Egy ismert amerikai befektetési bankár – látva, hogy az utóbbi években a zűrzavar nem csak a világgazdaságban fokozódik, hanem az emberek fejében is arra nézvést, hogy mit is gondoljanak a körülöttük zajló eseményekről – elhatározta, hogy afféle kalauzt állít össze az eligazodáshoz. Ezért többek között felvázolta, hogy milyen gazdasági rendszerek versenyeznek a 21-ik század elején a dominanciáért. Ezen a helyen most bárki választhat, hogy szerinte melyik lehet a legjobb.

A szarkofágba burkolt csernobili reaktor. A szocialista gazdasági rendszer összeomlásának jelképe Fotó: wikipedia.org

Randy Charles Epping az elmúlt 25 évben befektetési bankárként körbedolgozta a fél világot New Yorktól Sao Paulóig, Londontól Párizsig. Most éppen a svájci Nyonból osztja tanácsait a rászoruló befektetőknek. Mellesleg térségünknek is kitűnő ismerője, hiszen elnöke annak a Közép-Európa alapítványnak, amely közép- és kelet-európai diákok tanulmányainak és itteni gazdasági szerveződések felfejlesztésének támogatására jött létre.

Éppen csak kikecmergőben vagyunk a globális pénzügyi válságból, azaz pontosan tudjuk, hogy milyen fontos megtalálni azt a jelenlegi körülményeknek megfelelő gazdasági modellt, amely szavatolja a fenntartható gazdasági fejlődést és a javuló életfeltételeket a világ lehetőleg minél nagyobb részén. Epping természetesen megkérdezi: ez a kapitalizmus volna?

A 20. század azzal a tanulsággal szolgált, hogy a Szovjetunió gazdasági modellje (persze beleértve ebbe minden szocialista típusú gazdasági berendezkedést, például a kádáristát is) kudarcot vallott, szemben a szabadpiaci rendszerrel, amely – a fejlett kapitalista országok nagyvárosainak ragyogó neonfényében – nyilvánvalóan képesnek látszik ellátni a polgárokat mindazzal, ami lehetővé teszi a gazdagságban, egészségben és alkotómunkával eltölthető életet. Persze a csillogást alaposan megfakítják a társadalmi egyenlőtlenségek vagy az olyan válságok, amelyek – mint mostani is – emberek millióit taszítják a létbizonytalanságba. Lehet, hogy az előttünk álló időszakban ezért jobban működhet a kínai pártvezetők új álma, az „egy ország két rendszer” megoldás, azaz a kommunizmusba oltott kapitalizmus? De lehet, hogy a skandináv jóléti modell lesz a célravezető, esetleg az oroszok oligarchisztikus kapitalizmusa?

Amikor a világkapitalizmus kerül szóba, többnyire ezen annak nyugati formáját értik olyan jellemzőkkel, mint a pluralizmus, a jogállam, a független média, a szabadpiacok és a demokrácia. De éppen a kínai gazdasági sikerek (s néhány más emelkedő csillagú ázsiai ország, mint India, Dél-Korea vagy Vietnám eredményei) azt mutatják, hogy a kép korántsem homogén. Gazdasági elemzők még a nyugati modell esetében is hangsúlyozzák, hogy legalább kétféle alaptípusról érdemes beszélni. Az egyik az amerikai változat, amely a múlt század elején alakult ki, ahol olyan nagyvállalatok uralják a gazdasági teret, mint a General Motors vagy az IBM. A másik alapesetben inkább a közepes- és kisvállalatok vállalkozók viszik előre a gazdaságot, ahogy például Olaszországban. Persze amikor e két modell kombinációja létrejön, egy szabadpiaci rendszer akkor tud a leghatékonyabban, legrugalmasabban működni. Például az informatikai nagyvállalatok, így a Microsoft vagy a Google tevékenysége olyan helyzetet teremtett, hogy sok ezerszámra jöhettek létre általa a kisebb vállalkozások. A termelékenység ebben az együttműködésben igen magas szintet érhet el, s éppen a termelékenység jólét alapja.

A másik oldalon azonban ott áll Kína, amely legalább is formálisan egy kommunista diktatúra. Csakhogy ez a formáció mindinkább átcsap vállalkozói kapitalizmusba, amelyet azért még a pártállam terelget a saját elképzelései szerint. Az állami döntések azonban a jelen állás szerint az országot azon az úton tartják, amelyet végigjárva Kína elég gyorsan a világ legnagyobb gazdaságává fejlődhet.

Az oroszok is meghökkentő gazdasági fejlődést értek el. Igaz az emelkedésük egyelőre elsősorban a nyersanyagok exportján alapul. Ez lehetővé tette, hogy kialakuljon az úgynevezett oligarchikus modell, amelyben csak döntéshozók kis csoportjai kezében összpontosul a gazdasági befolyás. Őket az állam könnyebben és közvetlenebbül befolyásolhatja az elvárt döntések meghozatalában. Epping szerint ez a modell közel van ahhoz, amit annak idején a cárok uralkodása alatt Oroszország már egyszer alkalmazott.

Minden rendszernek megvannak az előnyei és hátrányai.

Az orosz oligarchikus kapitalizmus például rendet teremtett a kaotikus posztszovjet gazdaságban. De ez a rendszer nem olyan hatékony, mint más BRIC- (Brazilia, Oroszorság, India, Kína angol nevének kezdőbetűiből) országoké.

Japánban a nagyvállalatok és az állam egy nagyon komplex, személyes kapcsolatokkal keresztül-kasul átszőtt hálózatot hoztak létre, amely a 20. században hihetetlenül nagy vagyongyarapodást tett lehetővé a szigetország számára. Csakhogy az elmúlt tíz évben a Japán az egyik legcsekélyebb növekedést érte el a világ vezető gazdaságai között.

Pekingi szmog. A gyors fejlődésnek nagy ára lehet Fotó: AP

A kínai gazdasági sikerek mögött egy mindenható authoriter rendszer áll, amely ugyan társadalmi harmóniát hirdeti, ám működése egy nyugati demokráciában nevelkedett ember számára teljesen elfogadhatatlan volna. Ennek ellenére a kínai sikerek egyik fontos záloga a nyitottság. Kína már 2001 óta a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagja, s csak a 2008-as pekingi olimpiai játékok szervezése önmagában lehetővé tette, hogy diákok százezrei tanuljanak külföldi egyetemeken, ami a gazdasági növekedési potenciálra is igen erőteljes hatással van. Oroszország megközelítőleg sem ennyire kitárulkozó a külföldi befolyástól való félelem miatt. Moszkvában például még csak most tervezik a WTO-ba való belépést. De az egyetemein is szinte kizárólag orosz professzorok tanítanak, szemben Kínával, ahol a top egyetemek szinte kizárólag külföldi oktatókat foglalkoztatnak.

A gyors kínai fejlődés legsötétebb árnyai a környezetvédelemben tűnnek fel. Az átalakulás hatalmas lepusztult területeket eredményez, emberek tömegeit kényszeríti a világos jövő ígérete nélkül költözésre, az ivóvízkészletek tragikus mértékben elszennyeződnek, stb. A Világbank jelentése szerint a világ húsz legszennyezettebb városából tíz Kínában található. Hogy a probléma mértéke mekkora, azt az olimpia idején Pekingből közvetített szinte átláthatatlan szmogot mutató képek az egész világ számára világosan megmutatták.

Hugó Chávez a nép körében. Forradalmin utópia Fotó: AP

Na de mit lehet tenni annak érdekében, hogy a gazdaság is növekedjen, ne sérüljenek az emberi jogok és a környezet is megmaradjon?

Sokan gondolják, hogy erre a legjobb a svéd, vagy ha úgy tetszik, a skandináv jóléti modell bevezetése, amely a vállalkozó szellemet kombinálja a kapitalista szabadpiaccal és a szociális biztonsági hálóval. Ebben a rendszerben a polgár a bölcsőtől a koporsóig tartó egészségügyi ellátást, ingyenes oktatást, kiterjedt segélyezést kap, ami Svédországban a világon messze legnagylelkűbb szociális támogatórendszer fenntartását eredményezi. A svédek közül ennek megfelelően mindenkinek van egészségbiztosítása, míg más fejlett országokban, ide érve az Egyesült Államokat is, a lakosságnak 30-40 százaléka híján van ezeknek a szolgáltatásoknak.

Csakhogy ez egyszersmind az állami újraelosztás mértékét is igen jelentősen megnöveli. A svéd adórendszerben a legfelső jövedelmi rétegben már több mint 50 százalékos az adókulcs. És ezek a magas adómértékek gyakran visszatartják az embereket a munkától és a vállalkozástól. Például a munkanélküliek tovább maradnak segélyen, mint indokolt volna. Mindezek visszafogják a gazdaság bővülését, és rontják a versenyképességet. De ezek ellenére a svédeknek sikerült mindezidáig fenntartaniuk a világ egyik legmagasabb életszínvonalát. Azaz a skandináv modell (amelyhez legalább is egyes elemeiben hasonló kísérletek nyomát Dél-Amerikában és Ázsiában is fel lehet fedezni) nyilvánvalóan a „tiszta” kapitalizmus alternatíváját jelenti.

A sok különféle megoldás között elemzésre méltó volna például az állami vállalatoknak igen nagy súlyt adó francia gazdaságszervezés, amelytől a gallok, ha lassan is, de már szabadulnának. És sok érdekes tanulsággal szolgálna például az izraeli kibuc-mozgalom fejlődése is. De az utóbbi idők legtöbb figyelmet vonzó szociális utópiája mégis csak Hugo Chávez venezuelai elnök „boliváriánus forradalma”, amely mintha mégis inkább Kuba marxista-leninista gazdasági modelljéből szemezgetne.

Hogy Chávez a kapitalizmus egyenlőtlenségeinek eltüntetése helyére tényleg elképzelhetőnek tartja-e a „mindenki képességei szerint dolgozik és mindenki igényei szerint részesedik” elv bevezetését, azt nem tudni biztosan. Mindenesetre az „újraelosztási erőfeszítései” során a szociális háló kifeszítésére, az orvosi ellátás megerősítésére, az írástudatlanság felszámolására törekszik, miközben az igen jelentős venezuelai olajbevételekre támaszkodik. No meg a kubai tapasztalatokra. A szigetországból azonban nem csak ideológiát, hanem például száz számra orvosokat is importál. Fidel Castro rendszere ugyanis az ingyenes oktatásban sohasem tett engedményeket, így tudósokból, értelmiségiekből, így orvosokból is feleslege van.

A sikeres gazdasági fejlődéshez különféle megoldások vezethetnek el, illetve a különféle modellek ötvözete alakíthat ki olyan körülményeket, amelyek illeszkednek az egyes országok kulturális különbségeiből eredő sajátos igényeknek. A legjobb modell az, amelyik a legjobb feltételeket nyújtja az élet minőségének tartós javításához. Végül is ez azoknak az embereknek döntésétől függ, akik ott éknek. Persze, ha megkapják az esélyt a döntésre – írja Randy Charles Epping*.

MZ

* The 21th Century Economy - A Beginner's Guide