A Lisszaboni Szerződés elő kívánja segíteni, hogy az Unió következetesebb külső fellépést tudjon megvalósítani, belső szakpolitikáinak köre bővüljön, nagyobb hatékonyságot és konkrét szakpolitikai eredményeket mutasson fel a polgárok számára, és olyan korszerű intézményrendszerrel rendelkezzen, mely megfelelően működik a 27 tagú Európai Unióban is.

A szerződés erőteljesebb és következetesebb külső fellépést biztosít az Európai Unió számára, mivel összekapcsolja a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és az Európai Bizottság alelnöki tisztségét, és az új, kettős szerepkört betöltő főképviselő munkájának segítésére létrehozza az európai külügyi szolgálatot. A Lisszaboni Szerződésnek köszönhetően az Unió határain kívülre utazó európai polgárok hatékonyabb diplomáciai és konzuli segítségben részesülnek majd gyakorlati téren.

A Lisszaboni Szerződés foglalkozik azokkal a fenntartásokkal, melyeket az európai polgárok juttattak kifejezésre. Így például a dokumentum egyértelműen kifejezésre juttatja az Unió politikai kötelezettségvállalását az éghajlatváltozás és az energiapolitika jelentette kettős kihívás vonatkozásában. Első alkalommal kerül bele a szerződések szövegébe egy, az energia kérdésével foglalkozó szakasz, mely az uniós energiaügyi szakpolitika célkitűzései közé emeli az energiapiac megfelelő működésének biztosítását, különös tekintettel az energiaellátás biztonságára, az energiahatékonyság és energiatakarékosság ösztönzésére, valamint az új és megújuló energiaforrások kifejlesztésére.

Új lehetőségek nyílnak meg a határokon átnyúló közegészségügyi problémák kezelésére, a határokon átívelő polgári védelem biztosítására, illetve a több tagország részvételével megrendezett sporttevékenységek támogatására. A Lisszaboni Szerződés kiemelt prioritásként kezeli a szabadság, biztonság és a jogérvényesülés kérdését. A jövőben az Európai Unió eredményesebben veheti fel a harcot az embercsempészettel foglalkozó bűnszövetkezetek ellen, jobban tudja ösztönözni és támogatni a bűnmegelőzésre irányuló fellépést, és – a pénzeszközök befagyasztása révén – hatékonyabban tud hozzájárulni a terrorizmus elleni küzdelemhez.

A szerződés a közös bevándorlási politika kialakítása iránti uniós elkötelezettséget is megerősíti. A Lisszaboni Szerződés szolidaritási záradékot (klauzulát) is tartalmazni fog. Ennek értelmében az Unió és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépnek fel, ha a tagországok valamelyikét terrortámadás éri, illetve természeti csapás vagy ember által okozott katasztrófa sújtja.

Ezeknek az újításoknak a révén az EU jobban tudja majd végrehajtani azokat a szakpolitikákat, melyek célja a gazdasági növekedés és versenyképesség biztosítása, a foglalkoztatás és a szociális körülmények javítása, az egyéni és kollektív biztonság növelése, jobb környezeti és egészségügyi feltételek kialakítása, a tagállamok közötti kohézió és szolidaritás, valamint a tudományos és technológiai fejlődés előmozdítása, és végül az Unió nemzetközi cselekvőképességének növelése.

A Lisszaboni Szerződés ezen túlmenően az uniós intézményrendszer stabilitását is biztosítja. Ezáltal a döntéshozatal gyorsabbá és átláthatóbbá válik, a folyamat feletti demokratikus ellenőrzés javul, és kiemelt figyelmet kap az az elv, melynek értelmében a döntéseket a megfelelő szinten kell meghozni. A polgárok könnyebben képet alkothatnak arról, ki miért felelős, és jobban megérthetik, milyen okok magyarázzák az Európai Unió fellépését.

Első alkalommal nyílik arra mód, hogy amennyiben több tagország állampolgárai közül egymillióan szükségesnek ítélik, közvetlenül felkérjék az Európai Bizottságot, terjesszen elő valamilyen általuk fontosnak tartott jogszabályjavaslatot az Unió hatáskörébe tartozó területek egyikén.

Igen. A szerződés az első dokumentum, amely teljes mértékben elismeri, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Unió demokratikus szövetének részét képezik. A dokumentum különleges rendelkezéseket fogalmaz meg annak érdekében, hogy a nemzeti parlamenteket jobban bevonja az Unió tevékenységébe.

Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a tagállamok parlamentjei a jövőben őrködhetnek a szubszidiaritás elvének betartása felett. (A szubszidiaritás elve azt hivatott biztosítani, hogy a döntéshozatalra a polgárokhoz lehető legközelebb eső szinten kerüljön sor. Az elv értelmében folyamatosan ellenőrizni kell, hogy a nemzeti, regionális és helyi szinten rendelkezésre álló lehetőségek fényében valóban indokolt-e az egyes esetekben a közösségi szintű fellépés.) A nemzeti parlamentek már a folyamat nagyon korai szakaszában véleményt mondhatnak a jogszabályjavaslatokról, még mielőtt azokat részletesen megvitatná az Európai Parlament és a Miniszterek Tanácsa.

Igen. A Lisszaboni Szerződés kezdeményezési joggal ruházza fel az európai polgárokat. A részvételi demokráciáról szóló új rendelkezés értelmében amennyiben több tagország állampolgárai közül egymillióan indokoltnak tartják, kezdeményezhetik, hogy a Bizottság terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Lisszaboni Szerződés végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség. Az eljárás részleteit jogszabály fogja meghatározni.

Igen. A Lisszaboni Szerződés növelni fogja azoknak a szakpolitikai területeknek a számát, melyek esetében az uniós jogszabályokat közösen kell elfogadnia a közvetlenül megválasztott Európai Parlamentnek és a tagállamok minisztereiből álló Tanácsnak (együttdöntési eljárás).

A szerződés fokozza az Európai Unió feletti demokratikus ellenőrzést azáltal, hogy megerősíti az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepét.

A dokumentum világosabban elkülöníti majd egymástól az Unió és a tagállamok hatásköreit, miáltal a polgárok könnyebben megérthetik, „kinek mi a feladata”.

A Miniszterek Tanácsában a szavazás alapjául a minősített többségi szavazási rendszer szolgál majd. A rendszer a kettős többség elvére fog épülni. Ez azt jelenti, hogy a Miniszterek Tanácsában a határozatokat a tagállamok 55%-ának (azaz a jelenlegi helyzetben a 27 uniós tagországból 15-nek) támogatnia kell, és az igennel szavazó tagországokban élő lakosok számának el kell érnie vagy meg kell haladnia az Unió teljes lakosságának 65%-át. Annak érdekében, hogy a legnagyobb lélekszámú tagországok közül egy maroknyi csoport ne tudja megakadályozni bizonyos döntések meghozatalát, a határozatot ellenző ún. blokkoló kisebbséget nem alkothatja négynél kevesebb tagország; ha ez a feltétel nem teljesül, a minősített többséget akkor is elértnek kell tekinteni, ha a határozatot támogató tagországok lakosainak száma nem éri el a 65%-ot.

Az Európai Tanács megállapodásának értelmében az új rendszer bevezetésére 2014-ben kerül sor. Az első három év folyamán, azaz 2017-ig a tagállamok bármelyike kérelmezheti, hogy valamely jogi aktusról a Tanács a jelenleg hatályos Nizzai Szerződésben meghatározott minőségi többségi szavazással döntsön.

Igen. A Lisszaboni Szerződés a minősített többségi szavazást új szakpolitikai területekre terjeszti ki. Az Európai Unió kifejezett érdeke, hogy döntéshozatalát számos területen racionalizálja. Példaként említhetők az éghajlatváltozás elleni küzdelemmel, az energiaellátás biztonságával és a világ válságövezeteinek nyújtott humanitárius segítséggel kapcsolatos kérdések. Ezen túlmenően a szerződés változtatásokat vezet be többek között a polgárok kezdeményezési joga, a diplomáciai és konzuli védelem, illetve bizonyos eljárási kérdések tekintetében is. Az adóügyek, a külpolitika, a védelempolitika és a szociális biztonság területén a döntéseket a jövőben is egyhangúlag kell elfogadni.

A jelenleg hatályos szerződésekkel ellentétben a Lisszaboni Szerződés révén továbbra is érvényben maradna az „egy ország – egy biztos” elv. Az európai uniós vezetők elkötelezték magukat amellett, hogy a szerződés rendelkezései alapján ennek az elvnek a szellemében hozzák meg döntésüket.

Az Európai Parlament tagjainak száma a jövőben nem haladhatja meg a 751 főt. Az egyes tagországok európai parlamenti képviseletét minimum 6, maximum 96 fő látja majd el.

A szerződés létrehozza az Európai Tanács elnökének állandó tisztségét. Az elnököt az Európai Tanács két és fél évre nevezi majd ki. Az új funkció nagyobb folytonosságot és stabilitást kölcsönöz majd a Tanácsban folyó munkának.

A Lisszaboni Szerződés létrehozza továbbá az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének posztját. A főképviselő alelnöki tisztséget tölt majd be az Európai Bizottságban, és elnököl az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsának ülésein. Az új tisztségek következetesebb külső fellépést és hangsúlyosabb szerepet biztosítanak az EU számára a világpolitika színpadán, mivel általuk az Unió felismerhető arculatot nyer.

A Lisszaboni Szerződés úgy hivatkozik az alapjogi chartára, mint az Unió jogilag kötelező erejű garanciáinak, illetve azoknak a jogoknak a gyűjteményére, melyekkel az EU megítélése szerint valamennyi európai polgárnak rendelkeznie kell. A charta hat fejezete a következő kérdésekkel foglalkozik: az egyének emberi méltósággal kapcsolatos jogai; szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, a polgárok jogai és igazságszolgáltatás. Ezek a jogok, melyeket a charta alapvetően más nemzetközi jogi okmányokból, így például az emberi jogokról szóló európai egyezményből vesz át, a Lisszaboni Szerződés révén bekerülnek az Európai Unió joganyagába.

Az Unió intézményeinek tiszteletben kell tartaniuk a chartában rögzített jogokat. E kötelezettségnek a tagállamoknak is eleget kell tenniük az uniós jogszabályok végrehajtása során. A chartában megfogalmazott rendelkezések megfelelő alkalmazását a Bíróság felügyeli. A charta Lisszaboni Szerződésbe történő beépítése nem módosítja az Unió hatáskörét, viszont megerősített jogokat és további szabadságokat biztosít a polgárok számára.

Igen, maradéktalanul megőrzi. A Lisszaboni Szerződés kimondja: az Unió egyik célkitűzése, hogy elősegítse Európa fenntartható fejlődését. Ehhez mindenekelőtt a környezet minőségének magas szintű védelme és javítása szükséges. Noha a fenntartható fejlődés gondolata a jelenleg hatályos szerződésekben is felmerült, a Lisszaboni Szerződés megerősíti és pontosabban meghatározza az ezzel kapcsolatos célkitűzést. A dokumentum azt is megerősíti, hogy a fenntartható fejlődés kiemelten fontos célkitűzést jelent az Unió külkapcsolatainak alakítása során is.

A környezetvédelem az egyik olyan terület, amelynek vonatkozásában az Unió és a tagállamok megosztott hatáskörrel rendelkeznek. Ha uniós fellépésre kerül sor ezen a területen, az EU intézkedéseinek konkrét célkitűzések megvalósítását kell elősegíteniük. Ha uniós fellépésre kerül sor ezen a területen, az EU intézkedéseinek konkrét célkitűzések megvalósítását kell elősegíteniük. Ezek között említhető a környezet minőségének megőrzése, védelme és javítása, az emberi egészség védelme, a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosítása; illetve a regionális és világméretű környezeti problémák leküzdésére irányuló intézkedések ösztönzése nemzetközi szinten.

Az éghajlatváltozás napjainkban az emberiség legsúlyosabb környezeti, társadalmi és gazdasági problémája. A Lisszaboni Szerződéssel az éghajlatváltozás megfékezéséért folytatott nemzetközi küzdelem az EU környezetvédelmi politikájának konkrét célkitűzésévé válik. A szerződés az EU környezetvédelmi politikájának célkitűzései közé emeli az éghajlatváltozás visszaszorítását célzó nemzetközi intézkedések támogatását. Ezzel egyértelműen elismeri, hogy az Uniónak vezető szerepet kell játszania a világban ezen a téren.

A szabadság, a biztonság és a jogérvényesülés vonatkozásában a Lisszaboni Szerződés megkönnyíti az európai szintű fellépést azáltal, hogy szinte minden esetben az ún. közösségi módszert alkalmazza majd. Ennek lényege, hogy a döntéshozatal során az Európai Bizottság által kidolgozott javaslatok elfogadása minősített többséggel történik. A folyamatban a korábbinál nagyobb szerep jut majd az Európai Parlamentnek, a tagállamok parlamentjeinek révén pedig szorosabbá válik a demokratikus ellenőrzés. A döntéshozatalt a Bíróság fogja felügyelni. A Dániára, Írországra és az Egyesült Királyságra vonatkozó különleges rendelkezések továbbra is érvényben maradnak.

Igen, ez a Lisszaboni Szerződés egyik legfontosabb célkitűzése. A szerződés közös elveket és célokat határoz meg az Unió külső fellépése tekintetében. Ezek a következők: demokrácia, jogállamiság, az emberi jogok és alapvető szabadságok egyetemes és oszthatatlan volta, az emberi méltóság tisztelete, egyenlőség és szolidaritás.

A jelenlegi szerződések külkapcsolatokkal foglalkozó rendelkezéseinek többségét a Lisszaboni Szerződés egyetlen cím alá sorolva rögzíti. Ez áttekinthetőbbé teszi a kérdéses rendelkezéseket, és fokozza az Unió fellépésének következetességét.

A közös kül- és biztonságpolitikai főképviselő jelenlegi feladatköre kiegészül a Bizottság egyik alelnöki posztjával járó feladatokkal, s ezáltal új, kettős szerepkört betöltő intézményi szereplő jelenik meg a színen (az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője/a Bizottság alelnöke). Az új tisztségek következetesebb külső fellépést és hangsúlyosabb szerepet biztosítanak az EU számára a világpolitika színpadán, mivel általuk az Unió egységes arculatot nyer, és megkönnyítik a „közös európai érdek” hatékonyabb érvényesítését.

A főképviselő/alelnök munkáját az európai külügyi szolgálat (European External Action Service, EEAS) segíti majd. A közös szolgálat munkatársai a Tanács és a Bizottság tisztviselőiből és a tagállamok diplomáciai szolgálatainak tagjaiból kerülnek ki.

A Lisszaboni Szerződés létrehozza továbbá a humanitárius segítségnyújtás konkrét jogalapját. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a humanitárius segítségnyújtási intézkedések során tiszteletben kell tartani a nemzetközi jog elveit, a pártatlanság és semlegesség követelményét, és a megkülönböztetés tilalmának elvét.

A szerződés ezenfelül célul tűzi ki az Európai Önkéntes Humanitárius Segélyezési Hadtest létrehozását.

A Lisszaboni Szerződés létrehozza a humanitárius segítségnyújtás konkrét jogalapját. A kérdéses rendelkezés a hangsúlyt a humanitárius segítségnyújtás sajátos jellegére, és a nemzetközi jog elveinek alkalmazására helyezi, különös tekintettel a pártatlanság és a semlegesség követelményére.

A Lisszaboni Szerződés világosan kimondja, hogy a szegénység enyhítése és felszámolása jelenti az Unió fejlesztési együttműködési politikájának fő célkitűzését. Ezt a célkitűzést tiszteletben kell tartani azoknak az uniós szakpolitikáknak a végrehajtása során, melyek várhatóan hatást gyakorolnak a fejlődő országok életére. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fejlesztési politika önálló, saját jogú szakpolitika, nem a közös kül- és biztonságpolitika egyik mellékága.

Azokban az esetekben, amikor sürgős pénzügyi segítségre van szükség, a Tanács minősített többségi eljárással tárgyalja majd a Bizottság javaslatát. A cél az, hogy a jövőben felgyorsuljon a pénzügyi segítségnyújtás folyamata.

A Lisszaboni Szerződés a fejlesztési együttműködést és a humanitárius segítségnyújtást megosztott párhuzamos hatáskörként definiálja: ez azt jelenti, hogy az Unió autonóm politikát folytat, amely nem akadályozza meg a tagországokat saját hatáskörük gyakorlásában, ugyanakkor azonban a tagállami politikák puszta kiegészítéseként sem fogható fel.

Nem. Az Európai Unió szerepvállalására azokban az esetekben van szükség, amikor Európának egységesen kell megnyilatkoznia a nemzetközi színtéren. Számos külpolitikai kérdés esetében az uniós tagállamok közös fellépése biztosítja a legjobb eredményeket.

A főképviselői tisztség nem jár új hatáskörökkel, viszont racionalizálja az EU külső tevékenységét azáltal, hogy megakadályozza a párhuzamos munkavégzést és átláthatóbb viszonyokat teremt. A főképviselő a 27-tagú Európai Unió által egyhangúlag elfogadott határozatok alapján lép fel külpolitikai kérdésekben. Tevékenysége kiegészíti a tagállamok külpolitikai és diplomáciai erőfeszítéseit, de nem lép azok helyébe.

Nem. A katonai képességek továbbra is nemzeti hatáskörben maradnak. A szerződés értelmében a tagországok az Unió rendelkezésére bocsáthatják polgári és katonai erőforrásaikat a közös biztonság- és védelempolitikai műveletek végrehajtása céljából. Mindazonáltal mindegyik tagállamnak jogában áll e műveleteket ellenezni; a részvétel minden esetben önkéntes alapon valósul meg.

Azok a tagországok, melyek készek rá, és rendelkeznek a szükséges képességekkel, leszerelési műveleteket hajthatnak végre, illetve humanitárius és mentési, továbbá katonai tanácsadói és békefenntartói feladatokat láthatnak el. Egyik tagállam sem kötelezhető arra, hogy ezekben a műveletekben részt vegyen.

Egyáltalán nem. A Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi, hogy az EU megőrizze és továbbfejlessze a szociális vívmányokat, s eközben maradéktalanul tiszteletben tartsa a nemzeti előjogokat.

A kiemelkedően versenyképes szociális piacgazdaság megteremtése, illetve a teljes foglalkoztatottság és a társadalmi fejlődés biztosítása egyaránt szerepel az Unió célkitűzései között. A tagállamok gazdasági és foglalkoztatási politikájának összehangolása az Unió hatáskörébe tartozik, ez pedig lehetővé teszi a tagállamok szociális politikájának esetleges összehangolását is.

A Lisszaboni Szerződés ún. szociális záradékot (klauzulát) tartalmaz, melynek értelmében minden szakpolitika meghatározása és végrehajtása során figyelembe kell venni a szociális célkitűzéseket (pl. magas szintű foglalkoztatás és megfelelő szociális védelem biztosítása, társadalmi kirekesztés elleni fellépés stb.)

A dokumentum az alapvető jogokat is elismeri majd azáltal, hogy jogilag kötelező erejű hivatkozást fogalmaz meg az alapjogi chartára. A szerződés egyik szakasza a szolidaritás kérdésével foglalkozik. Ez a rész számos olyan jogot és elvet felsorol, melyek közvetlen jelentőséggel bírnak szociális téren. Közöttük említhető többek között a vállalkozásoknál dolgozó munkavállalók tájékoztatáshoz és konzultációhoz való joga, a kollektív szerződések megkötésére irányuló tárgyalások lefolytatásának joga, az együttes fellépés joga, az ingyenes munkaközvetítői szolgáltatások igénybevételéhez való jog, az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem joga, valamint a szociális biztonsági rendszerekhez és a szociális segítségnyújtáshoz való jog stb.

Nem. A Lisszaboni Szerződés elismeri, hogy a közszolgáltatások a társadalmi és regionális kohézió nélkülözhetetlen eszközei. A dokumentum külön jegyzőkönyvet tartalmaz, mely rögzíti az általános érdekű szolgáltatások hatékonyságának elősegítését célzó intézkedések alapelveit, s ezáltal hasznos kiindulási alapul szolgálhat az Unió jövőbeli fellépése során.

Az alapjogi charta kimondja: az Unió – a nemzeti jogszabályokban foglaltaknak és a tagállamok gyakorlatának megfelelően – elismeri és tiszteletben tartja az általános gazdasági érdekű szolgáltatásokhoz való hozzáférés jogát az Unió társadalmi és területi kohéziójának előmozdítása érdekében.

A Lisszaboni Szerződés az általános gazdasági érdekű szolgáltatásokat olyan szolgáltatásoknak tekinti, melyek az Unió egésze számára értéket képviselnek, és amelyek hozzájárulnak a társadalmi és területi kohézió előmozdításához.

Tekintettel arra, milyen nagy értéket képviselnek az említett szolgáltatások, a Lisszaboni Szerződés felszólítja az Európai Uniót és annak tagállamait, biztosítsák, hogy e szolgáltatások olyan elvek alapján és feltételek – elsősorban gazdasági és pénzügyi feltételek – mellett működjenek, melyek lehetővé teszik, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek.

Nem. A szerződés alapján a jövőben az uniós szakpolitikák végrehajtása decentralizáltabban és átláthatóbban mehet majd végbe annak érdekében, hogy a döntéshozatal a polgárokhoz lehető legközelebbi szinten valósuljon meg. A dokumentum a helyi és a regionális dimenziót az EU jogi keretébe emeli, és kimondja: az Uniónak tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti identitását, mely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. A szerződés egyszerűen csak racionalizálja az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztást azáltal, hogy meghatározza, kinek mi a feladata. Ennek következtében csökken azoknak a homályos pontoknak a száma, melyek zavart vagy bizonytalanságot eredményezhetnek a jövőben.

Nem. A Lisszaboni Szerződés nemzetközi szerződés lesz, melyet szuverén tagállamok fogadnak el és ratifikálnak, megállapodva abban, hogy szuverenitásuk egy részét nemzetek feletti együttműködés formájában megosztják egymással. A dokumentum elismeri, hogy az Unió a tagállamok és az európai polgárok akaratát juttatja kifejezésre, illetve hogy hatáskörét ezen országok biztosítják.

A szerződés nem változtatja meg alapjaiban az Európai Uniót, azonban komoly intézményi újításokat vezet be, melyek révén az EU a jövőben erősebb lesz és hatékonyabban működik. Mindez nem válik a tagállamok kárára, épp ellenkezőleg; az uniós fellépés kiteljesíti az általuk tett erőfeszítéseket mindazokban az esetekben, amikor egyedül nem tudják céljaikat megvalósítani.

Az uniós szerződések megváltoztatására minden esetben a korábbi szerződések módosítása révén került sor: így történt ez az Egységes Európai Okmány, továbbá a Maastrichti, az Amszterdami és a Nizzai Szerződés esetében is. A Lisszaboni Szerződés kidolgozása is így ment végbe. A két legfontosabb uniós szerződés új nevet kap: átnevezésüket követően az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés néven hivatkozunk majd rájuk. A két szerződés egymással egyenrangú.

Mostantól elérhető a két alapszerződés egységes szerkezetbe foglalt ésa Lisszaboni Szerződés által módosított változata is.

A Lisszaboni Szerződés csak azt követően léphet hatályba, hogy azt a huszonhét uniós tagállam mindegyike ratifikálta. Az egyes tagállamok maguk dönthetik el – az ország alkotmányos szabályaival összhangban –, hogy a ratifikációra népszavazás vagy parlamenti szavazás útján kerül-e sor. A Lisszaboni Szerződés 6. cikke értelmében „[E] szerződés 2009. január 1-jén lép hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot letétbe helyezték, illetve ennek hiányában az azt követő hónap első napján, hogy az utolsó aláíró állam is letétbe helyezte megerősítő okiratát”. Eddig 27 tagállam hagyta jóvá a szerződést, közülük 26 helyezte letétbe megerősítő okiratát Rómában.

Az Európai Unió működésének alapját a továbbiakban is a 2003-ban hatályba lépett Nizzai Szerződés jelenti mindaddig, amíg az EU-tagországok mindegyikében le nem zárul a ratifikációs folyamat.