Jegyezzük meg napot, amikortól - részben legalábbis - Brüsszelből kormányozzák az országot. Gyurcsány a kijáratnál leadta a nemzeti szuverenitást, bevezette a reformdiktatúrát. És még csak nem is szólt.

Különösebb illúzióink már eddig sem lehetettek a végnapjait élő szocialista-liberális elit demokráciafelfogásáról, de ami az utóbbi napokban kiderült, az valóban minden várakozásunkat alulmúlta.

Joggal kérdezhetik persze, mit is várhattunk attól a csapattól, amely rendszeresen, szinte önszuggesztív módon szajkózza, hogy az előrehozott választás  nem ördögtől való, de most van jobb megoldás…” (Vö.: Grósz Károly 1989 május 15: „nincs kinek átadni a hatalmat”)? Amely már tizenhárom hónapja, a bukott népszavazás óta ismételgeti, hogy nem veszíthetünk néhány hónapot (!) a választási kampánnyal. Amely a döntéseinek halogatásával inkább a pénzügyi összeomlás felé hajózza az országot, csak hogy még néhány hónapig hatalomban maradhasson.

Mit is várhattunk attól az elittől, amelynek a „válságkezelő miniszterelnök” címszóra elsőre a diktatúra utolsó kormányának kulturális minisztere, Glatz jut az eszébe? Másodjára pedig az a Vértes, aki a válsághoz vezető 2002 óta tartó ámokfutást szervilizmussal legitimáló értelmiség egyik prominense, harmadjára pedig Surányi, aki feltételül szabná, hogy az ellenzék ne támadja őt. ( A felségsértés azért elég régóta nem büntetendő Magyarországon.)

Ebből a demokráciafelfogásból persze egyenesen következett, tehát meg sem lepődhetünk azon, hogy a Magyar Közlöny egyik eldugott oldalának elrejtett kormányrendeletéből tudtuk csak meg, a felelős magyar kormány a végnapjaiban, még márciusban – mint egy kopott kabátot – leadta a kormányzást Brüsszelben. Mint a régi szép időkben, a 80-as években, amikor a sorok közötti olvasásból, az elvtársak utalásaiból, körmondataiból és arcmimikájából kellett kitalálni, hogy mi a túró is történik az országban, most egy alig olvasott lapból, no meg a pénteki Népszabadságból tudhatta meg a nyilvánosság a tutit. Nevezetesen, hogy bárki lesz is a következő miniszterelnök, már egy aláírt, az EU-val szemben bevállalt, és április 3-a óta hatályban is lévő megszorítási csomag rendelkezései szerint kell irányítania Magyarországot. (Ezeket a feltételeket egyébként Bajnai csomagja még túl is teljesíti, bár ki tudja, talán az időközben tovább romló gazdasági helyzetünk és kilátásaink miatt tovább szigorodtak az EU és a Valutaalap előírásai).

Mostantól fogva tehát nem Budapesten dől el, hogyan kerülhetjük el a totális pénzügyi összeomlást, a valutaválságot és a 400 forintos eurót. Nincs egy centiméternyi mozgásterünk sem abban, miként kívánjuk teljesíteni a Valutaalap és az Európai Unió keretfeltételeit az államháztartási vagy a fizetési mérleg egyensúlyának betartása érdekében, Brüsszelben és Washingtonban mondják majd meg ezentúl, mennyivel emelkedhet a közalkalmazottak bére, hogy vissza kell-e vonni a 13. havi nyugdíjat, hány éves korban mehet nyugdíjba a magyar, és még sorolhatnánk.

És még azt se mondhatjuk, hogy valamennyire nem örülünk ennek. Választópolgárként ugyanis régóta tudjuk, hogy miközben a rendszerváltás után kialakult gazdasági modellnek már a 2000-es évek eleje óta befellegzett, a rendszerváltás idején hatalomba került elit nem képes kiutat találni, és a szükséges változtatásokhoz kellő legitimációt maga mögé állítani. Ez az elit csak a 13. havi nyugdíjjal, az „álrokkantnyugdíjjal", az 50 százalékos béremeléssel, az ország teljes eladósodásával volt képes legitimálni magát, másokat pedig a neki kedvező választási rendszerrel még a hatalom közelébe sem engedett - épp itt az ideje, hogy eltűnjön a süllyesztőben.

Sírjunk vagy nevessünk?

Választópolgárként tehát még nyitottak is lennénk, hogy Brüsszel és Washington egy ideig átvegye a kormányzást, minden létező felmérés szerint ugyanis az európai intézményekben sokkal nagyobb a bizalmunk, mint a hazaiban, a hazai politikusokban, a magyar parlamentben és a kormányban. Hasonló gondolkodás ráadásul másutt Kelet-Európában is tapasztalható: Brüsszel rémületére Bulgária kormánya például konkrét javaslattal is előállt, hogy az unió időlegesen vegye át a végrehajtó hatalom egyes jogosítványait, ha „bizonyos tartós, strukturális gyengeségeket a bolgár kormány egyedül megoldani nem képes”. De, hogy pont a választópolgárokat ne kérdezzék meg arról, hogy ez rendben van-e, az a diktatúrákat idéző szellemiséget mutat.

Veres János pénzügyminiszter a dokumentum aláírása után teljes lelki nyugalommal hazajött Brüsszelből, és elfelejtett szólni a saját népének erről a kicsiny részletről. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ugyanígy tett, és most már világos, milyen körülmények között mondott le. Mint tudjuk, éppen az MSZP-kongresszus előtt külföldi utakat (Brüsszel, Frankfurt) bonyolított le, ahol minden valószínűség szerint közölték vele a szomorú valóságot, hogy a pénzügyi összeomlás elkerülése végett legyen szíves a kijáratnál leadni a nemzeti szuverenitást. Leadta, hazajött, és felmérte a helyzetét: vagy kiáll az emberek elé, tájékoztatja őket a valóságról, a hitelezők által rá erőltetett programról, vagy sunnyog. Az őszödi hős természetesen az utóbbit választotta. Figyelemelterelés végett nagy zajt csapott, két hétig a saját lemondásával tömte meg a híradókat, majd amikor már megtalálták azt, aki vállalja, hogy elviszi a balhét, beletetette az intézkedéscsomagot a Magyar Közlönybe. A magyar törvényhozás szocialista képviselőinek pedig, mint egyszerű statisztáknak, bohózatba illő körülmények között kellett aláírásukkal hitelesíteniük azt, amit a pénzügyminiszter már amúgy is elvállalt.

Hölgyeim és uraim, lehet örülni vagy bánkódni, kinek, hogy tetszik: megkezdődött a reformdiktatúra.

Mózer András