Az évtized elején csak a kontinensen kívüli közgazdászok – pl. Friedman, Samuelson, Kenen vagy Mundell – minősítették az euró bevezetését elhamarkodottnak. Az európaiak benne látták az egyesült Európa megvalósulásának legfontosabb mérföldkövét. Friedman akkori véleménye szerint azonban az euró nem fogja túlélni az első általános gazdasági válságot, s még az Európai Unió felbomlását is kiválthatja.

A pesszimista kételkedés Balassa Béla 1960-ban megjelent A Theory of Economic Integration c. könyvére támaszkodott. Ezek szerint a valutaövezethez való csatlakozás – közös fiskális politika és a szerényebb gazdasági teljesítménnyel rendelkezőket kedvezményező jelentős újraelosztás hiányában – nem lehet a felzárkózás eszköze. Ugyanakkor a tartós kívül maradás a leszakadás veszélyével járhat. A valutaövezet csak akkor bizonyulhat tartósnak, ha erős közös politikai végrehajtó intézményekre és közös fiskális politikára épül. Balassa elméletét az elmúlt fél évszázadban senki sem cáfolta, a jelenlegi görög tragédia pedig annak igazát bizonyítja.

Persze az euróövezet haszonélvezői, élükön Németországgal, még mindig nem veszik tudomásul a maastrichti feltételrendszer alapvető hibáit. Merkel asszony az euró szerkezeti hibáinak kijavítása helyett inkább lutheránus igehirdetéssel kezelné a válságot, amely szerinte a görög korrupció, lustaság és túlköltekezés, általában a fegyelmezetlen mediterrán életmód és erkölcstelenség sajnálatos következménye. Ha mindenki a példamutató német értékrendhez igazodna, nem lenne semmi baj. De pace Merkel, lenne. A baj azonban jóval nagyobb a német felsőbbrendűség enyhe gúnyt érdemlő megnyilvánulásánál: az euró ahelyett, hogy összefogná, szétfeszíti Európát.

Minden fizetőeszköz a mögötte álló gazdaság teljesítőképességét tükrözi, hacsak nem egy olyan monetáris politika tárgya, amely az árfolyamot elmozdítja felfelé vagy lefelé jegybanki eszközökkel. Iskolapéldája az indokoltnál gyengébb árfolyamnak a kínai renbimbi története, a túlértékelt árfolyamnak pedig a magyar forint. Az előző előbb-utóbb az eszközbuborék kialakulását, az utóbbi a gazdaság lefagyását, a versenyképesség elvesztését eredményezi. Mi történik, ha két eltérő képességű nemzetgazdaság azonos fizetőeszközzel bír? Az, hogy a gyengébb számára a közös fizetőeszköz túlértékeltté válik, mert az nem az ő, hanem az erősebb teljesítőképességét tükrözi, kivált, ha az erősebb jóval nagyobb is.

A túlértékelés a külkereskedelmi mérleg borulását, az egyre gyengülő teljesítmény a költségvetési bevételek apadását, tehát a kettős deficit növekedését eredményezi, miközben az erősebb tetemes többleteket és fokozott versenyelőnyt tudhat magáénak. Mivel a helyzet orvoslására alkalmas eszköz, a leértékelés kizárt, a gyengébb gazdaság csak az életszínvonal drasztikus csökkentésével tudja ideigóráig leállítani a fizetőképtelenséghez vezető folyamatot. De ez sem jelent megbízható kiutat, mert a közös valuta monetáris politikáját az erősebb igényei diktálják, és a felzárkózást szolgáló gazdaságpolitika nem mindig azonos azzal, ami a fejlettebbnek alkalmas. Az euró tehát nem egy valóban közös európai gazdaság fizetőeszköze, hanem az átcsomagolt német márka.

Mára Németország éves külkereskedelmi többlete az EU többi tagországával szemben meghaladja a 80 milliárd eurót (!). Ez a többlet a többieknek hiány, azt pedig fi nanszírozni kell, hacsak nem lehet az unión kívüli országokkal szembeni többlettel ellensúlyozni. Mivel nem lehet, négy lehetőség marad. 1. A németek mediterránokká válnak, azaz jobban élnek, többet fogyasztanak; 2. a mediterránok németekké válnak, rosszabbul élnek és kevesebbet fogyasztanak; 3. a németek hajlandóak a mediterrán túlfogyasztást finanszírozni (ahogy teszik a kínaiak az amerikaiakkal); és 4. valaki vagy valakik kilépnek az euróövezetből. Az első változat a német gazdasági hegemónia feladását jelentené, de ha a másodikban foglalt német javallatot követnénk, és alacsonyabb fogyasztásunkkal véget vetnénk a 80 milliárd eurós német külkereskedelmi többletnek, Németországnak lenne a legnagyobb költségvetési hiánya az unióban. A harmadik csak akkor tűnik elfogadhatónak a németek számára, ha abban mások is részt vesznek, mert nem akarják az euró fenntartásához szükséges újraelosztás teljes terhét magukra vállalni. De miért támogatna bárki egy olyan szerkezetet, amely nem az ő, hanem a német külkereskedelmi mérleg többletének dagasztását szolgálja? A Valutaalap bevonása jogilag aggályos, mert a görögök gondja nem a likviditás hiánya, hanem fizetőképességük megroggyanása.

A negyedik lehetőség pillanatnyilag kizárt, mert a kilépésnek/kiléptetésnek nincs intézményesített mechanizmusa. Ezt pótolná a németek által is javasolt Európai Valutaalap. Nagy kérdés, hogy ki fog kilépni. Első látszatra azt gondolnánk, hogy a gyengék, de ez nem biztos. A németek sohasem akarták az eurót, tudták, hogy annak életben tartása növekvő újraelosztással fog járni, amit nekik kell majd fedezni. De belementek, egyrészt, mert Maastrichtban sikerült elérni, hogy az euró olyan legyen, amilyen a márka volt, másrészt mert ez volt az újraegyesülés ára. Német szempontból nézve az euró egyre inkább akadálya a német gazdasági hegemónia konszolidálásának.

Persze lehet a mediterránok hiányosságaival magyarázni a gyengébb gazdasági teljesítőképességüket. Lehet, mert van is benne valóságtartalom. Ráadásul, ha másra nem, az ilyesféle beszéd jó a tényleges helyzet ideiglenes elfedésére. De ettől nem oszlanak szét az eurót feszítő tényezők, ettől még a helyzet veszélyes marad. Igaza volt a nagyszerű Balassa Bélának.

A szerző címzetes egyetemi tanár

Róna PéterNépszabadság