Vannak napok, amiket be sem kell jelölni a naptáramban, hisz úgysem fogom soha elfelejteni. Ilyen lesz április 14. Szűk két órát töltöttem a Parlamentben. Tanulságos volt. Egyedül mentem - egyedül képviseltem 605 ezer embert. Először vettem részt parlamenti ülésen. A díszpáholyban biztosítottak helyet nekem, mint a népszavazás kezdeményezőjének. Ez a páholy közvetlenül a képviselői széksorok mögött van, tehát közelről szemlélhettem és hallhattam a "nívós" képviselői munkát, és ízelítőt kaptam az ülés közbeni - elnézést a szóért de nem találok jobbat helyette - primitív szóbeli és egyéb megnyilvánulásokból is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első döbbenetet az ülésterem zaja okozta. Alig hallottam mit mond a szónok. A képviselők beszélgettek, telefonáltak, ki-be járkáltak, újságot olvastak. Felnevettek egy-egy nyelvbotláson, felhördültek egy-egy "bevállalós" mondaton. Így viselkedik a politikai "elit"?! Úgy éreztem magam mint egy sportmérkőzésen: van két csapat, két ellenfél - de a szurkolókat már nem a játék szépsége érdekli, hanem egymás hergelése. A saját csapatnak elnézik a botladozását is, de az ellenfél nem tud olyan bravúrt végrehajtani, amire ne acsarkodással vagy gúnnyal reagálnának.

 

 

 

Abban a zűrzavarban figyelni sem lehet. Ha szavazásra kerül sor először csengetnek, hogy mindenki bejöjjön a folyosóról, a büféből. Következik a gomb-nyomás. Tisztelet a kivételnek, de a többségnek fogalma sem lehet miről is van szó, ám a frakció-vezér elkiáltja magát hogy IGEN vagy NEM és akkor azt a gombot nyomják. Ezt hívják úgy, hogy frakciófegyelem - no meg persze demokráciának is. Szégyen! Nincs odafigyelés, egyéni vélemény, saját lelkiismereti döntés, netán a választók érdekének szem előtt tartása vagy bármilyen mérlegelési szempont. És így a szavazási eredményt mutató tábla sem okoz senkinek meglepetést.

Azt sejtettem, hogy nem leszek túl népszerű a 386 képviselő körében. Miért is lennék? Viszont 605 ezer ember - mit ember: választó! - véleményét azért mégis csak illene tiszteletben tartani éppen nekik, mint bennünket képviselőknek. Hogy engem Gyurcsány-bérencnek nevezzenek és azt mondják, bravó, így kell kilopni 4 milliárdot az ország zsebéből, azt nem személyeskedésnek tekintettem, hanem a sok százezer emberrel szembeni ostoba tiszteletlenségnek. Az, hogy rám megvető pillantásokat tesznek, gúnyosan elhúzzák a szájukat vagy a hátam mögött cinikus és gusztustalan megjegyzéseket tesznek az sem érdekelt, de hogy egy képviselő ebből az egész népszavazásból csak annyit szűrjön le, hogy, idézem: „Az kéne hogy ingyen dolgozzunk, mi!?” - ez már kiverte nálam a biztosítékot. Nem, nem kell ingyen dolgozni. Csak dolgozni. De amit láttam, azt ennek semmiképpen nem lehet nevezni.

Akadtak olyan képviselők is, akik gratuláltak. Pontosan négyen, és őszintének tűntek. Ki is fejtették, minek köszönhetem az elismerésüket. A parlamenti hangvételről is egyezett a véleményünk: ez a stílus immár totális kudarc. Amikor arra sem hajlandóak, hogy meghallgassák a másik véleményét, hisz már a mondandója első pillanatában tudják, hogy le fogják szavazni, csak azért mert ő mondja, akkor elvárható, hogy ő majd figyelemmel lesz a másik álláspontjára? Úgy gondolom, naivitás lenne azt képzelni, hogy ezek a pártok valaha is megtalálják a közös hangot (szerintem nem is keresik). De azt is, hogy képesek lennének bármit is megoldani...

A népszavazásról végül határozatot hoztak. Előtte egyetlen frakcióvezető sem élt a megszólalás lehetőségével. Fel sem merült az EP választással együtt történő lebonyolítás, pedig ígérték, hogy a frakciók egyeztetnek. Minden frakció vezére az IGEN szót kiáltotta, így azt a gombot nyomták. A képviselők tehát népszavazást "akarnak" a saját költségtérítésükről. Hárman tartózkodtak. És már megvan az is, mennyibe kerüljön a procedúra: maximum 3,9 milliárdba.

Közben odakint zajlott a civilnek egyáltalán nem nevezhető tüntetés. Furcsa volt látni, ahogy a képviselők a parlamenti folyosón sétálva kipillantottak a térre: ugyan mi zajlik odakint. Feszültségnek, bizonytalanságnak nyomát sem lehetett érezni. Védve voltak. Az egész teret lezárta a rendőri kordon, csak a térbe torkolló utcákon gyülekezhettek az emberek.

Amikor kiléptem a Parlamentből szónokok mikrofonba kiáltott szavainak foszlányát fújta a szél. Érteni semmit nem lehetett belőle. A tömeg hangja meg el sem jutott az Ország Házáig. Furcsa érzés volt lépkedi a kiürített téren. Egyik oldalon a szigorúan védett "elit", a kordonon túl pedig az elégedetlen felhergelt tömeg. Én meg ott sétáltam közöttük, középen, egyedül. Kicsit elméláztam ezen a szimbolikus helyzeten, de hirtelen kaptam egy kijózanító jégesőt a nyakamba.

A megállapítás fájó: Ha az ülésteremben az utca embere, a szavazók érdekei szerinte fegyelmezett, demokratikus munka folyna, nem lenne szükség kordonra, a párt támogatottság mértékének méregdrága szondázására, a rendőrség egyre nagyobb mértékű pénzelésére, a média által generált érdek- és álhírekre, pártokat népszerűsítő propaganda akciókra. Foglalkozhatnának a képviselők, frakciók a valódi feladataikkal, a mostani ellentétét hozó javuló életfeltételeink biztosításával.

Seres Mária