Az ATV riportjából kiderül,
hogy hivatalos izraeli álláspont szerint 600 ezer zsidó halt meg Magyarország területén (eddig legalább
Auschwitzról volt szó), valamint Izrael demokrácia, s
törvénye van arról, hogy Jeruzsálem mindörökre az övé marad. A nagykövetasszony kedves mosolyával kísérveazt is
elárulja, hogy a palesztinokat elűző zsidó telepesek valójában jámbor
lelkek...
A 2009-es év nagyon fontos volt a
magyar-izraeli kapcsolatok szempontjából. Egyrészt most ünnepeltük,
hogy Magyarország és Izrael 20 éve vette fel újra a diplomáciai
kapcsolatokat, és ezzel esett egybe Bajnai Gordon miniszterelnök
izraeli látogatása. Másrészt viszont azt tapasztaltuk, hogy
Magyarországon megerősödött a szélsőjobb.
A kétoldalú kapcsolatokban valóban rendkívül fontos volt a tavalyi év.
Az egykori keleti tömb országai közül Magyarország volt az első, amely
annak idején újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Erről
emlékeztünk meg tavaly. Rengeteg magyar-izraeli közös program volt:
kulturális, gazdasági rendezvények. Rendkívül fontos szerződést írtunk
alá januárban a közös kutatásról és fejlesztésről. A magyar
miniszterelnök pedig Izraelben járt, és nagyon eredményes tárgyalásokat
folytatott az egész izraeli vezetéssel. Nagy számban jöttek hozzánk
magyar turisták, mint általában minden évben. Ami tehát a kétoldalú
kapcsolatokat illeti, jobbak már nem is lehetnének.
Ugyanakkor, ahogy ön is említette, Magyarországon
megerősödtek az antiszemita jelenségek. Engem személy szerint ez nagy
szomorúsággal tölt el, és dühös is vagyok miatta. Egy olyan országban
ugyanis, mint Magyarország, ahol a második világháború idején 600 ezer
zsidó vesztette életét a holokausztban, az ember azt várná, hogy nem
látunk többé neonácikat masírozni az utcán, miközben korlátozások
nélkül kinyilvánítják véleményüket a zsidókról és a romákról is. Úgy
tűnik, a történelem megismétli önmagát.
Ami pedig különösen elszomorít, hogy a nyilvános
diskurzus hiányos Magyarországon. Azt várnám, hogy Magyarországon a
közvélemény jobban fellépjen és harcoljon az antiszemitizmus ellen.
Biztos vagyok abban, hogy az antiszemiták kisebbségben vannak, nem
képviselik a magyar társadalom egészét. Azonban még ezt az egyébként
növekvő kisebbséget sem szabad szó nélkül hagyni. Nem szabad hagyni,
hogy kifejezésre juttassák ideológiájukat. Az embereknek ellen kellene
állniuk, és harcolniuk kellene ellene. A politikusoknak minden pártban
bírálniuk kellene, és el kellene ítélniük ezeket a jelenségeket. A
parlamentnek pedig végre meg kellene hoznia a gyűlöletbeszédet és a
holokauszt-tagadást betiltó törvényt, amely nem ad jogi lehetőséget az
ilyen cselekedetekre.
Az oktatás szintén rendkívül fontos.
Magyarországon minden egyes iskolának a tananyagba bele kellene vennie
egy fejezetet, amely már kisiskolás kortól tanítja a holokausztot
egészen addig, amíg a gyerekek el nem hagyják az iskolát. Meg kell
tanítani, hogy mi történt itt, mi volt Magyarország szerepe azokban a
napokban.
Másfél
éve készült e kép: a "szélsőségesek elleni fellépés" ügyében igazította
el Viktorunkat Aliza (lásd a lenti kapcsolódó anyagunkban)
Talán a 2010-es év egyik nagy kérdése lesz,
hogyan alakul az Európai Unió és Izrael kapcsolata. Erre utal már az
is, hogy tavaly év vége felé az EU nagy elánnal vetette bele magát
például Jeruzsálem státusának meghatározásába, ami a közel-keleti
béketárgyalások egyik legérzékenyebb pontja. Danni Ajalon izraeli
külügyminiszter-helyettes egyenesen úgy fogalmazott, hogy ha az unió el
akarja venni Jeruzsálemet a zsidóktól, az nem fog neki sikerülni, mivel
már a rómaiaknak is beletört a bicskájuk. Másrészt pedig Catherine
Ashton, az EU új „külügyminisztere” az Európai Parlament előtt tartott
bemutatkozó beszédében elsősorban Izraelt tette felelőssé a
közel-keleti konfliktus miatt. Nem említette Izrael biztonsági
igényeit, illetve a palesztin szélsőségeseket sem.
Amikor Izrael és az Európai Unió kapcsolatáról
beszélünk, akkor fontos megemlítenünk, hogy nagyon sok közös vonás van
a zsidó állam és az EU között. Ilyen például a demokrácia. Emellett sok
izraeli európai származású, Európában pedig évszázadok óta élnek zsidó
közösségek, amelyek sokat hozzátettek a befogadó országok kultúrájához.
Ezért Izrael hozzátartozik az európai szférához, és az EU a zsidó állam
legnagyobb kereskedelmi partnere.
2003-2004-től kezdődően a kapcsolatok nagy
fejlődésnek indultak. Az unió komoly partnere lett Izraelnek a
békefolyamatban. Azt várjuk azonban az európaiaktól, hogy ne folytassák
az úgynevezett „hangszóró-politikát”, vagyis ne álljanak elő minden
másnap egy Izraelt bíráló nyilatkozattal. Ez egyébként nem csak, hogy a
kapcsolatoknak nem tesz jót, de az európaiak közel-keleti érdekeinek
sem használ.
Az EU tavaly év végén kis híján elfogadott
egy határozatot, amely kimondja Jeruzsálem felosztását, vagyis hogy a
város keleti felének kell a palesztin fővárosnak lennie.
Izrael azt képviselte, és ebben Magyarország
kiállt az izraeli álláspont mellett, hogy Jeruzsálem a végleges
rendezésről folytatott tárgyalások napirendjének része. Erről még
1993-ban, az oslói békefolyamat idején állapodtak meg. Azzal nem lehet
megoldani Jeruzsálem kérdését, hogy Izraelre nyomást gyakorolnak.
Izrael egyébként általában nem szokott reagálni a külső
nyomásgyakorlásra. Inkább az ellenkezője igaz: amikor nő a külső
nyomás, az izraeliek bizonyos mértékben összefognak, hogy ellenálljanak
neki.
Jeruzsálem mindenekelőtt Izrael örök fővárosa.
Törvényünk is van arról, hogy Jeruzsálem örökre egyesített marad.
Ugyanakkor Jeruzsálem része a végleges rendezésről folytatott
tárgyalásoknak, a telepekhez, a végleges határokhoz, a biztonsági
megállapodásokhoz hasonlóan. Meggyőződésem, hogy kizárólag az izraeliek
és a palesztinok közötti tárgyalások útján lehet ezekre megoldást
találni, és nem külső nyomásgyakorlás eredményeképp.
Sajnálatos módon a múlt évben nem volt komoly
előrelépés az izraeliek és a palesztinok között ezen a sajátos
területen. Év elején Izraelben választások voltak, aztán megalakult az
új kormány, júniusban pedig Benjamin Netanjahu miniszterelnök elfogadta
a kétállamos megoldást. Ez egyébként részéről nem volt könnyű döntés,
hiszen pártja, a jobboldali Likud választói nem természetes partnerek
egy ilyen döntéshez. Netanjahu ez után a tárgyalóasztalhoz hívta Mahmúd
Abbász palesztin elnököt, de ő immár fél éve ezt elutasítja. Így leállt
a politikai folyamat. Ezzel a hozzáállással azonban nagyon nehéz a
problémákat megoldani a Közel-Keleten.
Az egyik legnagyobb gond az, hogy a palesztin táboron belül nagy a
megosztottság. 2007-ben a Hamász átvette a Gázai övezet feletti
uralmat, és igyekszik megszerezni Ciszjordániát is. A szervezet súlyost
kihívást jelent Mahmúd Abbász számára, aki mérsékelt vezető. A Hamász
ideológiája szélsőséges, nem ismeri el Izraelt, nem áll szóba Izraellel
és nem ismeri el a közel-keleti kvartett feltételeit. Egyértelmű
céljuk, hogy elpusztítsák Izrael Államát, és eltüntessék az összes
zsidót a világnak erről a tájáról.
Izrael éppen egy évvel ezelőtt indította az
Öntött Ólom hadműveletet a Gázai övezetben a Hamász terrorista
infrastruktúrájának felszámolására. Mi változott azóta?
Erre a műveletre már sort kellett keríteni, a
dél-izraeli civil lakosság ugyanis hosszú évek óta elviselhetetlen
körülmények között élt. Egy generáció úgy nőtt fel, hogy naponta azt
tapasztalta: rakéták és lövedékek csapódnak be óvodáikba, iskoláikba,
lakóházaikba. Az izraeli kormánynak nem maradt más választása, mint
cselekedni, és békét teremteni Izrael déli részén. Az elmúlt évben
ennek eredményeképp valóban viszonylagos nyugalom volt. Ez a nyugalom
azonban valóban viszonylagos: még mindig több száz palesztin rakéta
csapódott be Dél-Izraelben. Ezt azt jelzi, hogy a Hamászt valóban nagy
érvágást szenvedett el, és részben megtanulta a leckét, de még mindig
nem teljesen.
Az elmúlt időszakban a Közel-Kelet kapcsán
sok szó esett az úgynevezett megszállt területeken élő izraeli
telepesekről. A nyugati sajtó szereti úgy beállítani, hogy a
palesztinoknak is megvannak a maguk szélsőségesei és az izraelieknek
is, mégpedig a telepesek.
Helytelen a párhuzam a palesztin
terrorszervezetek és az izraeli telepesek között. Az izraeli telepesek
például soha nem hatoltak be palesztin településekre, hogy ott bombát
robbantsanak. Soha nem robbantottak, gyújtottak fel buszokat, soha nem
hatoltak be palesztin házakba, hogy ott ártatlan gyerekeket,
asszonyokat, férfiakat öljenek meg, mint ahogyan azt a palesztin
szélsőségesek tették Izraelben és a zsidó telepeken is. Ezért tehát
egyszerűen igaztalan és helytelen egyenlőségjelet tenni a kettő közé.
Ami pedig a telepeket illeti, az egész kérdés
1967-ben kezdődött el, a hatnapos háború után, amelyet Izrael a
túlélésért folytatott. Arab szomszédjaink ugyanis úgy döntöttek, hogy
totális háborút indítanak ellenünk, hogy eltöröljék Izraelt a föld
színéről. A háború alatt azonban Izraelnek sikerült legyőznie arab
ellenségeit, és elfoglalnia néhány földterületet, amely korábban nem
volt az ő kezén. Érdemes megfigyelni, hogy 1948-tól, amikor Izrael
elnyerte függetlenségét, 1967-ig, amikor a telepes-kérdés a nemzetközi
napirendre került – hiszen korábban nem voltak telepek, mivel
Ciszjordánia jordán fennhatóság alatt volt – szintén nem volt béke. És
ugyanígy állandó volt a feszültség Izrael és arab szomszédjai között.
Úgyhogy kizárólag a telepeket hibáztatni tévedés és igazságtalanság
Izraellel szemben.
A telepkérdés egyébként szintén része az oslói
megegyezésnek. Ezt is a végleges státusról szóló tárgyalásokon kell
megvitatni. Izrael a múltban már megmutatta, hogy kész engedményeket
tenni. 2005-ben például Izrael kiürítette telepeit a Gázai övezetből.
Ez egyoldalú lépés volt a béke érdekében. Közel tízezer ember
elveszítette otthonát, és ezek az emberek nem voltak nagyon boldogok.
Sokan közülük még mindig nem leltek állandó otthonra. Ariel Saron
akkori miniszterelnök azonban abban reménykedett, hogy a palesztinok és
a nemzetközi közösség ezzel a lépéssel megkap olyasvalamit, amit már
régóta követelt, és cserébe békét kapunk. Sajnos ennek éppen az
ellenkezője történt. 2005-től 2009 januárjáig több ezer, a Gázai
övezetből kilőtt palesztin rakéta csapódott be a dél-izraeli
településekbe. Így tehát azt a látszatot kelteni, hogy ha a telepek nem
léteznének, akkor rózsás lenne a helyzet, egyszerűen helytelen.
Egyébként sok-sok emberről beszélünk: gyerekekről, iskolákról,
kórházakról, egész életekről. Ezek a területek nekünk, izraelieknek
szent helyeknek számítanak, ugyanis az ókori Izrael államának részei
voltak. Az izraeliek nem a Holdról jöttek.
Némely elemző szerint a Közel-Kelet valódi
problémája Irán. Teherán áll ugyanis a Haáasz és a Hezbollah mögött,
támogatást nyújt ezeknek a terrorszervezeteknek.
Ez valóban így van. Irán ma az egyik
legnegatívabb szereplő a Közel-Keleten. Nem csak a mérsékelt
közel-keleti arab államokat fenyegeti, nem csak Izraelt, amely szintén
mérsékelt, demokratikus ország, hanem az egész szabad világot. Csak
néhány hete hajtottak végre kísérletet kétezer kilométer hatótávolságú
rakétával, amely már eléri Kelet-Európát is. Irán szélsőséges ország,
amelynek szélsőséges az ideológiája. A célja pedig az, hogy exportálja
ezt a szélsőséges síita ideológiát. Mindent elkövet, hogy nukleáris
fegyverekre tegyen szert. Az Iránnal folytatott tárgyalások odáig
jutottak, hogy a nyugati országok már kezdenek belefáradni a
felajánlásokba, és az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is
intenzív megbeszélések folynak arról, hogy szigorítsák az Irán elleni
szankciókat. Ezen felül Irán valóban támogatja a közel-keleti
terrorszervezeteket: a Hamászt, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihádot.
Pénzzel támogatja őket, kiképzi a tagjait, az Egyiptom és a Gázai
övezet között fúrt titkos alagutakon pedig fegyvereket csempésznek
nekik.
Legfőbb ideje tehát, hogy a világ konkrét lépéseket tegyen annak érdekében, hogy véget vessen ennek a magatartásnak.
Azt is meg kell ugyanakkor említeni, hogy a múlt évben állandósultak az
ellenzéki tüntetések Iránban. A júniusi elnökválasztás után az iráni
fiatalok az utcára vonultak, elegük lett ugyanis a rendszerből, az
intoleranciából. Ez bátorító jel, és reméljük, hogy még többet látunk
belőle a közeljövőben.
Az Irán elleni szankciók bevezetésekor általában Kína és Oroszország tűnik a gyenge láncszemnek.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már több határozatot
is hozott Irán ellen, amelyeket Oroszország és Kína is támogatott.
Tehát nem lehet azt állítani, hogy a világ ma megosztott lenne az EU,
illetve az Oroszország-Kína törésvonal mentén. Ugyanakkor e két ország
valóban gyengébb láncszemnek számít, de mégis a fedélzeten vannak. Az
elmúlt hetekben például orosz tisztviselők viszonylag elítélő
nyilatkozatokat tettek az iráni magatartással kapcsolatban.
Izrael szempontjából nem túl pozitív
fejlemény Libanon és Szíria múlt év végi közeledése. Szaad Haríri
nemrég tett látogatást Damaszkuszban, ahol uralkodóknak kijáró
fogadtatásban részesült. Ez „kissé” furcsának tűnik, miután néhány éve
még Szíriát tette felelőssé az édesapja, Rafík Haríri korábbi
miniszterelnök elleni merényletért.
Libanonnal kapcsolatban a nagy problémánk az a
veszély, amit a Hezbollah Iránnal fenntartott kapcsolata és a síita
ideológia jelent. Libanon még ma is igyekszik megtalálni a különböző
pártok, vallások és nemzetiségek közötti együttélés lehetőségeit, és ez
igaz a kormányra is.
Izrael azonban nagyobb figyelmet fordít Szíriára. Úgy véljük, Szíriát
még mindig bele lehetne vonni a béketárgyalásokba. Az elmúlt években
valóban folytak ilyen tárgyalások török illetve francia közvetítéssel.
Szíria érdekes játékot játszik, a Nyugat felé tekint, amellyel jó
kapcsolatokra törekszik, és amelytől legitimálást vár. Másrészt viszont
néhány hete biztonsági megállapodást írt alá Iránnal, már nem az elsőt.
Az a gond, hogy Szíria feltételt támaszt Izraellel szemben még mielőtt
a tárgyalások jelentős szakaszukhoz érnének. Azt is mondhatjuk azonban,
az, hogy Izrael és Szíria érdeklődik a tárgyalások iránt, már önmagában
pozitív jelnek lehet tekinteni.
Amikor Obama elnök egy éve hatalomra
került, változást ígért Amerika közel-keleti politikájában is. Lépései
azonban nem váltottak ki osztatlan sikert Izraelben: Obama elnök a
legfrissebb felmérések szerint elég népszerűtlen az izraeliek körében.
Az Egyesült Államok és Izrael rendkívül közeli
szövetségesek, és különleges, stratégiai a viszony a két ország között.
Azonban néha még a családon belül, még barátok között is akadnak
nézeteltérések. Úgy vélem, éppen ez történt az elmúlt egy évben. Obama
elnök ugyanakkor ugyanolyan nézeteket vall, mint az izraeliek, és ő is
azt szeretné, ha javulna a közel-keleti helyzet, ha elmozdulás történne
a béke felé.
Ami pedig kijelentéseit illeti, némelyiket az
izraeli társadalom egy része gyanakvással fogadta. Másrészt viszont
sok-sok izraeli teljes mértékben egyetért Obama elnökkel. Reményeim
szerint ez az év eredményesebb tárgyalásokat, jobb megértést fog hozni
a felek között a Közel-Keleten. Az amerikai vezetésnek ebben rendkívül
fontos szerepe lehet.
Úgy véli, hogy valóban van esély arra, hogy az izraeliek és a palesztinok ismét tárgyalóasztalhoz ülnek?
Itt nem is annyira az izraeli-palesztin viszony a
nagy kérdés, hanem a palesztinközi kapcsolatok. A Hamász és Mahmúd
Abbász közötti viszony ugyanis nagyban meghatározza, hogy a palesztin
elnök milyen álláspontot képvisel az izraeli tárgyalópartnerekkel
szemben. Most megrekedtek a tárgyalások. Pedig az egyiptomiak mindent
megtesznek annak érdekében, hogy kibékítsék Abbászt és a Hamászt. Amíg
azonban nincs valamiféle megegyezés közöttük, addig Abbász számára
nagyon nehéz lesz megállapodásra jutni az izraeli tárgyalópartnerekkel.
Izraeli szempontból pedig mi azt kérdezzük magunktól: kivel is
tárgyalunk? Ki fogja végül gyakorlatba ültetni a megállapodásokat,
amelyeket reményeink szerint elérünk? Mahmúd Abbász? Hol fogja életbe
léptetni? Csak Ciszjordániában? És mi lesz a Gázai övezetben, ahol a
Hamász az úr, amely nem fogad el semmiféle Izraellel kötött
megállapodást? Izrael partnere természetesen Mahmúd Abbász, de ez a
partner vajon mennyire képes cselekedni? Ez pedig nagyban befolyásolja,
hogy az izraeli társadalom nagy többsége mennyire hajlandó a további
engedményekre. Nagy kérdés ugyanis, hogy kinek tesszük az
engedményeket, és mit eredményeznek ezek az engedmények. A Palesztin
Hatóság ugyanis nem homogén, hanem rendkívül megosztott entitás.
Végül egy részben személyes kérdés. Mik a főbb tervei 2010-re nagykövetként és magánemberként?
Nagykövetként a fő célom az, hogy tovább
fejlődjenek a kapcsolatok Izrael és Magyarország között. Magyarországon
dolgozó nagykövetként az én területemen – és ez a világon minden
nagykövetre igaz – mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy a két
társadalom még jobban közeledjen egymáshoz. Azt szeretném, ha a
politikusok és átlagemberek is még többet látogatnák egymás országát.
Nagyszerű kulturális rendezvényeket szeretnék Magyarországon, elhozni
ide az izraeli kultúrát. Szeretném, ha a magyar közvélemény jobban
megismerné Izraelt és az izraelieket. És nem csak a televízión
keresztül. A legjobb persze az, ha elmennek Izraelbe, és megnézik
maguk. Azok számára pedig, akik ezt nem tehetik meg, legalább szeretném
kicsiben elhozni Izraelt. Szeretném, ha a gazdasági kapcsolatok is
fejlődnének a két ország között. A tavalyi év nem volt túl jó a
gazdasági világválság miatt, de remélem, 2010 már jobb lesz. Emellett
van tennivaló tudományos területen, és a médiában is szeretném
megmutatni, milyenek az izraeliek valójában, amikor nem bélyegzik meg
őket.
Ami pedig személyes életemet illeti, mint minden
anya, feleség és nő a világon, szeretném, ha a családomnak jól menne a
sora, ha a férjem és lányaim boldogok lennének, és továbbra is
élveznénk ezt a gyönyörű országot, ahogyan ezt az elmúlt két és fél
évben is tettük.
Mazsihisz hírek nyomán Eperjesi Ildikó
Kapcsolódó hírek:
Izráeli állami maffia szervezte az amerikai gyerekmészárlásokat
Izrael vette meg tavaly nyáron a magyar MIG29-eket. Vajon mi lett azóta Izraelben a 8 vadászbombázónkkal ?
Magyarország csődbe megy?
Hazánk egy német véleményvezér szemében: Magyarország, a színlelt demokrácia címmel közölt kommentárt a Berliner Zeitung