Egy nemrég előkerült levéltári dokumentum alapján fény derült a titkosügynöki találkozóknak helyt adó fővárosi lakások és ingatlanok elhelyezkedésére. Mindez az egykori állambiztonság tevékenységének újabb dimenziójáról rántja le a leplet, egyszersmind érdekes adalékokkal szolgál Budapest „titkos történetéhez”.

Állambiztonsági szótár

T-lakás Találkozási lakás: olyan, természetes vagy jogi személy tulajdonát, bérleményét képező helyiség, amelyet a bérlővel vagy tulajdonossal kötött írásbeli (szóbeli) megállapodás alapján a Belügyminisztérium, vagy a rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei rendelkezésére bocsátottak ellenszolgáltatásért (vagy anélkül). Hálózati személyek fogadására, operatív akciókra,  megfigyelésekre használták.

K-lakás Konspirált lakás: az állambiztonsági szervek fedés alatt működtetett bérleménye volt, amelyet hálózati személyek, „SZT” (szigorúan titkos) állományú tisztek fogadására, operatív akciók lefolytatására, ellenséges objektumok, személyek időszakos megfigyelésére használtak. Az általános szabályozás szerint a megbízhatóbb, illetve fontosabb ügyekben dolgozó hálózati személyekkel találkoztak ilyen helyszíneken.

A kádári politikai rendőrség működésével kapcsolatban a történeti közgondolkodás hajlamos mitikus, kalandos elképzelések kreálására. A legendák és az összeesküvési-elméletek sugallta képpel szemben a szervezet működése jóval banálisabb volt. Az információszerzésben kulcsfontosságú szerepet játszó hálózati személyekkel tartótisztjeik például egészen hétköznapi színtereken találkoztak. Az „ügynökök” beszámoltatásának gyakori helyszínei voltak a sörözők, kocsmák, presszók, vendéglők. A megbízható személyekkel azonban külön e célra szervezett ingatlanokban tartották a kapcsolatot. A BM III. Főcsoportfőnökség (állambiztonság) által kezelt T (találkozási) és K (konspirált) lakások többé-kevésbé észrevétlenül helyezkedtek el a forgalmas városi környezetben. A titkosszolgálati munkát hatékonyan segítő lakások hálózatának kiépítéséhez azonban hosszú út vezetett.

Az 1945 után létrehozott, kommunista irányítás alatt álló állambiztonsági szervek a kezdetektől rendelkeztek titkos objektumokkal. Ezekről azonban források hiányában csak töredékes ismeretekkel rendelkezünk. Csupán egy-egy jelentősebb ügy (Rajk László vallatása, Ujszászy István, a horthysta államvédelem vezetőjének fogva tartása stb.) esetén vált ismertté az ilyen épületek elhelyezkedése, későbbi sorsa, funkciója. Pedig a totális elhárítás jegyében az ÁVH gyors tempóban építette ki a társadalom ellenőrzésének eszközeit. A tömeges hálózatépítést néhány adat is jól érzékelteti: 1953-ban 1649, 1954-ben országosan 1925 találkozási illetve konspirált lakást tartottak nyilván. A találkozási lakások olyan ingatlanok voltak, amelyeket a tulajdonosok hosszabb-rövidebb időre a szervek rendelkezésére bocsátottak, míg a konspirált lakások ÁVH-s, belügyes tulajdonban voltak. Problémák elsősorban ezekkel adódtak.

Már Piros László belügyminiszter 1956-ban kiadott parancsa is súlyos kritikákat fogalmazott meg a lakásvásárlásokkal kapcsolatban, „pazarlásról”, illetve az „osztályidegenekkel” való kapcsolatokról tett említést, egyben hiányolta a biztonsági szabályok betartását a lakások legalizálását, elhelyezkedését, a feljáró ügynökök számát illetően. Ezek az állambiztonsági korrupcióra és szervezetlenségre utaló gondok visszatérően felbukkantak a Kádár-korszak jelentéseiben is.

A titkos lakások mindenesetre fontos szerepet játszottak 1956-ban, amikor megkönnyítették az állambiztonsági állomány menekülését, átmentését. Különböző források, többé-kevésbé ellenőrzött igazoló jelentések, visszaemlékezések szólnak arról, hogy az október végi napokban szélnek eresztett, vezetés nélkül maradt, rettegő politikai nyomozók közül többen hosszabb-rövidebb ideig ilyen lakásokon húzták meg magukat. A bujkálások mellett ugyanakkor az „ávós” lebukások is 1956 történetének részét képezik. A forradalom napjaiban nemcsak az operatív iratok egy része került nyilvánosságra, hanem számos titkos ingatlan szerepe is ismertté vált.

Az állambiztonság újjászervezése 1956 után elhúzódott. A kezdetben szűk hatalmi bázissal rendelkező Kádár-kormánynak nem volt ereje a titkosszolgálati korrupció letörésére, a zavaros helyzet így állandósult. 1957 márciusában BM-körlevél szólította fel a rendőr-főkapitányságokat az önkényesen birtokba vett objektumok visszaadására. Valószínűleg ennek csak korlátozott mértékben sikerült érvényt szerezni, mert egy augusztusban kiadott belügyi parancs ismét szabálytalanságok, visszaélések sorát rögzítette. A rendteremtés egészen 1958-ig eltartott. A lakásokból eltávolították a beköltöző operatív tiszteket, és az ingatlanok kezelését egységesen a BM Külügyi Osztályának hatáskörébe rendelték. Utasítások születtek a lakások számának csökkentésére, ugyanakkor a megmaradó ingatlanok védelmére, jobb kihasználására is. 1958-tól ugyanis a belügyi vezetők mind gyakrabban hangoztatták az áttérés szükségességét a nyílt nyomozásokról a titkos nyomozati, operatív munkára. A társadalmi békesség megteremtése (konszolidáció) érdekében a titkosszolgálatoknak láthatatlanná kellett válniuk.

Az ÁVH-s megfélemlítések helyett (már a megtorlás éveiben) a manipuláció finomabb eszközeit kezdték megtanulni az állambiztonságiak. A szolgálatok „elrejtését” célozta, például hogy a politikai rendőrséget a Belügyminisztérium keretében szervezték újjá (a rangjelzésekben is eltűnt az áv. jelző).

Ebbe a folyamatba illeszkedett azoknak a titkos objektumoknak az áttekintése, ahol a politikai nyomozók mindennapi ügynöki találkozókat szervezhették. A lakások elhelyezkedését ugyanis meghatározta a korábbi évek szervezőmunkája (az ÁVH-s örökség). Bár 1956 után intenzív szervezőmunka indult, az egyes osztályok lakásainak arányai még 1960-ban is jól érzékeltették a korábbi totális szemléletet.

Ekkoriban még például rendkívül magas volt a szabotázs-elhárítók titkos ingatlanjainak a száma. Ez a termelés, a gazdasági élet szoros állambiztonsági felügyeletére utal, ami összefüggésben volt azzal a világlátással, amely minden termelési probléma, baleset stb. mögött az ellenséges szándékokat sejtette és kutatta.

Az átszervezések eredményeként 1963-ra a megyék között már nagyjából egyenletesen helyezkedtek el a titkos objektumok. Ekkor országosan összesen 216 K- és 639 T-lakást tartottak nyilván. A belső elhárítás (a leggyakrabban emlegetett BM III/III. Csoportfőnökség) 54 K- és 96 T-lakást használt. A gyakorlott, megbízható ügynökök felével már ilyen helyszíneken találkoztak tartótisztjeik. Egy-egy lakásra átlagosan hat hálózati személy járt.

Az új ingatlanok kiválasztásánál figyelembe vették a zavartalan megközelíthetőségét. A lakásokat többnyire „modern házakban” választották ki, ahol nem volt akkora „rálátás”, azaz a lépcsőházból csak két-három bejárati ajtó nyílt. Valószínű tehát, hogy az átszervezések során a gangos bérházakban található találkozási helyektől szabadultak meg. A lakások beszervezése kizárólag „hazafias alapon”, azaz az önkéntesség elve alapján történt. A megbízhatóságot garantálta, hogy a T-lakás tulajdonosainak majd nyolcvan százaléka az MSZMP tagja volt.

A lakások szervezésében azonban továbbra is különböző problémákkal kellett megküzdeni. Az éberségre, a mások iránti bizalmatlanságra, a rendre nevelt társadalom, lakóközösségek figyelmét nem volt könnyű kijátszani. Külön nehézséget jelentettek a hatalom helyi képviselői: a házmesterek, tömbbizalmik stb., akik árgus szemmel figyelték a lakók mindennapjait. A leginkább árulkodó jel a lakás kihasználatlansága volt, amire rengeteg apró megfigyelésből következtetni lehetett (mérőórák, postaforgalom, zaj stb.) Több esetben az egyedülálló nőkhöz járó vendégek magas száma vált gyanússá a lakótársak előtt. Egy ilyen esetben előfordult, hogy „erkölcstelen életmód” miatt feljelentették az illetőt.

Konspirációs lakás alaprajza - az Egy ügynök élete című filmből Fotó: Papp Gábor Zsigmond

A legnagyobb gondot azonban a lakások beszervezése okozta. Az állambiztonsági szervek gyakorlatát – a korabeli jelentések alapján – nem sikerült teljesen titokban tartani. Egy 1963-as összefoglaló szerint: „A kivándorló személyek lakásainak a BM által való igénybevétele annyira elterjedt a köztudatban, hogy esetenként polgári személyeket is BM alkalmazottaknak tartanak, mert megkapják a kivándorlók lakását. A kivándorlók lakását a környezet figyelemmel kíséri. Az ellenőrzések adatai felszínre hozzák, hogy a lakóknak először az tűnik fel, hogy egyedülálló személy kapja meg a két-három szobás lakást, aki keveset tartózkodik otthon. Ezt találgatások követik, majd a lakást le kell építeni a dekonspiráció veszélye miatt.”

A jelentésben egészen abszurd eseteket is megörökítettek. Például a „Móricz” fedőnevű K-lakás (III/III-3. Osztály) korábbi lakója, aki Kanadába vándorolt ki, Torontóból ironikus képeslapot küldött egykori lakcímére, ebben „jó feketézést és konyakozást” kívánt az „új lakóknak”.

(A felülvizsgálatot folytatók szerint a külföldre távozók gyakran kapcsolatban maradtak a szomszédaikkal.) Könnyen le lehetett bukni, ha a lakással valamilyen baleset, pl. csőrepedés történt. Egy ilyen esetben a lakótársak az Esti Hírlapnál keresték szomszédjukat, mivel a lap újságírójának adta ki magát. Miután ott nem találták az adott nevű kollégát, egyből a BM-et értesítették, hogy küldjenek ki egy takarítónőt. Megesett az is, hogy a lakást karbantartó belügyi alkalmazottak buktattak le egy ingatlant. Mindezek elkerülésére az állambiztonság vezetői az ellenőrzések szigorításával, központosítással próbálkoztak. Új ingatlanok például a fővárosban 1964-től csak a Fővárosi Tanácson keresztül kerülhettek az operatív osztályokhoz. Ezzel egyidőben megkezdődött a vállalati irodák, raktárak és üzlethelyiségek titkosszolgálati felhasználása is.

Titkos belügyi lakás, az Egy ügynök élete c. filmből Fotó: Papp Gábor Zsigmond

A folyamatos átszervezések ellenére egyes városrészekben fennmaradt az objektumok „zsúfoltsága” is. Budapesten a lakások többsége az V., XIII. és XI. kerületben volt. Különösen sok találkozási hely volt Újlipótvárosban a Pannónia (később Rajk László) utca és a Pozsonyi út környékén. Ez nem csak azért volt veszélyes, mert a hálózati személyek és az operatív tisztek összetalálkozása dekonspirációhoz vezethetett, hanem mert a lakások legalizálását is negnehezítette.

A lakásokat leggyakrabban tanulás címén keresték fel a hálózati személyek és a tartótisztek. Emellett néhány személyt egy-egy operatív tiszt albérlőként is be tudott jelenteni. Egyes fedőtörténetekkel azonban könnyű volt lebukni. Fennmaradt például egy olyan eset, amikor a filmesként bemutatkozó operatív tisztet egy valóban a szakmában dolgozó lakó leplezte le.

A felülvizsgálati anyagok szerint a legnagyobb gondot a sablonos „fedési módok” okozták. Újlipótvárosban, a Pannónia utcában és a Pozsonyi úton majdnem mindenütt újságíróként mutatkoznak be a házmesternek – szólt az összefoglaló kritikája.

Hvg