…Most Jókai Mór át fog sétálni a komáromi hídon.
Trianon után nem sétált át sokáig. Vannak, akik szerint azért nem,
mert akkor már halott volt. De ez butaság. Azért nem sétált át Trianon
után Jókai Mór a hídon, mert nem volt kedve sétálni. Aztán átsétált még
egyszer, mégis. Akkor, amikor Horthy Miklós átkelt a Dunán egy fehér
lovon. Akkor átsétált az öregúr, megállt kicsit a folyó közepénél, és
boldogan, mégis szomorúan nézett az éjszakába. Szomorúan, mert a
bölcsesség azt súgta neki, hogy pünkösdi lesz a királyság.
Az lett.
S mert az lett, hát megint nem látta senki az öregurat itt, a két part között. De most át fog sétálni, mert ünnep volt…
Rabság után
Most, amikor a határok eltűnnek, háromféleképpen éreznek, gondolkodnak és ünnepelnek az emberek itt, Közép-Európában.
Tőlünk nyugatra az osztrákok úgy ünnepelnek, hogy nem ünnepelnek.
Ünnep helyett félnek. A hírek arról szólnak, hogy a nyugati határszélen
fekvő osztrák települések polgármesterei mesterséges akadályokat,
sorompókat építenek az utakra, hogy a kellemetlen szomszédok ne
közlekedhessenek szabadon.
Ők megszokták szegények, hogy szánni sokkal jobb bennünket, mint egy levegőt szívni velünk.
A második ünnep, gondolkodás és érzés a körülöttünk lévő utódállamok ünnepe, érzése és gondolkodása.
Ők most együtt ünnepelnek velünk. Valóban boldogok. Ugyanazért, amiért mi is boldogok vagyunk.
Akik félnek
Mert mi mindannyian a zsigereinkben hordozzuk a bezártság érzését.
Mi tudjuk, milyen a rabság. A "foglár háta mögötti szabadság". Mi
tudjuk, milyen érzés görcsbe rándult gyomorral közeledni a határhoz.
Bennünk, itt a Lajtától keletre, sok-sok határ van. A félelem határai.
Félelem a hatalomtól, félelem a szabadságtól, félelem az igazságtól,
félelem a kimondott szótól, félelem egymástól. Ez a betegségünk. A
nyavalyánk. Nos, a nyavalyáinkból egy, a külső határok ma éjjel
eltűnnek. Örvendezzünk… Örvendezünk együtt, szlovákok, románok,
magyarok.
De sajnos az utódállamok sok polgára és az ottani hatalom nemcsak örvendezik. Hanem szintén fél.
Mert ők is szenvedtek ezektől a határoktól, de ezek a határok
jelentették nekik egyszersmind az identitást is. Mert hát, Komárom és
Sátoraljaújhely mégiscsak egy város volt hosszú-hosszú évszázadokon át.
S azért volt egy város, mert úgy természetes. Aztán két város lett
belőlük. Két város, két ország – és ezt a természetellenes, beteg
állapotot a határok tartották életben. Ezért aztán ők, szlovák és román
barátaink most egyik szemükkel sírnak, másikkal nevetnek. És félnek
mitőlünk – mintha lenne még mibennünk bármi félelmetes…
A gyógyír
A harmadik ünnep, gondolkodás és érzés pedig a miénk. A mi érzésünk
és ünnepünk középpontja: azok a határok tűnnek el, amelyek
elválasztottak bennünket saját magunktól. Olyanok vagyunk évtizedek
óta, mint az amputált végtagú ember. Már nincsen lába, de még érzi, még
fáj neki.
Mi is érezzük, évtizedek óta, hogy a határok levágtak belőlünk egy
darabot. Ezt az érzést soha nem lehet megszokni, soha nem lehet
elfeledni.
De most erre a lelki Trianonra is gyógyír kerül… Ezért ünnepelünk
mi, magyarok a legfelszabadultabban, legőszintébben, leginkább
meghatottan.
Ezért sétál át most Jókai Mór a hídon…
De mégis meg kell állnunk egy pillanatra.
Most, boldogságunk pillanatában gondoljunk azokra a magyarokra,
akik ebből is kimaradnak. Gondoljunk Kárpátalja és Délvidék árván
maradt magyarjaira, akiknek még ennyi boldogság és öröm sem jutott. Ha
őket elfelejtjük, ha őket magukra hagyjuk, semmivel sem vagyunk jobbak
a nemzetárulóknál. Úgyhogy, drága barátaim, most ünnepeljünk. Menjünk
át a hídon, kéz a kézben. Lássuk, ahogy Jókai Mór is átsétál; nézzük
Márainkat, aki szintén eljött ma közénk az angyalok közül… Lássuk Nyírő
Józsefet, Szabó Dezsőt, Wass Albertet – s mind az egykor elüldözött
magyarokat, akik nem érhették meg ezt az ünnepet. Megérdemeljük ezt az
együttlétet – senki sem érdemli meg jobban minálunk.
De közben emlékezzünk. Emlékezzünk a többi magyarra. A
testvéreinkre. És fogadjuk meg, hogy soha nem hagyjuk cserben őket.
Fogadjuk meg, hogy addig nem nyugszunk, ameddig ők is átsétálhatnak
majd velünk a komáromi hídon. Mert ha elfeledjük őket, önzőek leszünk
és közömbösek, akkor ez is csak pünkösdi királyság lesz. És akkor
megint elhagy majd bennünket Jókai, Márai, Szabó Dezső, Nyírő József és
Wass Albert… És akkor meg is érdemeljük… Mert soha nem volt még
fontosabb Csengey Dénes mondása: EURÓPÁBA, DE MINDAHÁNYAN! Mert
máshogyan nem lehet – és nem is érdemes… |
Kapcsolódó hírek:
Bayer Zsolt - a medence és környéke
Bayer Zsolt - még egyszer a medencéről
Ciki zagyva cikk a román magyar székely viszony összekuszálásával
Hova lett az országunk aranytartaléka, mely mára 150 - 200 tonna aranyrudat tenne ki?