„Magyarországon a korrupció nem a politikusok huncutsága, áthatja mindannyiunk életét” – állítja Szalai Ákos közgazdász. Ebből következik, hogy szerinte „néha jobb a korrupciót eltűrni, mint megszenvedni a korrupcióellenes harcban kitalált eszközöket”.

Noha a korrupciót a magyar közvélemény és a politikai elit uniszónó ítéli el, a nyilvánosságban akad azért egy szakmai csoport, a közgazdászoké, amelyik nem ennyire kategorikus. Ha nem is túl hangos a szavuk a korrupcióról szóló vitában, és relatív korrupciótoleranciájuk is alapjában véve bőszítő, de praktikus–eszes ellenérveik arra biztosan jók, hogy kicsit megmozgassák az erős többségben lévő vitapartnereiket, fogalmaznák már meg pontosan, mi is a gond a korrupcióval, és hogyan képzelik el a gyakorlatban ezen életerős hidrának a megfojtását. Mihályi Péter provokatív írása elsősorban a baloldalon tüzelte fel a közírókat, Szalai Ákos a Kommentárban közölt cikke talán most majd a jobboldalon készteti hasonlóra a korrupció tüzes ellenségeit. 

Szalai gondolatmenete erősen hasonlít Mihályiéra, sőt a forrásai is részben azonosak.

Egyik fő adujuk a Világbank kormányzati teljesítményt mérő indikátora, amely szerint hazánk semmivel sem korruptabb, mint a többi közép- és dél-európai ország. Mihályi cikke a választási kampány előtt született és arra intette a pártokat, hogy ne tegyék bűnbakká a korrupciót. „Az üzleti korrupció tematizálása elsőszámú kommunikációs fegyverévé vált, amit a pártok gátlás nélkül használnak egymás ellen indított, lejárató kampányaikban. Részint populista ösztönből, részint racionális számításból.” A szerző megállapította a hamis konszenzus létrejöttét arról, hogy minden gondunk legfőbb oka a korrupció. Szalai Ákos cikke a választás után született, és arra jut, hogy a kampány egyetlen valódi témája a korrupció volt. Mindketten úgy vélik, hogy a magyar lakosság a szokásosnál és a kelleténél érzékenyebb a (politikai) korrupcióra, és mindketten óvnának az átgondolatlan, kampányszerű antikorrupciós megoldásoktól.

Szerzőink határozottan tagadják, hogy a politikában nagyobb lenne a korrupció, mint a mindennapokban. Sőt. Mihályi Péter egyenesen odáig ment, hogy kijelentse: „paradox módon a sok tízezernyi kis-korrupció erősebben rongálja a közmorált, mint egy tucatnyi nagy korrupciós ügy”. Szalai látszólag visszafogottabb Mihályinál (noha még így is sokkal kritikusabb a közvélekedésnél), amikor arról ír, hogy „a közszféra és a magánszféra korrupciós gyakorlata között nincs erkölcsi különbség”. Mindemellett szellemesen érvel, miért nem számít belső ügynek a vállalati (vállalatvezetői) korrupció sem. 

Ha ennyi az egyezés, akár el is csodálkozhatnánk azon, hogy Szalai miért nem idézi az idősebb pályatársat – csakhogy ismerjük a magyar közéletet megosztó pártos paranoiákat. Egy „saját oldalnak” szánt gondolatmenetet nem lehet a „másik oldalról vett” érvekkel megtámogatni, még ha azok kézre is állnak, mert a saját közönség előtt nemhogy erősítik a gondolatmenet érvényességét, hanem éppenséggel gyengítik. 

Szalai közleményének mindemellett vannak saját érdemei is. Megvizsgálja a kockázatokat, hogy milyen hatása lehet a korrupcióellenes kampányoknak. Ha a korrupció a kampány folytán meghatározó témává válik, romlik az emberek közérzete, és fontosabb problémának érzik majd, mint amennyire valójában az. A kisebbik baj, hogy ez koptatja az ország korrupciós indexeit, tehát miközben éppenséggel megtörténik a szembenézés, aközben romlik a (nemzetközi) megítélés. A nagyobbik gond azonban az, „ha a program csak azt a képet erősíti, hogy ebben az országban mennyire elterjedt – és lebukás esélye nélkül folytatható – a hasonló tevékenység, akkor ez növeli, nem pedig csökkenti az ösztönzők erejét [a korrupcióra]”. 

Úgy véli, a túlzott szabályozás vagy éppen a deregulálás nem szükségszerűen vezet a korrupció kiszűréséhez. Nem lehet minden kormányzati lépésnél az elsődleges szempont a „korrupciós nyomás” csökkentése, más hatásokkal is számolni kell, figyelni kell például arra is, mennyiben érintené a működőképességet a tervezett beavatkozás. 

Ehhez képest is meglepő, hogy szerzőnk meglehetősen nagy reményeket fűz a korrupció büntetésének szigorításához, szerinte ez ugyan valóban növelné a „korrupciós nyomást”, de elrettentően hatna a potenciális bűnelkövetőkre. Csakhogy az uralkodó kriminalisztikai nézet szerint, nem a büntetés nagysága, hanem a lebukás előre kalkulálható veszélye az, ami visszatartja a bűnnel kacérkodót. 

(Kommentár, 2010/2) 

Zádori Zsolt