"Orgazdaság: Svájc esete"  alcím alatt megirja, hogy csupán Svájcban külföldi magánszemélyek - a legtöbben az EU polgárai - 1560 milliárd eurót fektetnek el, Nagy-Britanniában 1400 milliárd eurót, Luxemburgban 440 milliárdot, Liechtensteinben 78 milliárdot. Mindezek az államok segitséget nyújtanak az adócsaláshoz. És mit tesz Európa?   Ahelyett, hogy közösen fellépne, a fővárosok a botrányt régi hagyománynak tartják, diplomáciai ügynek. Svájc és Liechtenstein tekintetében az egyes országok, köztük Németország, kettős adóztatásról szóló egyezmények megkötésére törekednek. Arra számítanak, hogy egyfajta "megváltási adóval" visszafizetik az adótartozások egy részét saját államuknak. Ez viszont aláássa az Európai Bizottságnak azt az automatikus információcserére vonatkozó követelését, amelynek célja, hogy az adócsalók nyomára jussanak.

"Arrogancia: Franciaország esete" - alcím alatt a lap emlékeztet rá, hogy a francia politikusok akkor meggyőződéses európaiak, ha egyedül nem tudnak előbbre jutni (lásd az EADS, Európa legnagyobb légi konszernjének alapítása). Ugyanakkor a Siemens azért nem tudta magát bevásárolni a francia Alstomba, mert azt az akkori gazdasági miniszter, Nicolas Sarkozy megakadályozta. Ugyanez a Sarkozy szervezte meg 2004-ben azt, hogy a francia Sanofi átvegye az Aventis német-francia gyógyszerkonszernt, és ezzel a világ harmadik legnagyobb gyógyszerkonszernjét indította útnak. És az ő kivánságára törölték az EU reformszerződéséből a "szabad és hamisítatlan versennyel bíró" belső piac  megfogalmazást.

"Lustaság: Görögország esete" alcím alatt a tanulmány emlékeztet arra, hogy Görögországban Angela Merkel t hibáztatják a jelenlegi helyzetért. A német makacsság tönkreteszi Európát - hangoztatják görög bulvárlapok, tüntetők, populista politikusok. Az athéni populista köz keményen szól Merkelről, de lágyan a saját országbeli felelősökről. Ez a gyengeség, ez az önkritikára való hiányzó képesség Görögország igazi válsága a lap szerint.

"Önzés: Írország" - az ír társasági adó mértéke csak 12,5 százalék. Ez viszont egyértelműen elmarad az európai mértéktől. Hiszen az EU országok nagy része a cégektől 30 százalék körüli adószintet kíván meg, lásd Németországot és Franciaországot. "Egy olyan belső piacon, ahol mindenkinek egyenlő versenyesélyekkel kell rendelkeznie, hogyan létezhet ilyen csapda? Az ír kormány most ugyan emelni akar néhány adót, de nem a társasági adót.

"Mértéktelenség:  Spanyolorság esete" - 2007 és 2013 között a spanyol halászat több mint egymilliárd dollárt kap Brüsszeltől, többet,  mint bármely más EU ország. Mivel pedig Európa vizei erősen lehalászottak, Spanyolország a halászflottáit Szenegál és Mauritánia partjai elé küldi. Ott aztán csak kevés zsákmányt hagynak meg a helyi halászoknak, és messze túllépik a megállapodott fogási kvótákat. Jogi lépések lennének szükségesek az érintett vállalatok ellen, de mindezidáig nem történt semmi.

"Bigottság: Németorság esete" - alcím alatt az elemzés rámutat, az EU országokkal lebonyolitott német export többlete idén 62 milliárd euróra rúg. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a Németországban gyártott termékeket nem külföldi árukra cserélik ki, hanem gyakorlatilag hitelre szállítják ki. A dél-európaiak tehát eladósodnak a németekkel szemben, azért, hogy megvásárolhassák a termékeiket. Vagyis: a németek gazdagsága mások adósságain nyugszik. Ám ki panaszkodik a leghangosabban ezen adósságok miatt? Pontosan Németország.

"Mohóság: Nagy-Britannia esete" - alcím alatt a lap Nagy-Britanniát veszi górcső alá. John Stuart Mill és Adam Smith túlpörgött szabadságfogalmának eme furcsa világában megtörténhetett, hogy a londoni Cityben szabályozás nélkül jött létre egy  pénzügyi rendszer, amelyben komplikált derivatívákat és CDO-kat adnak-vesznek, ami 2008-ban nagy krachhoz vezetett. Eurómilliárdokat szívtak ki egyszerű bankügyfelek takarékbetéteiből és a pénz londoni bankároknál kötött ki. A tanulmány rámutat: a német szövetségi kormány által javasolt tranzakciós adót, amivel csökkenthető lenne a kockázat, a brit kormány a City tönkretételének minősítette.