Nagykövet Asszony!

Bár emberi jogokkal foglalkozó jogász vagyok, s az ENSZ egyik emberi jogi bizottságának, a CEDAW-nak voltam tagja négy éven át, most mégsem emberi jogi szempontból szeretném elemezni az ön államának tömeggyilkosságait, a nemzetközi jog szerint kirívó súlyú, elévülhetetlen bűncselekményeit. Mindenki tisztában van vele, hogy Izrael állam a jogon kívülinek tekinti magát, s soha egyetlen jelentős ENSZ-határozatot nem tartott be.

A nemzetközi jog és a nemzetek közösségének döntése ellenében folytatják a palesztin területek megszállását, újabb és újabb telepeket hoznak létre olyan földön, amelyhez semmi közük nincs. Fenntartják a „biztonsági falat", amelynek pedig semmi köze nincs a biztonsághoz, hiszen a palesztin családokat, palesztin közösségeket választja el egymástól, valódi célja éppúgy a palesztin nép kiirtása, mint jelenlegi tömeges gyilkosságaiknak, a gázai polgári lakosság elleni terrornak. Önök látványosan kivonják magukat a nemzetközi jog hatálya alól, államukat és népüket egyaránt sajátos felsőbbrendűséggel ruházzák fel, Übermensch-nek tekintik magukat. Jogászként szakmai kötelességem bízni abban, hogy az ön kollégái, Izrael állam vezetői egyszer bíróság elé kerülnek, s börtönbe jutnak.

De ahogy jeleztem, most nem erről szeretnék írni, hiszen önök az ilyen kritikákat, elemzéseket, kéréseket, könyörgéseket megszokták, s ez éppúgy érintetlenül hagyja önöket, izraelieket, mint az önök fegyverei (bocsánat: az amerikai adófizetők önök által használt fegyverei) által széttépett palesztin gyerekek látványa. Őket ugyanis önök, éppúgy, mint a palesztin felnőtteket – ahogy azt az ENSZ-ben megtapasztaltam – nem emberi méltósággal és emberi jogokkal felruházott személyeknek, hanem valamiféle tárgyaknak, méltóság és jogok nélküli biztonsági kockázati tényezőknek tekintik.

Nos, másról írok, mégpedig egy nagyon személyes dologról. Egy kicsit úgy is, mint nő a nőnek. Furcsa helyzetben vagyok, ugyanis arról kellene írnom, hogy ön szégyellje magát, amiért egy ilyen agresszív, tömeggyilkos, kegyetlen állam diplomatája – s ehelyett a saját szégyenemet szeretném megosztani önnel. Ha hiszi, ha nem, ebben nincs gúny, nincs cinizmus. Szégyenteljes dolog történt velem, amiért nehezen merek három gyerekem szemébe nézni, s amitől rendkívül rosszul érzem magam. Az történt ugyanis, hogy amikor az önök hadserege a szárazföldön is behatolt Gázába, és híre jött az első halottjuknak, akkor nem úgy reagáltam, ahogy egy normális, emberséges, huszonegyedik századi kultúrlény reagál. Nem azt gondoltam magamban, hogy milyen szomorú, milyen megrázó, milyen rettenetes, hogy íme ezen az oldalon is egy fiatal áldozat. Hanem örültem!

Meggyőződésem szerint ez beteges dolog, s hogyha ezt a reakciót nem „írom ki" magamból, nem osztom meg önnel és másokkal, akkor nagyon súlyos következményei lesznek. Nem vagyok azonban annyira önző, hogy önt feltartsam egy olyan üggyel, mégoly ijesztő jelenséggel, amely kizárólag személyes, egyedi, egyéni. Általános, az egész világot érintő jelenségről van ugyanis szó. Arról, kedves nagykövet asszony, hogy önök megtanítják a világot az erőszak, a gyűlölködés és a halál kultúrájára. Az önök elképesztő cselekedetei és azok büntetlensége, a „civilizált államok" általi megtűrtsége miatti tehetetlenség érzése s az a végtelen igazságtalanság, amelyet Izrael meghonosított az elmúlt évtizedekben, végzetes lehet az emberiség számára. Eltorzítja az emberek tömegeinek a lelkét. Izrael gyűlölködni tanítja az egész emberiséget.

Úgy gondolják, hogy ha nem engednek be újságírókat Gázába (szokásuk szerint semmibe véve a vonatkozó bírósági döntést), akkor a világ nem tudja maga elé képzelni az önök fegyverei által szétszaggatott 82 gyermektestet. Akkor nem tudjuk szülőként elképzelni, milyen lehet egyetlen perc alatt elveszíteni négy gyermekünket.

Úgy hiszik, nem tudjuk elképzelni, milyen jellegű sérülése lehet annak a kétezer embernek, akiket „sérültként" tartanak számon, s akikre kevésbé drámaian gondolunk, mint a halottakra. Tudjuk, nagykövetasszony, hogy a legtöbb sérültnek amputálni kellett a végtagjait, ideértve a sok-sok gyereket, akik az önök végtelen kegyetlensége miatt műlábbal, vagy kerekesszékben töltik majd az életüket. A BBC-tudósításaiból (is) ismerjük a sok-sok megrázó esetet. A kisgyerekekét, akik az utcán megsérülnek, majd kórházba viszik őket, a kórház az önök támadásától összedől, s a gyerekek egy része meghal, másik része amputálásra szorul.

Noha önök tiltják a nemzetközi sajtót, azért amatőr felvételek bejárják a világot. Ma Magyarországon például a kuruc.info hírportálon látható
egy döbbenetes felvétel az önök egyik légitámadása utáni percekről. (Igen, nagykövet asszony, a kuruc.info az a bizonyos antiszemita oldal, amely ellen önök tiltakozni szoktak. Rémes dolog ez az antiszemitizmus, és az ember egyszerűen nem érti, hogy mitől is van – de erről a kérdésről majd
máskor.)

Mondanivalóm lényege kettős. Egyfelől az, hogy önök pontosan tudják, hogy a jelenlegi öldöklésük és kegyetlenségük semmit nem old meg, csak növeli a feszültséget, mivel még amúgy nyugodt körülmények között élő nem palesztin emberekből is a bosszúvágy egészségtelen érzését váltja ki. Ugye egészen pontosan tudják, hogy az a fiatalember, aki végignézte a testvérei testének szétszaggatását az önök légicsapásaikor, milyen hivatást fog választani?

Ugye nincs kétségük afelől, hogy a jelenlegi látványos őrjöngésük túlélői közül kerülnek majd ki az újabb öngyilkos merénylők? Az újabb Hamasz-vezérek? S ugye nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: ez egy elég természetes jelenség? Önök azzal próbálják megvezetni a világot, hogy vérengzéseik célja a Hamasz támadásainak leállítása. Ez ezzel a módszerrel nem fog menni, ezt önök pontosan tudják, kedves nagykövet asszony! Ezzel csak újabb támadásokra adnak okot, amelyre majd önök újabb véres bosszúval reagálnak. S a világban egyre többen leszünk, akik szégyenkezni fogunk a saját érzéseink miatt… S meddig mehet ez így tovább, nagykövet asszony?

Amíg az utolsó palesztint is ki nem irtják a föld színéről? Nem, kedves nagykövet asszony, megmondom én önnek, hogy meddig mehet ez így. Addig, amíg a világ észhez nem tér, és le nem állítja önöket. Erre viszonylag egyszerű módszerek vannak. Az egyik az izraeli áruk és szolgáltatások totális bojkottja. Azaz: amikor Izraelben gyártott terméket tennénk a kosarunkba, képzeljük magunk elé a meggyilkolt palesztin gyerekek sokaságát – és tegyük vissza. Ami ennél is fontosabb: önök nem a saját forrásaikból olyan „nagylegények"! Elképesztő fegyvereiket leginkább az amerikai kisemberek adócentjeiből adják össze s biztosítják. Volt szerencsém egy évet eltölteni az amerikai középnyugaton, a Midwesten.

Megismertem az amerikai kisember gondolkodását, jószándékú naivságát. Akár őrájuk gondolok, akár az Obamát megválasztó, színesbőrű emberek sokaságára, az jut eszembe, hogy ők nem azért dolgoznak, hogy önök, izraeliek az ő munkájukból biztosítsák kegyetlen és felesleges, kifejezetten kontraproduktív „harcaikhoz" a fegyvereket! A fő feladat most tehát az, hogy a változásra szavazó, a véres háborúktól besokallt, Izrael ügyében pedig teljesen megvezetett amerikai kisembereket kell felvilágosítani arról, hogy mire költik a pénzüket. Ez egy jó próbatétele lesz annak is, hogy létezik-e még demokrácia. Azaz: ha az amerikai emberek elutasítják azt, hogy eszközzé tegyék őket az önök véres és igazságtalan harcainak folytatásához, akkor ez az akarat vajon kifejezésre jut-e az állami döntések szintjén?

Ezúton is kérek mindenkit, bel- és külföldön, hogy haladéktalanul kezdje meg ismerősei meggyőzését az izraeli áruk és szolgáltatások bojkottjáról, s minden lehetséges módon – pl. a palesztinokkal szembeni izraeli népirtásról szóló film és fényképfelvételek, hiteles beszámolók megküldésével – az amerikai adófizetők (s természetesen mindenki más) meggyőzését a tiltakozás szükségességéről.

Nagykövet asszony! A harag, a bosszúvágy és a gyűlölet érzései romboló érzések. Ezek nem előreviszik, hanem hátramozdítják a világot. Kérem önt, hogy osztozzon érzéseimben, és szégyellje ön is egy kicsit magát, s vegye rá erre kollégáit, az izraeli vezetőket, illetve támogatóikat. Hagyják abba a népirtást, a tömeges gyerekgyilkosságokat s az egész világ megfertőzését a gyűlölködés és az erőszak „kultúrájával"! 

S azért jogászként még egy apró tanács: miközben az egész világon harcolnak a „gyűlöletbeszéd" megbüntetéséért, gondoljanak arra, hogy Izrael állam szinte minden kimondott szava s minden tette gyűlöletbeszéd, amely alkalmas arra, hogy az önök állama és népe ellen világszerte gyűlöletet szítson. Hagyjanak fel, kérem, a gyűlöletbeszéddel, már csak azon izraeli és nem izraeli állampolgárságú zsidó emberek érdekében is, akiknek helyén van a szívük, és elutasítják az önök kegyetlen, embertelen politikáját és rémtetteit!

Budapest, 2009. január 5.

Üdvözlettel:

Dr. Morvai Krisztina
jogász