Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke meghívottként részt vett és felszólalt az Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottságának május 19-i ülésén, amely a külhoni magyarok magyar állampolgárságának ügyét érintő törvénymódosítási javaslatot tárgyalta. Patrubány Miklós figyelmeztetett: nem lenne precendens nélküli a magyar jogtörténetben, ha az Országgyűlés egyetlen tollvonással adná vissza a magyar állampolgárságot azoknak a magyaroknak, akik azt akaratuk ellenére vesztették el. Az MVSZ nem támogatja, hogy nyelvvizsgához kössék a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaszerzését, és indokoltnak tartja, hogy az teljes körű, szavazati joggal járó legyen.

            Az MVSZ elnöke átadta a bizottság elnökének a június 4-ét nemzeti emléknappá nyilvánító törvénytervezetet, és a Trianon 90. évfordulójára kiadott dupla CD-t, amelyeket a Magyarok Világszövetség készített.

Alább közzétesszük az MVSZ elnöke felszólalásának teljes, szerkesztett szövegét.

Budapest, 2010. május 20.     MVSZ Sajtószolgálat

Országgyűlés

Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottság

2010. május 19-én, I. em. 58. terem

Vita a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény

módosításáról szóló, T/29. számú törvényjavaslatról

Dr. Orbán Viktor (Fidesz), dr. Semjén Zsolt (KDNP), dr. Kövér László, Németh Zsolt és Kósa Lajos (Fidesz) képviselők önálló indítványa

BALSAI ISTVÁN, a Bizottság elnöke:

Körünkben van Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, aki nemcsak szemlélője akar lenni, hanem hozzá is szeretne szólni a vitához. Amennyiben a bizottság tagjai ezt jóváhagyják, kérem, szavazzák meg. (Szavazás.) Megszavaztuk.

Parancsoljon, elnök úr!

PATRUBÁNY MIKLÓS, a Magyarok Világszövetségének elnöke:

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság!

Köszönöm a megszólalás lehetőségét. Gondolom, nem túlzás és nem szerénytelenség, ha azt állítjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége az elmúlt tizenöt év alatt a magyar állampolgárság és általában az Európában gyakorolt állampolgársági kérdések terén szerzett ismereteivel azon magyar intézmények közé tartozik, amelyek erről a kérdéskörről a legtöbbet tudják, és méltányosnak érzem, hogy ebben a vitában szólási lehetőséget biztosítanak.

Másodsorban elégtétel számunkra az a körülmény, hogy miután az ismert körülmények között eredménytelenségbe taszított népszavazás után oly sokat kellett elszenvednünk, oly sok vádat kellett magunkra vennünk, az újonnan alakuló Országgyűlés egy elsöprő jobboldali, pontosabban fideszes és KDNP-s győzelem után az első lépések közé tervezi a külhoni magyarok magyar állampolgársága kérdésének rendezését, és úgy gondoljuk, hogy ez a 2004. december 5-ei népszavazás nélkül nem következett volna be.

Tehát úgy értékeljük ennek a mostani törvénytervezetnek a benyújtását, hogy ez közvetlenül annak a kárhoztatott népszavazásnak a pici, lehet, hogy még keserű, de mindenképpen gyümölcse.

Engedtessék meg, hogy az előterjesztéshez és az itt zajló vitához érdemben hozzászóljak. Alapvetően nehéz ezt a kérdést, mármint a külhoni magyarok – értsd alatta a Kárpát-medencei elszakított területeken élő magyarok – magyar állampolgárságának a kérdését a mai magyar állampolgársági törvényen keresztül, annak az optikáján keresztül rendezni. Azért nehéz, mert voltaképpen a jelenlegi magyar állampolgársági törvény egy súlyos diszkriminációt követ el az elcsatolt területen élő magyarokkal szemben, hiszen bárhol másutt élő magyarok minden további nélkül visszaigényelhetik a magyar állampolgárságukat, különösebb nehézségek nélkül; természetesen lakhatósághoz kötve. De más ezt a kérdést amerikai vagy emigráns nyugati magyarként kezelni, és megint más az elcsatolt területen élő magyarként kezelni. Ezért tehát azt mondom, hogy az Országgyűlés akkor jár el helyesen, ha ezt a kérdést nem egy csupán technikai állampolgársági kérdésnek tekinti, hanem alapvetően egy jóvátételi kérdésnek. Egy történelmi igazságtételnek kell tekinteni, úgy, ahogy az egész rendszerváltás, a kommunizmus leváltása a Történelmi Igazságtétel Bizottságának a megalakításával és annak a munkájával gerjedt végül is – fogadjuk el talán ezt a szót – abba az állapotba, hogy megtörténhetett Magyarországon a kommunizmus utáni rendszerváltás folyamata.

S ahhoz, hogy ebben egy konkrét fogódzót is adjak a jelenlegi országgyűlési képviselőknek és a frakcióknak, engedtessék meg megemlítenem, hogy az Országgyűlés pontosan az állampolgársági kérdésben nem követne el semmiféle precedens nélkülit, még akkor sem, ha egy tollvonással adná vissza az elcsatolt területen élő magyarok magyar állampolgárságot, hiszen az egy tollvonással vétetett el, az ő megkérdezésük nélkül. S milyen precedensre utalok? A második világháború utáni évek egyik első törvényeként (…) született egy jóvátételi törvény a zsidósággal szemben, amelyik tételesen visszaadta a zsidók magyar állampolgárságát, azokét, akiket az azt megelőző öt-hat esztendőben ilyen vagy olyan hátrányos megkülönböztető törvényekkel vagy rendeletekkel megfosztottak a magyar állampolgárságuktól. Akkor tehát kérdezem: Ha a magyar állam képes volt a zsidó etnikumú vagy zsidó vallású állampolgáraival szemben ennek a méltányosságnak a gyakorlására, akkor miért nem tudja ugyanezt gyakorolni a magyar etnikumú, keresztény, elszakított magyarokkal szemben? Nyilván az ok nem jogi és nem alkotmányjogi, hanem politikai természetű, és nemcsak Magyarország belügyeitől függ – gondoljuk és reméljük.

Viszont ez a létező precedens arra kell intse a ma vitázó feleket, hogy ha nem is adják meg egy tollvonással a magyar állampolgárságot az elcsatolt területeken élő magyaroknak, minthogy azt a mai nemzetközi kontextus elég nehézzé tenné, ezen túlmenően minden lehetőséget és minden könnyebbséget megadjanak a kérvényező magyaroknak. Éppen azért, mert ők kérhetnék tollvonással is, alanyi jogon is, hiszen nem mondtak le, nem távoztak, most már kilencvenedik éve megtartották magyarságukat, olyan körülmények között, amelyekről én, mint aki mai napig Kolozsváron élek, tanúskodhatom, de nem vagyok ezzel egyedül.

A második kérdés, ami itt a feleket megosztja, úgy látom, tulajdonképpen a nyelvhasználat és a nyelvismeret kérdése. Itt is egy eligazító részlettel szolgálnék. A történelmi magyar állampolgársági jog, kezdve az első állampolgársági törvénytől, amelyet 1871-ben fogadtak el – ha pontosan idézem –, ennek az állampolgársági jognak a szemlélete alapvetően vérségi elvű. Az állampolgársági jogban világszerte két szemlélet uralkodik: a területi és a vérségi elv. A magyar állampolgársági teljes hagyományában alapvetően vérségi; ez azt jelenti, hogy egy magyar állampolgárnak a gyermeke, az utódja automatikusan magyar állampolgár lesz, függetlenül attól, hogy hol születik, éppenséggel a magyar állam területén vagy bárhol másutt a világon. Ezért, ha valaki egy „mélyfúrást” végez a mai magyar állampolgárok halmazában, akkor ne érje meglepetés, ha arra a következtetésre jut, hogy akár százmillió magyar állampolgár is van ma – de jure – a világon, hiszen mindenkinek, aki magyar állampolgár volt, annak minden leszármazottja – de jure – ma magyar állampolgár. Más kérdés, hogy ezt az illető tudja-e, más kérdés, hogy erről a magyar állam tudomást vesz-e? De ennek a tényállásnak konkrét következményét számtalanszor megtapasztalhattuk az elmúlt húsz esztendőben, amikor is Nyugatra szakadt magyarok, pontosan az állampolgársági jognak a mai törvényben is továbbélő természetéből adódóan, kérték és megkapták a magyar állampolgárságukat. Az az Amerikában élő második vagy harmadik generációs magyar, akinek már a nagyapja sem tudott magyarul, hiszen ezelőtt száz évvel vándoroltak ki, és már 1930-ban elfelejtettek magyarul beszélni, ő, ha kéri a magyar állampolgárságot, minden további nélkül megkapja.

Tehát megint csak azt mondom, nagyon óvatosan kell kezelni, és semmiképpen sem kell merev feltételekhez kötni a nyelvismeretet. Ha valaki azt nyilatkozza, hogy kérem, felmenőim magyarok voltak és magyar állampolgárságomra igényt tartok, alanyi jogon kaphassa azt meg. Ez a Magyarok Világszövetségének hivatalos álláspontja, annál is inkább, hogy most nem azokról beszélünk, akik önként elhagyták a hazát, hanem azokról beszélünk, akikkel szemben a magyar állam jóvátételre kötelezett, hiszen az ő felmenőik ugyanúgy vérükkel, verejtékükkel, adóforintjaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy ez a mai Magyarország még létezik, mint azokéi, akik abban a – nevezzük így – szerencsés helyzetben vannak, hogy itt születtek, ennek a maradék országnak a területén.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság!

A további kérdésekben készségesen állunk minden részlet tisztázására a rendelkezésükre. El kell mondanom egy felismerésünket, amely idén született meg, jóllehet, tizenöt éve szajkózzuk ezt az ügyet, hiszen érezzük, hogy ez a kérdés a leginkább foglalkoztatja a magyarokat. Felismerésünk az, hogy a magyar állampolgárság visszaadásához az út egy olyan törvényen keresztül vezet, amelyik elvileg rendezi ezt a kérdést, és amelyet egy trianoni emléknap-törvénnyel tudnék leginkább jellemezni. Ezelőtt egy héttel elküldtük a pártelnököknek és a frakcióvezetőknek azt a törvénytervezetet, amelyet a Magyarok Világszövetsége e tekintetben dolgozott ki, mindössze háromoldalas, indoklásostul három és fél. Ez a törvénytervezet pedig pontosan helyére teszi a dolgokat. Mert ha a magyar állam elismeri és törvényben rögzíti, hogy Trianon napja és ennek szellemében a párizsi béke napja voltaképpen egy tragikus következményekkel járó esemény minden magyar számára, akkor megteremti nemcsak az elvi, de az erkölcsi alapot is ahhoz, hogy elcsatolt magyarok magyar állampolgárságát is úgy kezeljük, ahogyan azt kell, tehát mint jóvátételi kérdést.

Elhoztam azt a CD-t, amelyik tegnap jelent meg, és amely az egész trianoni folyamatról szól. A trianoni béke 90. évfordulójára adtuk ki, és szeretnénk ezzel hozzájárulni a mai magyar nemzedék tisztánlátásához. Elhoztam a törvénytervezetet is, amelyet elnök úrnak ma átadok.

S az utolsó kérdés, amelyhez hozzászólok: a szavazati jog kérdése. Mert ez a kulcskérdés. Mi ’95 óta hivatalos álláspontjává tettük a Magyarok Világszövetségének, hogy alanyi jogon vissza kell adni minden magyarnak a magyar állampolgárságát. Ezt a Magyarok IV. Világkongresszusa ’96 tavaszán, Horn Gyula miniszterelnök jelenlétében, egyértelmű szavazatával kimondta. S akkor négy éven keresztül fáradoztunk, hogy a magyar politikummal, a parlamenti pártokkal, a kormánnyal elfogadtassuk ezt a gondolatot. Ezekből a párbeszédekből levontuk azt a következtetést, hogy a mai magyar politikum nem hajlandó elfogadni azt a gondolatot, hogy a külhoni magyarok szavazatukkal befolyásolják a magyarországi politikai térképet, és fél attól, hogy ideözönlenek a magyarok, és megnyomorítják a mai Magyarországot, annak szociális rendszerét tönkreteszik. Ezért ’99-ben egy új fogalmat alkottunk, amelyet külhoni magyar állampolgárságnak neveztünk, és nemcsak eljuttattuk minden országgyűlési képviselőnek, hanem (Bécsben) az EBESZ éves felülvizsgálati konferenciáján is ismertettük, mint nemcsak magyar, hanem egyetemes európai jogi eszközt, a kisebbségbe szorult nemzeti közösségi tagok jogállása kezelésének eszközét.

A külhoni magyar állampolgárság egy kompromisszumos ajánlat volt részünkről – mármint a külhoni magyarok részéről, amelyet a Világszövetség testesített meg –, hogy nem kérünk sem szavazati jogot, nem kérünk áttelepedési jogot, csak a szimbólumot: a magyar útlevelet, és azt, hogy vallhassuk magunkat magyar állampolgárnak. Én ezzel kampányoltam, és úgy lettem a Magyarok Világszövetségének elnöke – Boross Péter volt miniszterelnök volt a fő rivális –, hogy azt ígértem, ha elnök leszek, ezen leszek, hogy ez a törvény megvalósuljon. 2000-ben, megválasztásom után három hónap alatt a törvénytervezetet Zétényi Zsolt kódolásában átadtuk (2000.) augusztus 20-án, a keresztény magyar állam ezredik évfordulóján az országgyűlési pártoknak, a kormánynak és a legfőbb közjogi méltóságoknak. Sajnos ezt a politikum elutasította.

Ezek után a 2004-es népszavazás már nem a külhoni magyar állampolgárságról szólt, hanem a teljes körű magyar állampolgárságról, mert az idő úgy hozta; ezt most nincs időm kifejteni, de ennek is ok-okozati összefüggése van, hogy miért nem a külhoni magyar állampolgárság kérdését vittük népszavazásra, hanem 2004-ben immár a teljes körű magyar állampolgárság kérdését.

Tisztelt Bizottság! Továbbgondolva: tisztelt Országgyűlés!

Az a népszavazás, minden elcsalatottsága és minden akadályoztatása, minden megtévesztettsége ellenére győztes volt, és igenekkel végződött. Tehát az Országgyűlés, ha akarta volna, azoknak az igeneknek a birtokában már rég meghozhatta volna ezt a törvényt, amelyről most folyik a vita. Ezért tehát, miután egy győztes népszavazás kimondta, hogy igenis, Magyarország politikailag aktív embereinek, állampolgárainak többsége úgy véli, hogy a külhoni magyaroknak teljes körű magyar állampolgárságot kell adni, ez csak azt jelentheti, hogy szavazati joggal járó, teljes körű állampolgárságot támogatunk és ajánlunk.

Köszönöm a figyelmet.

BALSAI ISTVÁN, a Bizottság elnöke: Köszönöm, elnök úr. Két dologról szeretném megnyugtatni. Átvesszük, a munkatársam átveszi a CD-t és a javaslatát; gondoskodunk róla, hogy mindegyikünk megkapja. A mai napirenden van egyébként a trianoni emléktörvény; ha kívánja, hallgassa végig – az egyik napirendi pontunk lesz, amelyet ma nyújtott be képviselői indítványként néhány Fidesz-KDNP-s politikus.