A tengerparttal párhuzamosan Alexandriáig futó négysávos autóút a part menti nagyvárosokkal és a leágazó főutak pedig a kőolaj-kitermelő körzetekkel köti össze Tripolit. 2007-ben épült meg a Tripolit és Sirtet összekötő vasútvonal.

Assaraya al-Hamra, vagyis a Vörös Erőd, Tripoli másik, a turisták által kedvelt célpontja. A medina környékén lévő hatalmas palotakomplexum udvaraival uralja a főváros egét. A johanniták által épített, majd később török kézre kerülő erőd kialakítása, építészete és szobrai mind az ottomán időszakot elevenítik meg. Az erődben található a Jamahiriya Múzeum, ami Líbia nemzeti múzeuma. Itt az érdeklődő főleg római, görög és ottomán műkincset szemlélhet meg.

Az Emhemmed Elmgharief utca jellegzetes itáliai stílusú épületeivel. A város e része szinte teljesen más képet mutat, mint más észak-afrikai városok

A modern Tripoli már többszörösen körülvette a zegzugos medinát. Az 1920-30-as  években épült déli és keleti városrészek rendezett, tiszta olasz kisvárosra emlékeztetnek. A parkokkal és fasorokkal kísért utcákat három-négy emeletes, olaszos stílusban épült árkádos házak, üzletsorok szegélyezik. Az utóbbi évtizedekben nagy területeket hódítottak el a sivatagtól, így a város tovább terjeszkedhetett délre és a tengerparttal párhuzamosan nyugat felé. A nyugati városrészben modern villa- és lakónegyedeket hoztak létre. A széles sugárutak az óvárostól legyezőszerűen futnak az új városrészek felé, amelyeket olajoshordókból, állati bőrből és gyékényből összetákolt kalyibák szegélyeznek. Az ország belsejéből a fővárosba húzódó nomádok élnek itt, aki szerencsét próbálni érkeztek a városba. Ezek nem igazi nyomornegyedek, mivel az itt lakók a birkák mellett rendelkeznek autóval, televízióval és nem kevés készpénzzel is, de komfortos lakáshoz a lázas építkezések ellenére is csak bizonyos idő után juthatnak. Az elmúlt időkben az ideiglenes hajlékok száma egyre csökkent és a helyükön panelházakból álló parkokkal körülvett lakótelepek épültek.

Tripoliban a kulturális turizmus legfőbb célpontja kétség kívül a Jamahiriya Múzeum, vagyis a Tripoli-i Archeológiai Múzeum. A múzeumot még az olaszok alapították 1919-ben, hogy összegyűjtsék Líbia történelmi emlékeit.

A Vörös Erődben elhelyezkedő múzeumnak négy része van. Az épületben az őstörténettel, az ősi líbiai törzsekkel (berberek, tuaregek), a líbiai, a pun, a görög, a római és a bizánci tradíciókkal, és a természetrajzzal foglalkozó szárnyak kaptak helyet. De megtekinthetjük azt az 1960-as évekből való Volkswagen Bogár típusú gépkocsit is, ami Moammer Kadhafi, Líbia vezetőjének a tulajdonában állt.

A város és egyben az ország egyik leghíresebb színháza a Teatro Miramare. A színházat az olasz uralom alatt alapították a helyi olasz telepesek szórakoztatására. A színház napjainkban is a helyi olasz társadalom kulturális életének a központja.

A Nagy Mesterséges Folyó, Líbia

Érték: 27 milliárd dollár

Színezett műholdkép a líbiai Nagy Omar Mukhtar víztározóról. A vízfelületeket sötétkék, a növényzetet piros, az építményeket szürke szín jelöli. Kép: NASA

A Moammer Kadhafi által szerényen a világ nyolcadik csodájának nevezett rendszer eltér a Kínában és Egyiptomban zajló beruházásoktól, ugyanis föld alatti vízkészletből táplálkozik.

A homokkő rétegel közt megőrződött hatalmas vízkészlet a legutóbbi jégkorszak idején szivárgott a föld alá, és az 1950-es években, olaj után kutatva bukkantak rá. A vízkinyerő rendszer építését Líbia 1985-ben kezdte, több száz kút és hatalmas földalatti vezetékrendszer kiépítésével. Bár a hivatalos közlések szerint a munkák befejeződtek, valójában a tervezett 387 ezer hektár helyett csak ötvenezer hektárat öntöznek jelenleg a földalatti forrásokból. A teljes építkezés befejezesété szakértők 2030-ra teszik.

Bár a felszín nem ezt tükrözi, a Szahara valójában egy hatalmas víztározó: az utolsó jégkorszak során a föld mély-rétegeibe került víz Észak-Afrika vízellátási gondjait is megoldhatja, amennyiben az afrikai országok követik Líbia példáját, és hatalmas befektetés révén kiaknázzák a sivatag alatt megbújó kincset.

A nagy kérdés persze az, meddig elég a 'fosszilis vízforrásnak" nevezett víz? Jövőkutatók már többször felhívták a figyelmet arra, hogy a jövő háborúit minden valószínűség szerint már nem a fekete aranyért, hanem a jelenleg még nem túl sokra becsült ivóvízért fogják vívni. A Földön sok helyütt már ma is igencsak komoly küzdelem folyik az iható víz felszínre hozataláért - és nem csak Afrikát érinti a probléma, ahogy azt sokan gondolnák.

Bár a fekete kontinens kétségkívül sok tekintetben a Föld egyik legelmaradottabb területének számít, azért úgy tűnik, hogy vannak olyan afrikai országok, amelyek szeretnének kitörni a természet fogságából. A Khadafi tábornok uralma alatt nyögő Líbia már a hetvenes évek végén megtervezte, a nyolcvanas évek elején pedig el is kezdte építeni a Khadafi által csak a világ nyolcadik csodájának nevezett építményt, a több ezer kilométer hosszú csatornát, melynek segítségével emberek milliói juthatnak a csapadékban és vízben ugyancsak szűkölködő országban tiszta ivó- és öntözővízhez.

Fantáziarajz a Szahara jövőjéről

Líbia területe ugyan háromszor akkora, mint Franciaországé, lakossága azonban alig éri el az öt és fél milliót, ráadásul kilencven százalékuk a Földközi-tenger partján, egy vékony sávban tömörül. Területének java részét a lakatlan Szahara teszi ki. A sivatag ma már nem egyenlő a pusztulással vagy a halállal. A hatalmas Szahara alatt ugyanis, - néhol persze több száz méter mélységben -, egy óriás víztározó húzódik: az utolsó jégkorszak idején, jó 38 ezer évvel ezelőtt földbe zárt víz mindmáig kristálytiszta maradt.

A probléma tehát csak annyi, hogyan aknázzák ki ezt a kincset. Líbia a hetvenes évek közepén olaj után kutatva bukkant rá a vízforrásra, és azonnal bele is fogott a világ legnagyobb csatornahálózatának tervezésébe illetve megépítésébe. 1991-ben adták át az ötfázisú építkezés első részét, amely hozzávetőleg 1500 kilométernyi tiszta vizet szállító csatornahálózatot jelentett. A tengerparti nagyvárosokat, valamint a mezőgazdasági művelés alá vont terülteteket naponta 6,5 millió köbméter tiszta vízzel ellátó csatornarendszer egyes becslések szerint 30 milliárd dollár befektetést igényel, amelyet az autoriter berendezkedésű Líbia külső források bevonása nélkül kíván biztosítani.

Khadafi a külföldi kölcsönök elutasítása mellett egyéb módon mégis igénybe veszi az egyik legnagyobb ellenségének tartott ország, az Egyesült Államok vállalatainak segítségét: a tervezés során ugyanis azt az amerikai nagyvállalatot (Brown&Root) bízták meg, amelyet alelnökké választásáig Dick Cheney is vezetett.

A projekt kivitelezése ugyanakkor már szigorúan líbiai kezekben maradt: kifejezetten a csatornahálózat anyagszükségleteinek kielégítésére létrehozott líbiai gyárakban állítják elő az alapanyagokat, és a kivitelezés során is a hazaiakat preferálta Khadafi rendszere.

A végeredmény valóban lenyűgöző lehet: összesen mintegy 5000 kilométernyi csatornahálózat lesz 2010-ben üzemképes.

A líbiai nagyvárosok vízellátása mellett öntözőrendszerek kiépítésén is dolgoznak a tengerparti régiókban, amely Líbia önállóságához szinte elengedhetetlennek tűnik, mivel jelenleg az ország élelmiszerigényének 70 százalékát kénytelen importálni. Az öntözőrendszerek kiépítésével mód nyílik hatalmas területek mezőgazdasági művelés alá vonására, bár szakértők figyelmeztetnek: korántsem mindegy, hogy milyen jellegű növényeket akarnak majd termeszteni Líbiában.

Oázis a Szaharában

Búza, árpa vagy rizs termesztése semmiféleképpen sem kifizetődő, mivel nagy a vízszükségletük ezeknek a növényeknek, szemben például a zöldségekkel vagy bizonyos gyümölcsökkel. A legnagyobb kérdést a víz helyes felhasználásán túl azonban az jelenti, hogy vajon meddig lesz elég ez a nem megújuló vízforrás? Egyes becslések szerint maximálisan is fél évszázadról lehet szó, ami viszont már megkérdőjelezheti a projekt rentabilitását. Persze több millió ember ivóvízellátása korántsem csak gazdasági kérdés, a gondot inkább az jelentheti majd, hogy mi fog történni a nem is olyan távoli jövőben, ha egyszer elapadnak a szaharai vízforrások?

A kérdést jelenleg még nem sokan feszegetik, az UNESCO is egyelőre a hatalmas projekt igézetében él: külön UNESCO-díjat hoztak létre a csatornahálózat eredeti neve után (Great Man-Made River International Prize). A kitüntetésben olyan kiemelkedő személyiségeket, intézményeket, kutatócsoportokat részesítenek, amelyek sokat tettek a száraz éghajlatú területek vízellátási gondjainak megoldásáért. A tavalyi kitüntetett érdekes módon éppen egy másik autoriter államból származik: a vízellátási gondokkal küszködő Iránban Dr. Sayyed Ahang Kowsar valóban igen sokat tett azért, hogy az iráni folyók áradásának fölös vízmennyiségét hasznosíthatóvá tegyék. A díjat egyébként tavaly januárban éppen a Budapesten megrendezett World Science Forum keretében adták át az iráni tervezőnek. Az UNESCO ezen túl jelentős anyagi hozzájárulással is támogatja a líbiai projektet, a tervezésben részt vevő afrikai szakembereket különféle ösztöndíjakban illetve közvetlen támogatásban részesítve.

(forrás: geographic.hu)