A terrorizmus valószínűleg éppolyan régi, mint maga az emberiség, kezdve az ókori zelótáktól a 19. századbeli európai anarchista és nihilista csoportokon át a 20. század első felében elkövetett politikai merényletekig. A terrorizmus elleni közös fellépést nagyban nehezíti, hogy sem a Nemzetek Ligájában, sem az ENSZ-ben nem sikerült megállapodni egy nemzetközileg elfogadott definícióról. Közben a szovjet titkosszolgálat sikeresen sajátíttatta el a harmadik világ felszabadítási mozgalmaival a Lenin és Sztálin által kidolgozott állami terror módszereit. Ezzel létrejött egy új jelenség, a nemzetközi terrorizmus.

A francia idegenlégió felvonulása Algírban. Terroristák léptek a helyükre.

A terrorcselekmények definiálására és a terrorizmus betiltására tett kísérlet először 1937-ben bukott meg. A mai napig nem sikerült átfogó nemzetközi egyezményt elfogadni a kérdésben, bár a téma jelenleg is napirenden van az ENSZ-nél. A huzavona akörül forog, hogy meddig beszélhetünk „felszabadító akcióról" és mikortól terrorizmusról. A több mint száz létező definíció közül 2005-ben Kofi Annan, az ENSZ akkori főtitkára olyan meghatározás elfogadását javasolta, amely megfelelne a zsidó-keresztény, életet védelmező értelmezésnek: terrorcselekménynek minősülne minden olyan cselekmény, amely béke idején a polgári lakosság vagy a nem harcoló egységek fizikai támadását célozza a lakosság megfélemlítése, illetve az állam befolyásolása céljából.

A megszállás elleni fegyveres ellenállás e meghatározás szerint csak addig számít jogosnak, amíg nem jár szándékos polgári áldozatokkal. Másként terrorcselekménynek minősülne minden olyan békeidőben elkövetett erőszakos cselekmény, amely háborús időben háborús bűnnek minősülne. Amennyiben a nemzetközi közösségnek sikerülne megállapodnia a terrorizmus fenti meghatározásában, a mai terroristák többé nem lennének romantikus nemzeti vagy vallási hősök, hanem egyből a háborús bűnözőkéhez hasonló kategóriába kerülnének.

Az 1949-ben elfogadott négy genfi egyezmény alapján háborús  bűnnek minősül  a civilek, az elfogott, sebesült katonák elleni fizikai erőszak alkalmazása. A genfi egyezmények a hagyományos nemzetközi háborús szokásjogot kodifikálták, valamint a meglevő humanitárius nemzetközi jogot „aktualizálták" (a második világháború tanulságait levonva a negyedik egyezmény például a polgári lakosság védelméről szól). A háborús szokásjog terén az egyik legrégebbi írott forrásnak tartják az Ószövetség egyes részeit. (Például Elizeus próféta tanácsa az izraeli királynak arról, mi legyen a szíriai hadifoglyok sorsa: „Le szoktad-e vágni azokat, akiket karddal vagy kézívvel fogsz el? Adj nekik kenyeret és vizet, hogy egyenek és igyanak, és elmenjenek az ő urukhoz." [2 Királyok könyve 6:22])

Az algériai terrormodell

A szovjet diplomácia, amely Sztálin idején lelkesen aláírta a genfi egyezményeket, az ötvenes évektől ugyanilyen lelkesen kezdett fantáziát látni a gyarmati világban növekvő nemzeti felszabadítási mozgalmakban, amelyek hol békés, hol terroristaeszközökkel kívánták érvényesíteni nemzeti törekvéseiket.

A második világháború utáni években a nemzeti felszabadítási mozgalmak közül több „egyszerű" terrorcsoport akad (ilyen volt az Irgun vagy a Stern-csoport Izrael megalapítása előtt). Az ilyen terrorcsoportok egy konkrét cél érdekében szerveződtek az „egyszerű" háborúk mintájára: a konkrét háborús cél elérése után letették a fegyvert, és beolvadtak a reguláris hadseregbe, vagy visszatértek a polgári életbe.

A paradigmaváltás akkor következett be, amikor a szovjet tanácsadók (KGB-tisztek) bekebeleztek egy-egy hagyományos terrorcsoportot, és a cél nem egyszerűen a nemzeti függetlenség kivívása, hanem egy totális állam létrehozása lett. Az „egyszerű" háborúból ideológiai háború lett - totális jelleggel és totális módszerekkel.  A Szovjetunió (és alárendeltjei) egyfajta „anyaországként" szolgáltak a terrorszervezeteknek: azt a biztos hátteret jelentették a számukra, ahonnan korlátlanul özönlöttek a tanácsadók, a fegyverek és a pénz. És mivel mindezek a források a nemzetközi határokon keresztül érkeztek, ettől kezdve beszélhetünk nemzetközi terrorizmusról.

Az első totális jellegű, „szovjet típusú" nemzetközi terrorszervezet az FLN (Front de Libération Nationale - Nemzeti Felszabadítási Front) lett Algériában. Pontosabban, Paul Johnson konzervatív brit történész szerint az FLN-nek kettős szellemi forrása volt: egyrészt a jeruzsálemi mufti (mert egyes vezetői a második világháború után a muzulmán SS-osztagtól szereltek le), másrészt pedig a szovjet tanácsadóktól gyorsan eltanult marxista-leninista ideológia.

A szovjet tanácsadóknak alakítaniuk kellett az eredeti marxista ideológiát, mivel a fejletlen gyarmatokon pont a nélkülözhetetlennek vélt munkásosztály hiányzott, és tőkésekből is kevés volt (jobb híján ott voltak a nagy földbirtokosok). A moszkvai ideológusok ezért a munkások és kapitalisták közötti osztályharcot gyarmatosítottak és gyarmatosítók közötti harcra változtatták. Ez a beállítás annyiban reális volt, hogy a nagy földbirtokosok között sok európai volt.

Jasszer Arafat Tuniszban.

Vietnami tanácsadók segítettek a PFSZ médiakam-pányában.

Az új típusú terrorszervezetek egyszerre két fronton harcoltak: a belső és a külső ellenség ellen. Az FLN nagyon komolyan vette a feladatot, és nekilátott a belső ellenség (a gyarmatosító hatalmat szolgáló «kollaboráns», azaz arab nemzetiségű közalkalmazottak, a terrorszervezettel nem szimpatizáló arab értelmiségiek, hagyományos vezetők és így tovább) fizikai megsemmisítésének.

Az 1954-ben megalapított FLN első két és fél évi működése alatt 1035 európait öltek meg terrorcselekményekkel, és a hivatalos adatok szerint 6532 arabot (a dokumentált esetek alapján ez a szám közelebb áll a 20 ezerhez). Rövid idő alatt az algériai társadalom olyan sok tehetséges vezetője veszett el így - az FLN-terroristák általában nemcsak egy embert öltek meg, hanem teljes családjukkal, rokonságukkal együtt irtották ki őket -, ráadásul olyan különös kegyetlenséggel, hogy időnként maguk a KGB-s tisztek is sokkot kaptak.

A szovjet stratégiához az is hozzátartozott, hogy az FLN egyre vadabb franciaellenes támadásaira a francia hadsereg is egyre brutálisabb módszerekkel válaszolt: mind gyakoribb lett a kínzás tömeges alkalmazása, valamint a polgári lakosság értelmetlen bombázása és mészárlása. Az arab lakosság egyre inkább elidegenedett a francia hatóságoktól. Nemcsak az algériai arabokat sikerült elidegeníteni a francia hatóságoktól, hanem a francia közvélemény is egyre erőteljesebben követelte a közvetlen tárgyalásokat az FLN-nel (a terrorszervezettel a francia kormányok éveken keresztül nem akartak tárgyalni). A progresszív értelmiség jelszava az „Azonnali függetlenséget Algériának!" lett. A KGB stratégiája átütő sikert hozott: néhány év alatt az algériaiak lelkesen, egy emberként sorakoztak fel az FLN mögé. Ennek eredményeképpen 1962-ben már kizárólag az FLN küldöttsége tárgyalt az algériai függetlenségről a francia hatóságokkal.

A terror azonban a függetlenség elnyerése ellenére folytatódott. Az FLN egyik első dolga volt, hogy mindenkit, aki valamilyen módon kapcsolatban állt a gyarmatosító hatalommal, szisztematikusan kivégeztessen. Az áldozatok többnyire egyszerű közalkalmazottak voltak, akiknek pénz hiányában nem sikerült elhagyniuk az országot. (Előtte közel másfél millió ember hagyta el Algériát: franciák, európaiak, zsidók és arabok, szinte az ország teljes gazdasági elitje.) Az FLN kettős szellemi örökségét jól jellemzi, hogy a függetlenség első óraiban hatalmas tömeg foglalta el Algír központi zsinagógáját, és az ott tartózkodó zsidókat megölték. Így vált Algéria a fejlődő világ első népi köztársaságává. A szovjeteknek nem kellett nyílt konfrontációt felvállalni a NATO-val, és egy konvencionális háború költségeihez képest minimális anyagi ráfordítással szereztek maguknak egy új szövetségest.

Arafat tanítómesterei

Hasonló forgatókönyvre számítottak a szovjetek, amikor elkezdtek bábáskodni két másik ismert terrorszervezet fölött. Az egyik az 1964-ben alapított Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) volt. Nem véletlen, hogy a PFSZ intézményeinek, konferenciáinak fő helyszíne Algír lett, mint ahogyan az sem, hogy a PFSZ 1973-ban Algériában kiáltotta ki magát a palesztin nép egyedüli képviselőjének. Jasszer Arafat nem titkolta céljait: „A béke számunkra Izrael elpusztítását jelenti, semmi mást" - mondta 1972-ben az Oriana Fallaci olasz újságírónőnek adott interjúban.

A PFSZ terrorjának áldozatai algériai minta szerint éveken át elsősorban palesztin arabok voltak, mivel a hagyományos palesztin arab társadalomban a PFSZ eredetileg nem volt túl népszerű. Moszkva tanácsát megfogadva Arafat magas szintű küldöttséget menesztett Vietnamba. A palesztinok Szalah Khalaf (Abu Ijád) vezetésével azt kérdezték a kommunista vezetőktől: miként lehetséges, hogy a palesztin fegyveres küzdelmet a Nyugat terrorizmusnak tekinti, miközben a vietnamiak harcát elismerik és támogatják?

„A vietnami delegáció ismertette meg a PFSZ-szel az amerikai médiával, a liberális politikai körökkel és intézményekkel való kapcsolattartás módjait, valamint megismertette velük, milyen hatalommal rendelkezik az amerikai zsidó közösség" - írja Békecsapda című könyvében Joseph Bodansky amerikai kutató. „Dezinformációs és pszichológiai hadviselésben jártas szakértők segédkeztek egy új, »mérsékelt politikai program« megalkotásában, amely átmeneti időre elfogadja egy »Kis-Palesztina« megalakítását az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken anélkül, hogy feladná a végső célt: Izrael felszámolását." Abu Ijád Palesztinok haza nélkül című könyvében megerősítette, hogy a PFSZ elfogadta a vietnami javaslatokat, és azonnal megkezdte kidolgozásukat. Ennek eredménye lett az 1974. június 19-én, Kairóban elfogadott Szakaszterv, amely a mai napig meghatározza a Palesztin Hatóság stratégiáját.

Winnie Mandela és Nelson Mandela egy metodista gyülekezetben Atlantában. Később elváltak az útjaik.

Amikor Arafaték az oslói egyezmény alapján végre területet is kaptak, a PFSZ hazaköltözött Algírból, és kiterjesztette a kontrollját az egész palesztin arab lakosságra (a kilencvenes években a PFSZ terrorja nyomán egyes becslések szerint több arab veszítette életét, mint zsidó). A palesztin területek gazdasági nehézségei szintén jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyományos gazdasági elit - csakúgy, mint a keresztények és értelmiségiek nagy többsége is - elmenekült a térségből a PFSZ-terror elől.

Akiket az ismert forgatókönyv alapján „izraeli kollaboránsoknak" (értsd: Arafattal egyet nem értő, másképp gondolkodó palesztin arabok) minősítettek, Arafat hírhedt börtöneiben találták magukat. Mivel a palesztin társadalomból eltűntek a mérsékeltek, az Izraellel tárgyalni hajlandó potenciális vezetők, a történet folytatása már „tervszerűen" alakult: intifáda, a Hamasz előretörése stb.

Nehéz fordulat Dél-Afrikában

A harmadik testvérszervezet a dél-afrikai ANC (African National Congress - Afrikai Nemzeti Kongresszus) lett. Az ANC kezdetben Gandhi elveit követő, erőszakmentes apartheid elleni mozgalom volt, és maga Nelson Mandela is hitt az erőszakmentességben. Miután azonban több évig non-profit ügyvédként praktizált, megkeseredett, és feladta korábbi pacifista elveit. Vezetésével 1961-ben létrejött az első erőszakos „felszabadítási" mozgalom - az ANC első fegyveres szárnya -, amely az itt is felbukkanó szovjet tanácsadóknak és anyagi támogatásnak köszönhetően sikerrel szervezett meg kormányzati célpontok elleni terrortámadásokat. Az új irányzat hamarosan nagyon népszerű lett, és átvette az teljes ANC vezetését. Mandelát nem sokkal később letartóztatták, és 1963-tól 1990-ig 27 évet ült börtönben. Az ANC vezetését feleségére, Winnie Mandelára, illetve közeli barátaira bízta.

Az ANC esetében is a belső tábor egybentartása vált központi kérdéssé. A szervezet az 1960-as években több kiképzőtábort hozott létre a Dél-Afrikai Köztársasággal szomszédos országok területén. Ezekben a táborokban sok kiskorú gyermekkatonát is besoroztak. Időközben annyira megnőtt az „igény" az ANC-tagok körében a katonai „fegyelmezésre", a belső ellenség kiszorítására, hogy végül saját büntetőtábor-rendszert kellett kialakítaniuk, amelyek „torture camps", azaz kínzótáborok néven váltak ismertté.

A dél-afrikai ellenállók a keményvonalas leninista elveket az 1980-as évek első felében maoista elemekkel vegyítették. A kínai kulturális forradalom népi bíróságainak mintájára a townshipsekben (fekete bőrű emberek által lakott nyomornegyedek) az ANC-vezetés rendszeresen „népi bíróságokat" állított fel, ahol a vélt „kollaboránsokat" megkínozták, majd halálra ítélték. A kivégzés módszere (ez Winnie Mandela személyes találmánya volt) a hírhedt necklacing: az áldozat fejére autógumit tesznek, benzinnel leöntik, és élve meggyújtják.

A necklacing aranykorszakában (nagyjából 1984-től 1992-ig) 400 ilyen dokumentált esetről tudunk - az első áldozatok között volt egy 15 éves fekete bőrű lány -, de feltehetően a népi bíróságok, illetve a gyakori egyszerű lincselések áldozatainak száma akár több ezerre is tehető.

Dél-Afrikában éveken keresztül ijesztőbbnél ijesztőbb hírek keringtek az ANC keresztényüldöző politikájáról, de ezek jó ideig nem jutottak el - az évtizedek óta Mandeláékat tömjénező - nemzetközi sajtóig. A közszájon forgó hírek szerint sok hitvalló fekete keresztény esett áldozatul a necklacingnek, állítólagos apartheidkollaboráns mivoltuk miatt. A valóságban egyetlen bűnük az volt, hogy lelkiismereti okokból nem kívántak belépni a helyi ANC-szervezetekbe, és erőszakosan harcolni az apartheid ellen.

1988 decemberében Winnie Mandela testőrei négy fiatal fiút raboltak el egy metodista gyülekezeti házból. Egyiküket, a 14 éves Stompie Moeketsit halálra kínozták, testét a helybeliek nem sokkal később megtalálták. Az eseten felháborodva a környékbeli fekete keresztények megrohamozták Winnie Mandela házát, hogy kiszabadítsák a még életben lévő három kisfiút. A  rendőrség a testőröket azonnal letartóztatta. Egyikük Winnie Mandela ellen is vallomást tett: állítása szerint Winnie nemcsak parancsot adott a kisfiú meggyilkolására, hanem személyesen részt is vett a meggyilkolásában. Stompie meggyilkolása lett az első és egyetlen ügy, amelyben sikerült rábizonyítani a személyes részvételt az ANC gyilkosságainak, kínzásainak ügyében.

Winnie Mandela közvetlen felelőssége 18 hasonló gyilkosság során merült fel (Winnie a saját szórakoztatására több alkalommal is utasítást adott testőreinek, hogy raboljanak el fiatal fiúkat, akiket aztán szép villájának az alagsorában halálra kínoztak). Stompie meggyilkolásáért a bíróságtól első fokon nyolc évet kapott, ám a másodfokú bíróság az ítéletet pénzbírságra változtatta. A sok peres eljárás ellenére a „nemzet anyjának" soha nem kellett börtönbe vonulnia.

Amikor 1990-ben 27 év börtön után szabadon engedték Nelson Mandelát, egy-két év tétovázás után rájött, hogy el kell határolnia magát Winnie-től, valamint az őt követő keményvonalas ANC-vezetőktől, majd el is vált tőle.  Az ANC rémtetteiről szóló hírek már elérték a széles dél-afrikai közvéleményt, és megkésve ugyan, de a nemzetközi sajtót is. Stompie az apartheid utáni Dél-Afrika jelképévé vált.

A börtönből való szabadulása után Nelson Mandela első intézkedéseként betiltotta a „necklacing" gyakorlatát, és új eszméket kezdett el hirdetni: társadalmi megbékélést, toleranciát, nemzeti megbocsátást stb. Vezetése alatt az ANC és a dél-afrikai fehér elit végül gördülékenyen, tárgyalások útján egyezett meg az apartheidrendszer felbomlásáról.

1996-ban Mandela feleségül vette a mozambiki Graça Machelt, aki az 1986-ban (valószínűleg a dél-afrikai titkosszolgálat által) meggyilkolt Somora Machel mozambiki elnök özvegye volt. Graça mélyen hívő metodista családban nőtt fel, de portugáliai egyetemi évei alatt marxista lett. Az Európából visszatérő többdiplomás hölgy meggyőződésből, egyszerű harcosként csatlakozott a marxista beállítottságú FRELIMO-gerillákhoz, akik a portugál gyarmatosítók ellen harcoltak.

A táborban vezetője felfigyelt a tehetséges lányra, és rábízta a gerillaellenőrzés alatt élő gyermekek iskoláztatásának ügyét, később pedig feleségül vette. Mozambik függetlenségének kivívása után Somora Machel lett az új elnök, Graça pedig az új oktatási miniszter. Férje meggyilkolása után Graça visszatért eredeti keresztény hitére. Tehetségét a gyermekek jogainak előmozdítására fordítja mind a mai napig. Nevéhez kötődik a gyermekkatonák felszabadítását célzó több sikeres ENSZ-program.

A 14 éves Stompie Moeketsi. Halálra kínozták Winnie Mandela pribékjei.

Nelson Mandela és Graça Machel világosan tudatták a közvéleménnyel: ők már teljesen elfordultak a marxizmustól és a terror eszméitől. Nemcsak Dél-Afrikában, de minden olyan országban, ahol az evangéliumi keresztények száma elért egy bizonyos kritikus létszámot, hasonlóképpen megbukott a nemzetközi terrorizmus azon kísérlete, hogy totális társadalmat építsenek ki. Dél-Afrikában a fekete keresztény gyülekezetek nagy szerepet játszottak abban, hogy sok fekete fiatal elutasítsa az erőszakot, és vérontás nélkül történjen a demokratikus átmenet. A közép- és dél-amerikai keresztények évtizedeken keresztül szintén folyamatos fenyegetésben éltek, a terror és az ellenterror szorításában. De egyszer náluk is megfordult a kocka.

Frechet Tímea Hetek.hu