A közvélemény formálása szabályos iparággá alakult, Március 12-én az Arab Liga is felsorakozott a repüléstilalmi zóna mögé, március 19.-én megkezdődött a katonai akció, március 20-án pedig az Arab Liga már keményen kritizálta a koaliciós erőket, mivel olyan felvételek kerültek ki, amelyek szerint civilek vesztették életüket a légicsapásokban. A dolog bonyolultságát jól érzékeltetni szinte lehetetlen, egy civilnek nehéz elmagyarázni, hogy bármennyire is igyekeznek, egy polgárháborús szituációban egyszerűen nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy civilek kerülnek a tűz alá vett területre. Ez sajnos kivédhetetlen, akárhogy is fejlődik a haditechnika.

A II. világháborúban több tucat, néha több száz bombázógép bevetése kellett egy bizonyos épület biztos elpusztításához, és azért az egy épületért néha egész városrészek kaptak az áldásból hatalmas civil áldozatokat követelve. Ma már ott tartunk, hogy egyetlen vadászbombázó egy vagy két bombával képes lenne ugyanazt az épületet lerombolni - de arra nem képes, hogy kizárja a civil áldozatok lehetőségét, ha azok a célterületen tartózkodnak.

Erre pedig keményen rá lehet játszani. A szerbiai légi háború esetén civilek vonultak a hidakra, hogy ha esetleg azokat le akarnák bombázni, akkor ezzel készakarva civil áldozatokat hozzanak, így rombolva a NATO-val szembeni közhangulatot. Pedig ugye a logika szerint ha a híd célpont lehet, akkor bölcs lenne minél messzebb kerülni tőle. Erre itt is volt példa: miután az ENSZ BT elfogadta a repüléstilalmi zónára vonatkozó nyilatkozatot, Kadhafi lánya, Aisha nagy nyilvánosság előtt élő pajzsot játszott a kamerák kereszttüzében, holott még két napig nem jelent meg ENSZ repülőgép a légtérben.

De visszatérve az Arab Liga felháborodására: nem sokkal később már olyan hírek szállingóztak, hogy a felkelők szerint a Kadhafi-hű erők már korábban elhunyt civileket vittek a légicsapások helyszínére, és úgy filmezték le az egészet. Most már csak azt kell megállapítani, hogy vajon akkor igaz-e az állítás, mert e nélkül legfeljebb az előítéleteinkben bízhatunk.

Egy másik példa a média kiszolgálására az, hogy Kadhafi-kormányzat egy maréknyi külföldi újságírót vitt el a frontvonal közelébe, hogy Adzsabija városa mellett előrenyomuló Kadhafi-hű erőket fotózhassák. Pedig a fotókon jól látható, hogy aligha van szó regurális erőkről, gyakorlatilag két ugyan olyan egyenruhát nem látni, sőt némelyik sima civil ruhát visel. Aligha lehet ilyen képekkel azt cáfolni, hogy Kadhafi külföldi zsoldosokkal végezteti a piszkos munkát.

Nehéz ugyanakkor nem belesétálni abba a maflásba, hogy mi a társadalmi megítélése az egésznek. Azok az országok, amelyek most Kadhafi ellen vonulnak nem is olyan rég még gazdasági és politikai kapcsolatokat építettek ki vele. Képmutatás? Ha pedig annak vesszük, akkor pedig miért nem zavar mondjuk a kínai helyzet, ahol például Tibetben folyik a helyi népesség elnyomása? Miért nem szólal fel az ember a kasmíri régióért, amely miatt már többször is háborút vívott egymással India és Pakisztán? Ez nem képmutatás? De mi a jó döntés akkor?

A líbiai polgárháború remélhetőleg hamarosan véget ér, bár sajnos erre semmi garancia nincs. Sem Szerbia, sem Irak ellen nem hozott gyors eredményt a légifölény. Lehet, hogy mégis szükség lesz szárazföldi beavatkozásra, esetleg békefenntartókra is. Remélhetőleg boldogabb és békésebb idők köszöntenek Észak-Afrikára és a Közel-keletre. A változatosság kedvéért...

A magyar virtus

A Magyar Külügyminiszter szerint kis hazánknak nem látszanak azon speciális képességei, amely alapján az azonnali akcióban való részvétel lehetséges lenne. Noha minden nézőpont kérdése, de azért felmerül a kérdés, hogy ugyan miért nem? Elvégre a Magyar Légierő vadászgépei rendelkeznek a légi utántöltés képességével, a precíziós csapásmérésre is alkalmasak, tehát elviekben nem kellene elmaradnunk a dán, belga, spanyol vagy éppen görög légierő képességeitől.

Természetesen az okok sejthetőek: a magyar pilótáknak kevés (semmi?) alkalmuk van a légi utántöltést gyakorolni, ráadásul erősen korlátozott a repülési óraszám, márpedig egy ilyen bevetésnél a légi utántöltést illik rutinszerűen csinálni már.

Természetesen nem ismert minden döntésmechanizmus, lehet, hogy tényleg nem is tartottak volna igényt a Magyar Légierő gépeire (elvégre is a cseh vagy a lengyel légierő sem küldött vadászbombázókat, pedig az ő gépeik is alkalmasak lennének az adott feladatra), de attól még a kinyilatkoztatás sántít. Miért áldozott a Magyar Légierő modern és ütőképes harceszközökre jelentős összegeket, ha amikor arra adott esetben igény lenne, nem tudja felajánlani?

Természetesen a kedves olvasó felteheti a politikai és társadalmi oldalra vonatkozó kérdést: mi keresnivalója van a Magyar Légierőnek Líbia egén? Miért veszélyeztessünk magyar életeket egy távoli ország távoli problémái miatt? Erre viszont van egy történelmi válaszunk: az 1956-os forradalom és szabadságharc azért bukott el, mert külső erők olyan erővel vonultak fel, amivel egyszerűen nem bírtak honfitársaink. Akkor és ott pont a beavatkozás hiányzott, ami nélkül elbuktak. Azt pedig remélem nem tekinti senki túlzásnak, hogy a líbiai felkelők legalább annyira vágynak a szabadságra, mint '56-os szabadságharcosaink. Melyik kezünket harapjuk meg akkor hát?

Gondolatok a partvonalról

A mai hadviselés lassan többet szól a körítésről, mint magáról a harcérintkezésről. Politikai, társadalmi, gazdasági és vallási viták, nézetek, érvek csapnak össze a médiában, legyen nyomtatott sajtó, televízió vagy internet. Az információáramlás alapjaiban megváltoztatta a hadviselést, nincs szükség hatalmas és nagy kimenő teljesítményű rádió-berendezésekre az előretolt felderítőknek, mert bárki egy egyszerű mobilon is képes továbbítani az üzeneteket, sőt, akár képeket. Az internet segítségével hihetetlen gyorsan és hatékonyan lehet hatalmas megmozdulásokat szervezni, illetve tudatni a világ közvéleményével az eseményeket. Ám éppen emiatt az információkkal való manipuláció, azok megfelelő irányba való terelése, a közvélemény befolyásolása is teljesen más dimenziókba kerül.

Az 1990-es iraki invázió Kuwait ellen jobbára szóbeszédekre épülve lett kifejtve a médiában, gyerekgyilkosoknak beállítva az irakiakat. Az amerikai haderő megtanulta a vietnami leckét, és olyan showműsort adott elő, amelyhez foghatót Hollywood se tudott jobban prezentálni. (Csak két kiragadott részlet: a lézervezérlésű bombák becsapódásáról szinte naponta bemutattak egyet, pedig valójában a bevetett légibombák elsöprő többsége "buta" volt. A másik példa a Patriot, amelyről egyenesen az Egyesült Államok elnöke jelentette ki, hogy 42 SCUD rakéta ellen 41 találatot értek el - ám később kiderült, hogy a valóságban a Patriot szánalmasan leszerepelt.) Ma már ott tartunk, hogy az egyik weboldalon lehet látni a frissen készült képeket, ahogy a vadászbombázókat felkészítik, majd pár órával később már azt nézhetjük, hogy az a vadászbombázó által ledobott bombák által elpusztított harcjármű roncsokon emberek ugrálnak örömükben.

A líbiai polgárháború alakulása érdekes szinusz-görbét rajzol ki. A rendfenntartó erők már az elején alig tudtak úrrá lenni a fegyvertelen felkelőkön, majd a keleti országrészben utóbbiak felül is kerekedtek, és ha áldozatok árán is, de le tudták gyűrni a Kadhafihoz hű erőket. Tripoli és még pár nyugati illetve déli város, mint Szirt és Awbari a Kadhafi pártiak uralma alatt maradt. A nagyobb városok közül Misrata-ért, Zintran-ért és Jafran-ért folyt és folyik kemény harc. Március 19-én a felkelők fellegvárának számító Bengázit is támadás alá vették. Feltehető, hogy a repüléstilalmi zóna segít a felkelő erőknek, ha másban nem is, de legalább nem kell a líbiai légierőtől tartaniuk.

A felvonult haderő

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2011. március 17.-én elfogadott határozata szerint egy francia és angol vezetésű ENSZ erő felhatalmazást kapott arra, hogy biztosítja a kijelölt repüléstilalmi zónát. A katonai erőt főleg a NATO erők adják: Franciaország, Anglia, Egyesült Államok, Kanada, Belgium, Dánia, Görögország, Norvégia, Spanyolország, illetve az Egyesült Arab Emirátusok és Katar.


USS Kearsarge
A legkomolyabb haderő természetesen az Egyesült Államoké. Az USS Kearsarge helicopter-hordozó/partraszálló hajó (a fedélzetén AV-8B Harrier II. vadászbombázókkal), az USS Ponce partraszálló hajó, az USS Barry és USS Stout rakétás romboló, az USS Florida robotrepülőgép-hordozó nukleáris meghajtású tengeralattjáró, az USS Providence és USS Scranton nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjárók vannak a térségben. A rakétás rombolók és az USS Florida adja a csapásmérő erő gerincét, utóbbi egymaga 154 darab Tomahawk robotrepülőgépet hordoz. Az amerikai légierő B-2A bombázógépekkel, F-15-ös és F-16-os vadászbombázókkal, AC-130U "Gunship"-ekkel és U-2S kémrepülőgépekkel, illetve KC-135 légi utántöltő gépekkel állt fel.


A Charles de Gaulle március 20-án kihajózott Toulonból
A második fő erő a franciáké, közte az európai koalíciós erők jelenleg egyetlen "igazi" repülőgép-hordozójával a Charles de Gaulle-al (fedélzetén Rafale M és Super Étendard vadászbombázókkal), mellette ott van még a Forbin rakétás romboló és a Jean Bart rakétás fregatt, továbbá egy nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró. A francia légierő Mirage 2000-5 és Rafale vadászbombázókat vet be.

Az Angol Királyi Flotta két rakétás fregattot és egy nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjárót vezényelt a Líbia előtti vizekre, ezen kívül a Királyi Légierő Tornado és Eurofighter vadászbombázói települtek át olasz légibázisokra. Ha már Olaszország, ők négy Tornado ECR un. SEAD (ellenséges légvédelem felkutatására és felszámolása) feladatkörű vadászbombázóval és egy kisebb flottával vesznek részt.


Olasz rendőr őriz Dán F-16-osokat a Sigonellai légibázison
Norvégia, Dánia és Belgium egyaránt hat-hat F-16-ossal vesz részt az akcióban. Spanyolország négy F/A-18A+ vadászbombázóval és egy vadász-tengeralattjáróval, Kanada hét CF-18-assal és egy rakétás fregattal járul hozzá a katonai erőhöz. A két nem-NATO tagország, nevezetesen az Egyesült Arab Emirátusok összesen 24 darab Mirage 2000-9 és F-16 vadászbombázót, Katar pedig hat Mirage 2000-5 vadászbombázót küld a helyszínre.

A csapás első előtti hulláma a felderítés. Noha a hírekben szerepeltek nyugati országok különleges egységei, ezek elsődlegesen feltehetően a felkelőkkel való kapcsolatfelvétellel, illetve diplomaták/szakértők ki- vagy bejuttatásával foglalkozhattak. Még a repüléstilalmi zónára vonatkozó ENSZ felhatalmazás előtt NATO E-3 AWACS repülőgépek, továbbá feltehetően pilóta nélküli és esetleg személyzettel rendelkező rádióelektronikai felderítő gépekkel (mint az amerikai RC-135U/V/W) már monitorozták Líbia északi részét. Az adatgyűjtés nagyon hasznos volt, hiszen ennek köszönhetően a légtérfigyelő radarok, illetve a légvédelmi állások elleni csapásmérés rögtön végrehajtható volt március 19.-én.


Felkelők pózolnak egy francia vadászgép által kilőtt Palmaria önjáró tarackon
Az első körben francia és angol vadászbombázók is bevetésre indultak. Előbbiek Bengázi felett járőröztek, és több Kadhafi-hű harcjárművet kilőttek, ezen kívül a B-2A lopakodó bombázók is bevetésre indultak. Az Amerikai Haditengerészet száznál több Tomahawk robotrepülőgépet indított. A támadás első hullámának ezen része feltehetően elsősorban a légvédelmi állások megsemmisítését célozhatta. A második hullám feladata a valódi légtérzár biztosítása.

Kadhafi az ENSZ határozat után tűzszünetet jelentett be, ám ezt nem tartotta be. A jelenlegi hírek szerint még most, 22-én is szólnak a légvédelmi gépágyúk. Aggodalomra túlságosan nincs ok persze: a bevetett vadászbombázókon több száz kilométerről indítható robotrepülőgépek (Storm Shadow) illetve több, mint 10 km-ről bevethető precíziós siklóbombák (GBU-12, ASSM) vannak, így feltehetően nem nagyon repülnek be a légvédelmi fegyverek effektív lőtávolságába.