Egy hosszú tekintélyelvű rendszer után idő kell ahhoz, hogy kialakuljanak az együttélési szabályok – véli mai viszonyainkról Popper Péter. A válságról, a magyar identitás hiányáról, az agresszív nacionalizmusról és a diktatúra kialakulásának veszélyéről beszélgettünk az író-pszichológussal.

 

Van egy régi pszichológiai kísérlet. Egy diákcsoportot bizonyos ideig tekintélyelvű módon neveltek, majd ezt hirtelen megváltoztatták, és a szigorú tekintélyelvűséget egyik pillanatról a másikra liberálisabb, demokratikusabb pedagógia váltotta fel. A diákok ekkor nem demokratizálódtak, hanem először megőrültek. Elvesztették a mértékeket, a normákat, hogy mit lehet és mit nem lehet, és egy rettenetesen zűrzavaros korszak következett be a diákok életében. Ez így van társadalmi szinten is. Ez volt Cromwell után Angliában, a pálinkakorszakban. Mindenki piált, kriminalizálódott satöbbi. Aztán egy idő után lenyugszik a társadalom és kialakulnak az új együttélési normák. Nálunk még ezek nem alakultak ki, ezért érezhető itt fokozottabban a válság.

 

Van ennek több vetülete. Amíg a dugóban van 5-10 strici, aki kivág mellettem a sorból, hogy az elején beszuszakolja magát, addig nincs demokrácia. Azért nincs, mert egy demokrácia nem tűri el a jogtalan előnyszerzést. S ez az üzletben, a kereskedelemben és az élet minden területén így van. Ide tartozik, hogy nagyon sokáig éltünk hiánygazdálkodásban, ami egymás ellenségévé teszi az embereket.(Elviszik előlük az utolsó 10 deka vajat, a húst satöbbi.) A kollektív jólét és a kollektív nyomor is rendben tartja valamennyire az emberi kapcsolatokat. (Az előbbiben a „nekem is van, neked is van”, az utóbbiban a „nekem sincs, neked sincs”.) A hiánygazdálkodás viszont lerombolja azokat.

"Mi nem vállaljuk a múltunkat" (fotó: mti)

Másrészt a magyarok azért is nehéz helyzetben vannak, mert nincs technikájuk, életviteli stratégiájuk arra, hogy hogyan kell átvészelni a rossz periódusokat. Amikor elolvastam Nemeskürtynek a Requiem egy hadseregért című könyvét, ami a doni hadsereg pusztulásáról szól, akkor föltűnt nekem valami. Nevezetesen, hogy a korabeli harcászati szabályzatban százvalahány oldal szól az előrenyomulásról és négy oldal a visszavonulásról. Vagyis a katonákat csak a győzelemre készítették fel, arra hogy az ellenség át is törheti a frontot, hogy baj lehet, arra nem. Én azt gondolom, hogy az egész magyar nevelésnek az egyik nagy átka, hogy nem készíti fel a kudarcra az embereket. Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak.

 

Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk. De egy olyan bokszoló, akinek az életébe nincs bekalkulálva, hogy kiüthetik, az nem lehet bokszoló. Török Sándor, amikor hazajött a háborúból, találkozott egy piarista szerzetes barátjával, aki hogyléte felől kérdezte. „Te, amikor kint voltam a fronton életveszélyben, aknák, pergőtüzek között, nekem olyan morális erőm volt, én olyan tiszta voltam. Hazajöttem, a lakásom megvan, a feleségem megvan, már van állásom, van szeretőm is, csalom is a feleségemet, úgy el vagyok piszkolódva” – válaszolta Török. A szerzetes megölelte őt, és azt mondta: „Sándorkám, ilyen az igaz ember élete. Mindig elesik, és mindig fölkel.” Ezzel a felkeléssel van a baj. Hogy vége a világnak, ha kudarcba kerülök. Kétségbeesések, depressziók, azzal együtt inaktivitások, öngyilkosságok vannak. Mérei Ferenc egyszer úgy válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy az nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. Aki el tudja fogadni, hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amit akkor vesz észre az ember, ha a földön fekszik.

Most tehát szétestek a normák, ahogy Durkheim mondja, anómiás állapot van Magyarországon. Idő kell ahhoz, hogy kialakuljanak az együttélés szabályai. Ezzel együtt önmagunkat, az identitásunkat is újrafogalmazzuk?

Nézze, Angliában senkit nem „rúgtak ki” a halott királyok és miniszterelnökök közül a Westminsterből. Vállalják a múltjukat. Vállalják, hogy az ő lelkükön szárad a búr háború, a gyarmatosítás, na de szembeszálltak Hitlerrel is, satöbbi. Nem bűnbakokat keresnek, nem vádolgatnak, hanem azt mondják, hogy „igen, volt őrült királyunk, hülye miniszterelnökünk és voltak zseniális vezetőink is. Ez vagyunk mi.” Egy angol konzervatív politikusnak így aztán eszébe sem jut, hogy a munkáspártiak egy barlangban, vörös gyertyák fényében az ország vesztére esküsznek. Azt gondolja, ők másképp képzelik el Anglia fölvirágoztatását. Magyarország viszont nem vállalja a saját múltját, hanem azt mondja, hogy ami itt rossz volt, azt a németek, az oroszok, az osztrákok csinálták. Huszonöt évenként átírjuk a történelemkönyveket, az emberek tizenöt évenként új életrajzot írnak maguknak. Így aztán nem tud kialakulni stabil identitás. Se nemzeti, se személyes identitás.

 

Az egyén élete is szétesik mozaikokra, meg a nemzeti történelem is. Ez nagyon nagy baj. A kisember, a kis egzisztencia mindig azt utánozza, aki imponál neki, aki fölül van. Ha azt látja, hogy aki fölül van, az hazudik, csal, saját zsebre dolgozik, akkor ő is ezt teszi. Így egy kollektív lezüllés következik be. Ebben nyög most Magyarország. A határokat mindig és mindenütt átlépik. Nincs viselkedési kultúra. Az ugyanis lemérhető például azon, hogyan bánnak a kiszolgáltatott emberrel. Tanár a diákkal, orvos a betegével, tisztviselő az ügyfelével, és így tovább. Ha visszaélnek a kiszolgáltatott ember életével, az azt mutatja, hogy a viselkedési kultúra borzasztó alacsony szinten van. Nincs meg az a fajta szocializáltság, ami a határok – ezt lehet, azt nem lehet – betartásához kell.

"Nem azt tanítom, hogy jó üzlet tisztességesnek lenni" (fotó:mti)

A leggyakoribb telefon, amit mostanában kapok, a következő: „Popper, mondja meg, hogyan neveljem a gyerekem. A probléma az, hogy ha hagyom, hogy ő egy simlis, ügyeskedő, mindig az érdekei szerint orientáló ember legyen, akkor egy sikeres ember lesz, de mi nagyon távol fogunk egymástól kerülni. Ha az én erkölcsi normáimra nevelem, akkor egy balek lesz. Mit tanácsol?” Soha nem tudok ez ügyben tanácsot adni, ezt el kell döntenie mindenkinek. Erre nincs tanács. De hogy ezen vívódnak emberek… Nem volt olyan félév az egyetemen, amikor erkölcsi fejlődést tanítottam, hogy ne állt volna fel egy hallgató azzal, „Professzor úr, azt tetszik tapasztalni, hogy az erkölcsös embernek jobb sora van a társadalomban?” Nem, azt tapasztalom, hogy rosszabb sora van. Nem egy jutalmazott magatartás a tisztesség. „Akkor miért tetszik minket erre tanítani?” Mondom, nyuszi, én nem azt tanítom, hogy jó üzlet tisztességesnek lenni, hanem vannak emberek, akik annak ellenére megpróbálnak tisztességesek maradni, hogy ez társadalmilag hátrányos helyzetet teremt számukra. Ma minden kisiparos, meg egyéb ismerősöm azt mondja, hogy ha nem csal adót, akkor meghal éhen. Hát adót csal. Na, most az erkölcsileg hova vezet, ha lassan mindenki legálisnak érzi az adócsalást? Miközben az amerikai vagy a svéd társadalom kidobja magából az adócsalókat.

 

Mennyire kell kétségbeesnünk a pénzügyi-gazdasági válság miatt?

A történelem arról szól, hogy válságról válságra gördül előre (vagy vissza) a fejlődés. A válságok alatt régi dolgok összeomlanak, új dolgok keletkeznek, aztán megint jön egy krízis. Ez a történelem működési formája. Olyan ez, mint az indiai mitológiában Síva, aki a pusztítás és a megújítás istene is egyben. Ahhoz, hogy ő megújítani tudjon, a régit pusztítania kell. Nem is értem, miért kell ekkora problémát csinálni abból, hogy most megint van egy – most éppen gazdasági-pénzügyi – válság. Sok embert persze rettenetesen rosszul érint, mert összerombol bizonyos egzisztenciákat, ideológiákat, de Magyarország különösen megszokhatta volna a válságról válságra lépegetést.

 

Amikor a kereszténységet felvettük, a tatárjárás, a török hódoltság, a három részre szakadt Magyarország, a Rákóczi-szabadságharc, amikor a kurucok és labancok ölték egymást, mind-mind válságos időszak volt. És tovább tudnám sorolni: válság volt a Habsburg-ház trónfosztása, a Bach-korszak, az első világháború idején, majd utána amikor jöttek a kommandósok, aztán kis megnyugvás után a fasiszta orientáció, a háború, a nyilasok. Ezek nem válságok? Majd megint jött egy kis nyugalom, aztán a Rákosi-diktatúra, 1956 és a megtorlás. Ekkora hisztériát tehát nem kéne csinálni a mostani helyzetben. Ebben a médiának óriási felelőssége van, mert egy apokaliptikus világérzést ír le, hogy itt a világvége, a pusztulás felé megyünk. A sajtó manapság kipécézi a rossz híreket. Faludy Györgyöt Recsken a foglyok mindig arra kérték, hogy meséljen valami jót, az sem baj, ha nem igaz. A költő szerint ez mára úgy változott, hogy meséljünk valami rosszat, az se baj, ha igaz. Ezt csinálja a média. Halálra idegesíti az embereket, mert az emberek a rossz híreket zabálják.

"Mi egy szabadságszerető nép vagyunk" (fotó: mti)

 
Azt látjuk, és ön is azt nyilatkozta, hogy Magyarország élen jár a morális és szellemi válságban. Ha az országunk története a válságok története, akkor miért nem tanultunk belőle?

Magyarország azért is az élen jár e téren, mert itt nagyon sokáig diktatúra volt. Tulajdonképpen az első világháborútól – rövidebb nyugalmi időszakokkal ugyan, de – különböző diktatúrákban éltünk. Több mint fél évszázadig! Török Sándor barátom egyszer azt mondta: kétféle nép van a világon, vannak szabad népek és vannak szabadságszerető népek. Ahol szabadon éltek, ott kialakultak az együttélésnek bizonyos humánus követelményei. A szabadságszerető népek szerettek volna szabadok lenni, de sohasem voltak. Mi egy szabadságszerető nép vagyunk, de a nyakunkon ült hol a tatár, hol a török, hol a német, hol az osztrák, hol az orosz, nem alakultak ki ezek a tradíciók, viselkedési normák.

 

fn.hu