Az Életképek című közszolgálati szappanopera – miképpen a címében is benne van – hű képet ad a mai magyar valóságról, mindennapi gyötrelmeinkről, drámáinkról, örömeinkről.
Mert ma már valóban nincsenek lakótelepek, sem munkanélküliek, sem hajléktalanok, nincsenek lecsúszóban a középosztálybeliek, nincsenek kuporgató nyugdíjasok. Az egészségügyi ellátás és a tömegközlekedés pompás és olcsó. Vidéki emberek sincsenek, se falvak, se földek, se bezárt posták, gyógyszertárak. Amiképp nincsenek drogozó fiatalok, sem pályakezdő munkanélküliek, az egyetemről a tandíj miatt kimaradók, sem közép- és általános iskolások, akik alól a tanév kezdetén húzzák ki a tanintézményt. Nincsenek agyonhajszolt negyvenesek-ötvenesek – a „fölösleges nemzedék” –, akik hiába túlóráznak akár ingyen is, folyton a fejük felett lebeg a kirúgás veszélye.
Az Életképek című sorozat nagyon bölcsen csak arról beszél, ami ma van, és csak annak a rétegnek az életével foglalkozik, amellyel néha azért történik is valami. Például van egy férfi hős, akinek fáj a foga. Látjuk, amint tágas, antik bútorokkal berendezett lakásában szenved az ágyon. Fél a fogorvostól. Napokon át fél. Aztán nagy adag fagyit rendel a dupla konyak mellé egy cukrászdában. Mert kiderül, hogy gyereke lesz. Percekig rettegünk, hogy örül-e a gyereknek. De örül.

Egy másik hős, egy nő szintén szenved. Neki kétszintes lakása van hatalmas nappalival. Ott szenved. Hülyeségeken vitatkozik a férfival, akivel úgy ismerkedett meg, hogy elkezdtek az utcán hülyeségeken vitatkozni. De más baj is van, tizenéves lánya sms-ekben molesztálja az énektanárát. Az énektanár nem meri saját hatáskörben leépíteni a lányt, mamával telefonon ide-oda focizzák a problémát, közben a lány lehet, hogy beleszeret leendő mostohatestvérébe.
Sorstragédiák persze másokat is sújtanak. A fogfájós pasas kedvese kölcsönkér egy autót, de kipukkad az egyik kereke. Segítségre siető motoros pasi van, pótkerék nincs. Jaj, most mi lesz? – kérdezzük székünk karfáját görcsösen markolászva. Fogfájós telefonon bocsánatot kér, amiért a szerelőnél hagyta a pótkereket, és felszólítja asszonyát, hogy az autómentők érkezte után taxival zarándokoljon haza. De ismét, jaj, motoros pasi nem tágít, telefonszámcsere történik közte és fogfájósné között. Magasabbra egy antik dráma baljós hullámai sem csaphatnának.
Bizony, csak hangolás volt ehhez képest a Szomszédok, amely – lássuk be – szemléletbeli hibáktól sem mentes széria volt, hiszen azt hirdette, csak lakótelepi alul-fölül nézetben lehet megérteni rendesen a mai magyar valóságot, és kizárólag az egyszerű panellakónak van igazsága. Hej, ha egyszer ő itt ren-det csinálhatna, s minden úgy menne, ahogy ő mondja! Horváth Ádám szemlélete azóta sokat fejlődött, és most már világos előtte, hogy a mai magyar valóság kizárólag középkategóriás autók üvegén át, illetve budai villák nappalijából látható jól. Valóság nagybátyánk, az a toprongyos senki meg csak maradjon ott, ahol eddig is volt.
(Életképek – m1, szeptember 25. 21’10”.)