. Hiába próbálják adminisztratív eszközökkel nehezíteni az ingatlanvásárlást, és ezzel gátolni a spekulációt, az idei első három hónapban a szektor befektetései 37 százalékkal múlták felül az egy évvel korábbit. Nincs foganatja annak sem, ha központilag korlátozzák a bankok hitelezését, mert a pénzintézetek megtalálják azokat a csatornákat, amelyeken kölcsönöket helyezhetnek ki, és erre bátorítják őket a beruházásokat presztízskérdésként kezelő helyi hatóságok is.

A gazdaság mérnökei makroszinten sem remekelnek. A túlfeszített konjunktúra veszélyeit érzékelve a Ven által ismertetett elképzelések szerint a következő ötéves tervben évi átlagban 7 százalékkal gyarapodna a GDP. Ehhez van mit lassulni, hiszen az idei első negyedévben a hazai össztermék 9,7 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. A központi szándék a tavaly zárult ötéves periódusban is gellert kapott, mert a gazdaság – a fejlett ipari országokban hét évtizede nem látott pusztítást végző 2008–2009-es válsággal is dacolva – 10 százalék fölötti átlagos növekedést mutatott, miközben a tervekben 7,5 százalék szerepelt. A kínai kormányfő pedig az idén újra elmondhatta korábbi véleményét, miszerint a növekedés „kiegyensúlyozatlan, szervezetlen és fenntarthatatlan”.

Az 1978-ban indított gazdasági reformok atyja, a néhai Teng Hsziao-ping a nemzetközi színtéren szerénységre intette országát, Kína azonban egyre inkább érezteti nagyhatalmi igényeit. Ez nemcsak a saját renegát tartományának tekintett Tajvan és az elvitathatatlanul az övének tartott Tibet kérdésében, valamint tengeri érdekszférájának kiterjesztésében (HVG, 2011. január 22.) mutatkozik meg, hanem abban is, hogy igyekszik a fejlődő világ gazdaságainak élére állni. Mivel az eredetileg a hét vezető ipari ország – az USA, Japán, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Kanada – alkotta exkluzív klubba (G8) Oroszországtól eltérően nem kapott meghívást, a csoport helyére lépő, a válság kezelése során megerősödött húsz gazdasági hatalom (G20) sorain belül igyekszik javítani pozícióit. Ennek legfontosabb eleme a részt vevő államok angol nevének rövidítése nyomán BRICS országokként emlegetett, Dél-Afrikával éppen az áprilisi kínai csúcstalálkozón öttagúvá nőtt alakulat. A BRICS tagjai (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) együtt a világ gazdasági teljesítményének 18 százalékát adják – ez már most megközelíti az USA súlyát –, és belső civódásaik ellenére legutóbbi közös nyilatkozatuk alapján Peking szája íze szerint rendeznék át a globális erőviszonyokat, a nemzetközi pénzügyi intézményektől az ENSZ Biztonsági Tanácsán át a tartalékvaluták rendszeréig.

NAGY GÁBOR