Az utas, aki akár vonattal, akár gépkocsival Luganóból Milánóba tart, alig veszi észre a kis városkát, amelynek Marignano (olaszul Melegnano) a neve. Itt zajlott le az utolsó csata 1515-ben, amelyet a svájci hadsereg elvesztett. Azért utolsó, mert a marignanói csata után a svájciak törvénybe iktatták országuk semlegességét, és közel félezer éven át sikerült magukat kivonni a körülöttük szinte szüntelenül dúló háborúkból és intrikákból.

A svájci köztársaság csodákat művelt a semlegesség zászlaja alatt. A szinte minden természeti kincset és gazdasági előnyt nélkülöző kis hegyi ország a jólét olyan magas fokát tudta megteremteni polgárai számára, amelyet sokkal gazdagabb országok megirigyelhetnek. Mi több, ez a jólét nem kollektivista, hanem individualista alapokon nyugszik. A szegénység jórészt ismeretlen fogalom. Svájc menedéket nyújtott a századok során vallási és politikai menekülteknek mindenünnen, hogy csak a hugenottákat, a német zsidókat és a magyar szabadságharcosokat említsük. A csöpp kis ország sikeresen dacolt a hatalmas diktatúrák nyomásával, melyek eltaposással fenyegették. Tell Vilmos népe nem engedte, hogy pépet csináljanak országuk gerincéből. Nem csoda, hogy Svájc mind gazdasági, mind pedig politikai mintaképül szolgált az egész világnak.

A svájci demokrácia nemcsak öregebb, de tökéletesebb is, mint az amerikai. Az összes fontos kérdésben nem a képviselők testülete, hanem közvetlen népszavazás dönt. Ezért Svájcot a világ egyetlen direkt demokráciájának szokták hívni. Míg Amerikában a szövetségi kormány (amely az alkotmány értelmében nemcsak a polgároknak van alárendelve, hanem a kormányzat minden más szintjének is, amely közelebb áll a lakossághoz) korán bitorolni kezdte a tagállamok alkotmányos jogait, s e jogok bitorlását egy véres polgárháborúval meg is pecsételte, addig Svájcban a szövetségi kormány nem próbálja a sarka alá hajtani a kantonokat, és nem ruházza fel a köztársasági elnököt uralkodói jogokkal, pompával és hírnévvel. Svájcban senki sem próbálja a saját anyanyelvét szomszédaira rákényszeríteni. Az adófizetést a polgári, s nem a büntetőjogi törvénykönyv szabályozza. A svájci polgár büszke arra, hogy kormányát ő tartja fenn, nem pedig megfordítva. A svájci demokrácia kiválóságának példáit szinte vég nélkül sorolhatnók.

A svájciak sohasem zárkóztak el a nemzetközi együttműködés elől. A Vöröskereszt svájci alapítás. Svájc tagja volt a Latin Pénzügyi Uniónak. Az első világháború után a Népszövetségnek nemcsak tagja, de genfi székhellyel házigazdája is. Mikor azonban kiderült, hogy a második világháború után az Egyesült Nemzetek Szervezete a kudarcot vallott Népszövetség példáját követve szintén globalizációs politikát fog folytatni, akkor Svájc úgy döntött, hogy nem csatlakozik. Ugyanúgy elutasította az IMF (Nemzetközi Pénzügyi Alap), a globalizáció egy másik szálláscsinálójának tagságát is, mint a semlegességgel összeférhetetlent.

Gibraltár sziklája

A svájci függetlenség és semlegesség egyik sajátos jellemzője a svájci bankrendszer, amely minimális állami felügyelet mellett a világ legtökéletesebb pénzrendszerét hozta létre. Ez nemcsak az igyekvő svájci polgárok megtakarításainak a megőrzését és gyarapítását tette lehetővé, hanem a bankügyletek titkossága révén az üldözöttek és menekültek anyagi létalapjának a megőrzését is. Sokáig Svájc volt a menekültek egyetlen mentsvára, nemcsak azok számára, akik közvetlenül élvezték a svájciak vendégszeretetét, hanem azon üldözöttek számára is, akik maguk már nem érhették el a svájci határt, és csak megtakarításaikat tudták svájci földre eljuttatni. Számukra a bankügyletek törvényesen is védett titkossága az újrakezdés ígéretét és az éhezéstől való megmenekülést jelentette.

Több évszázadon át a svájci frankot úgy tekintették, mint Gibraltár szikláját: a szilárdság szimbólumát. 1971-ben, amikor a dollár csődöt jelentett, 2590 tonna aranyfedezet állt a svájci frank mögött, ami a világ pénzügyi aranytartaléka 8%-ának felelt meg, majdnem akkora, mint a német márka aranyfedezete (jóllehet, Németország körülbelül tízszer akkora, mint Svájc). A svájci frank aranyalapja az alkotmányban van lefektetve, és ahhoz hatvan éven át (1936 és 1996 között) senki sem mert hozzányúlni. Az alkotmány még akkor is kötelezte a svájci jegybankot, hogy bankjegyeinek aranyfedezetéről gondoskodjék, amikor a második világháború kitörésekor a bankjegyek beváltását ideiglenesen fel kellett függeszteni. Míg 1949 óta Amerikában a jegybank aranytartalékai állandóan csökkentek, és a dollár aranyfedezete egyre illuzórikusabbá vált, addig Svájcban a bankjegykibocsátás arányában nőttek a jegybank aranytartalékai is. Senki sem kételkedhetett abban, hogy Svájc valutájának aranybeváltási kötelezettségét bármikor visszaállítaná, ha ebben valamelyik nagyhatalom jó példával járna elő.

Kétségtelen, hogy Svájc történelmi és földrajzi adottságai szerencsésebbek, mint Magyarországé. Amíg a magyar vér ,,két pogány közt egy hazáért" omolt ki ,,lenn az Alföld tengersík vidékén", addig a svájci vért három pogány közt is megvédte a zordon Alpoknak fenyvesekkel vadregényes tája. Ha a magyar semlegességet Mohács után kimondták volna, akkor a vérzivataros évszázadok a nemzetet és nyelvét alkalmasint lesöpörték volna a történelem színpadáról.

Szomorú tünete korunknak, és hazánk sebezhetőségét világosan mutatja, hogy a svájci függetlenség, amely közel félezer éven át sikeresen ellen tudott állni a Habsburg, a német és a francia diplomácia nyomásának, végül is összeroppant a huszadik század végén a globalizációs terjeszkedés legelső fordulójában. Svájcot, mint a szomszédos Ausztriát is, a globalizáció bajnokai megalázták, és semlegességét félezer év után először problematikussá tették.

A farkas, amelyik a csapdában hagyta a farkát

Az amerikai globalizációs politikának már 1971 óta szálka volt a szemében a svájci frank és a svájci bankok titoktartása. Sok amerikai alkotmányos jogai megnyirbálásának tekintette, hogy az aranypénzt Roosevelt elnök 1933-ban el akarta kobozni, és aranyát svájci bankokban helyezte el. (Ugyanebben az évben ugyanígy járt el sok német is, köztük a zsidók, amikor aranypénzüket Roosevelt mintájára Hitler el akarta kobozni.) Az amerikai politikusok képtelenek megérteni, hogy az egyén és bankja közötti viszony privilégiumot élvez, amibe a politikusok nem üthetik bele az orrukat, meg azt, hogy vannak még országok, ahol nincs szükség a büntetőjogi törvénykönyvre ahhoz, hogy az adófizető polgár jogait és kötelességeit rögzítsék. Az amerikai politika a dollár 1971-es csődjét (amelynek csalárd jellegét az bizonyítja, hogy Amerika aktíváit megtartotta, de a passzíváiból folyó fizetési kötelezettséget megtagadta) úgy próbálta feltüntetni, hogy voltaképp nem csődről, hanem a világgazdaság fejlődésének egy szükségszerű velejárójáról: az arany pénzügyi szerepének a kiiktatásáról van csupán szó. Ezt a propagandaléggömböt azonban a svájci frank kipukkasztotta. Megmutatta, hogy jó gazdálkodással a csődöt és a fizetésképtelenséget el lehet kerülni.

A svájciak ellenálltak az amerikai nyomásnak. Nem voltak hajlandók likvidálni a svájci jegybank aranytartalékát. Számukra a svájci alkotmány fontosabb volt, mint az amerikai fügefalevél. Átláttak a szitán, mint Aesopus meséjében a farkasok, mikor egyik társuk csak úgy tudott megszabadulni a csapdából, hogy lerágta és a csapdában hagyta saját farkát. Mivel erősen szégyellte, hogy a falkában egyedül ő szenved ebben a hiányban, rá akarta venni társait arra, hogy ők is szabaduljanak meg ettől a ,,fölösleges csökevénytől". Egy bölcs öreg farkas azonban fejére olvasta, hogy javaslata meggyőzőbb lett volna, ha azelőtt tette volna, mielőtt pórul járt. Svájc volt az egyetlen ország, amelyik oda merte mondani a globalizáció bajnokainak, hogy az aranyellenes propaganda nem meggyőző, mert azt követőleg hozakodtak elő vele, miután az amerikaiak szégyenszemre megtagadták a dollár aranybeváltási kötelezettségét. A valóságban azonban nem volt happy end. A farkavesztett amerikai farkas rá tudta venni a többit, hogy ők is amputáltassák le farkukat. A svájci farkast pedig meg kellett büntetni azért, mert volt bátorsága különvéleményt jelenteni.

A trójai faló

Honnan veszi az a kis ország a bátorságot, hogy dacoljon egy nagyhatalom pénzügyi politikájával? Nem csoda, hogy a globalizáció bajnokait ez az impertinencia csak még jobban feldühítette. Megkezdődött Svájc ostroma. A hegyi köztársaság húsz évig sikeresen ellenállt a globalizáció ostromának. 1992-ben azonban az ostromlók cselhez folyamodtak. Visszavonulást színlelve sikerült bejuttatniok a trójai falovat Svájc fellegvárába. A trójai faló az IMF volt, a globalizáció szálláscsinálója.

Tudni kell, hogy az IMF-et 1944-ben hozták létre a szövetséges hatalmak abból a célból, hogy a háború utáni valutaárfolyamokat felügyelje. Feladata az lett volna, hogy a világ valutáinak a stabilizációját elősegítse. Mint említettük, Svájc nem csatlakozott. Később kiderült, hogy Svájcnak igaza volt. Az IMF működése a kudarc iskolapéldája. Az angol fontot 1949-ben drasztikusan devalválták. A francia frank folyamatosan vesztette értékét, amíg DeGaulle nem stabilizálta azt (az IMF bábáskodása nélkül). Végül pedig a dollár is követte az európai valutákat a devalváció szégyenpadjára. 1971-ben kimondták, hogy a valutastabilizációs politika többé nem szolgálja a világgazdaság érdekét, és fel kell váltani a ,,valutalebegtetés" politikájával. Ezzel egyszersmind megszűnt az IMF létjogosultsága. Logikusan az IMF felszámolása lett volna a következő lépés.

Természetesen nem ez történt, ami mutatja, hogy kezdettől fogva az IMF-nek titkos szerepe volt a globalizáció bajnokainak terveiben. Az eredeti alapokmány előírja, hogy az IMF tagországai kötelesek az arany árát rögzíteni. A módosított alapokmány viszont megtiltja, hogy a tagországok az arany árát rögzítsék. Kilógott a lóláb: az IMF valódi szerepe a tagországok belügyeibe való beavatkozás, idegen érdekek szolgálatában.

Az arany lefokozása

De hogy tehette meg Svájc azt, hogy alávesse az állami szuverenitását egy olyan szervezetnek, amely raison d'ętre nélkül maradt, és eredeti feladatával sem tudott megbirkózni? Amikor Svájc 1992-ben engedett a nyomásnak és vállalta az IMF-tagságot, akkor nemcsak az egyedülálló svájci valutát adta fel, hanem a világ egyik fontos pénzügyi központjának a szerepét is.

Elkerülhetetlen a konklúzió, hogy vagy a svájci nagyközönségnek nem adták tudtára az IMF-tagság igazi okait, vagy pedig a svájci kormány nem tudta, hogy mit cselekszik. A katonák a trójai faló gyomrában egyelőre csendben maradtak. Jean Zwahlen, egyike a svájci jegybank három igazgatósági tagjának, elmondhatta 1995. június 19-én a luganói világkonferencián, amely az aranynak a nemzetközi pénzügyi rendszerben fenntartott szerepét volt hivatva megvitatni, hogy nem helyesli a svájci aranytartalékok likvidálására vonatkozó javaslatot.

,,Az én álláspontom az, hogy az arany, mint a jegybank aktívája, nemcsak megbízható, de ultra-megbízható. A jegybanknak, mint végső hitelezőnek, az aranytartalék végső tartaléka. Végtére is cáfolhatatlan az a tény, hogy az arany a jegybank egyetlen olyan aktívája, amely nem jelentkezik mint passzíva más jegybankok egyenlegében. Ebből kifolyólag az aktíva mérlegelésének igen széles alapokon kell nyugodnia. Pontosabban ez a mérlegelés ki kell hogy terjedjen a legalacsonyabb valószínűségű eseményekre is, értve ezen a ,legrosszabb kimenetelt' (worst case scenario). De az emberi természetet sem szabad figyelmen kívül hagyni. Évezredeken át az arany képviselte a vagyont, a státust, a bizalmat és a megbízhatóságot. A svájci jegybanknak az aranyhoz fűződő lojalitása kétségkívül továbbra is öregbíteni fogja a bank tekintélyét és hitelképességét."

Az év végén hírül adták, hogy Zwahlen nyugdíjba vonult. A katonák a trójai faló hasában hirtelen mozgolódni kezdtek. A külföldi és a svájci sajtó mintegy gombnyomásra akadémikusok, politikusok, pénzügyi szakemberek tollából származó cikkekkel árasztotta el a svájci közvéleményt arról, hogy a svájci jegybank rosszul gazdálkodik tartalékaival. Csak ül a meddő aranyon ahelyett, hogy - mint a világ többi jegybankja - tartalékait fiaztat-ná azáltal, hogy azokat dollárkötvénybe invesztálja.

1996 áprilisában a jegybank elnöke, Markus Lusser engedett a nyomásnak, kijelentve, hogy a bankjegyek alkotmányos aranyfedezete nem több, mint a múltból hátramaradt csökevény, a jelen körülmények között idejét múlta. Novemberben Peter Klauser, a jegybank jogtanácsosa, a St. Gallen-i egyetemen tartott előadásában az arany történelmi ,demonetizálásáról' beszélt, amely szerinte feleslegessé tette a bankjegyek aranytartalékait. A bankjegyek értékét többé már nem az aranytartalék, hanem a kibocsátó intézménybe vetett hit és bizalom határozza meg - mondta. Az aranyat lefokozták. Nem pénzügyi aktíva többé, csupán nyersanyag. A dolognak azonban volt egy kis pikantériája. Klauser elnöke volt egy jónevű cég, Orell Füssli AG igazgatótanácsának. Történetesen ezé a cégé Svájc bankjegynyomdája. Eszerint a cég részvényei az arany lefokozásának és a bankjegyvolumen növekedésének következtében csak egy irányban mozoghatnak: felfelé!

A Svájc elleni rágalomhadjárat

Aligha vitatható, hogy Svájc pénzügyi függetlensége árulás áldozata lett, amelyért a politikusok, akadémikusok és a pénzügyi szakírók egyaránt felelősek. Az arany lefokozása a svájci tradicionális gondolkodás és magatartás egyenes tagadása. A svájciak mindig szándékosan lassúak voltak, ha külföldről származó újítás, különösen forradalmi újítás elfogadásáról volt szó. Ez a ,,fontolva haladás" jól szolgálta őket évszázadokon át. Most egyszerre a külföld majmolása sürgőssé vált. Senki nem kérdezte meg, hogy miért a sietség. A magyarázat abban keresendő, hogy a titkos nyomás külföldről jött, de akadt bőven belső áruló is, elsősorban a szociálliberális pártpolitika és sajtó berkeiben. A globalizáció nagy győzelmet könyvelhet el. Az utolsó akadályt sikerült elhárítani a globális fiat money útjából. Az utolsó igazi aranyfedezettel rendelkező valuta, a svájci frank kimúlt. Vele együtt múlt ki Svájc szuverenitása is. Megölték a külföldi orgyilkosok és a honi árulók. A globalizált világban mi szükség van egy kis országra az Alpok kellős közepén, amely olyan impertinens, hogy ragaszkodik az aranyhoz és ahhoz, hogy a világ legszilárdabb valutáját tudja magáénak? Azonban az aranyat nem elég lefokozni, azt meg is kell kaparintani. De hogyan lehet a kincset a svájci hegyekből elrabolni? Ehhez különleges manőverre volt szükség: a Svájc elleni rágalomhadjáratra.

Alfonse D'Amato, New York állam akkori szenátora 1997-ben azzal vádolta meg Svájcot, hogy a második világháború alatt kollaborált a náci Németországgal. Az a körülmény, hogy D'Amato a bankügyekkel foglalkozó szenátusi bizottság elnöke volt, elárulta, hogy ez nem faux pas, hanem egy kitervelt támadás első szalvója a svájci aranytartalékok megkaparintására irányuló kampányban. Per capita, a svájci aranytartalék a világon a legnagyobb volt. 1996 végén az arany piaci árát véve alapul, az aranytartalék a kibocsátott bankjegymennyiség 115%-ának felelt meg. Összehasonlításul álljon itt a megfelelő arány a dollárra, amely 21%, és a német márkára, amely 20% volt. Nem csoda, hogy a svájci frank nagyobb respektusnak örvendett, mint a többi valuták.

Svájcot térdre kényszerítik

Edgar Bronfman, a Seagram néven ismert szeszgyár tulajdonosa, a CFR (Council of Foreign Relaitons) befolyásos tagja és a World Jewish Congress elnöke 1998. március 10-én bejelentette egy kaliforniai találkozón, hogy eljött az ideje annak, hogy ,,totális háborút" üzenjenek Svájcnak (Luzi Stamm, Der Kniefall der Schweiz, Zolfingen, Switzerland: Verlag Zolfingen Tagblatt, 1999, p. 245.) Bronfman a svájci bankárokat egyenesen sikkasztással, Svájcot magát pedig orgazdasággal vádolta meg. Szerinte a bankárok az üldözött zsidók náluk elhelyezett pénzét elsikkasztották; Svájc pedig a hitleri Németországba irányuló szállításaiért a zsidó áldozatoktól elrabolt arany formájában fogadott el fizetséget. 1999. július 19-én Jane H. Ingraham így írt a Goodbye Sovereign Switzerland c. cikkében (The New American, vol. 15, no. 15):

,,Edgar Bronfman burkolt fenyegetőzése, hogy ha a svájci bankárok nem ragadják meg ezt az alkalmat a jó hírnevükön esett csorba kiköszörülésére, akkor meg lehet jósolni Svájcnak, mint a világ egyik pénzügyi központjának a végét, célba talált... Most a New York Times és a Washington Post is megindította a legdurvább hangú vádaskodás lavináját a nagy becsben tartott svájci bankrendszer ellen, csalétekként felhasználva a zsidó nép szenvedését. A vád: a svájci bankok mind a mai napig visszatartják azokat a pénzösszegeket, amelyeket a holocaust áldozatául esett zsidók korábban svájci bankszámlákon helyeztek el. Edgar Bronfman szerint az áldozatok örökösei előtt a ,bankok becsapták a kaput', amikor igényüket be akarták jelenteni... Hogy a vádban rejlő fenyegetést a Svájci Szövetségi Tanács komolyan vette, az hamarosan kiderült. Először létrehozták a Svájci Humanitariánus Alapítványt 7 milliárd svájci frank tőkével, hogy annak kamataiból a ,nehéz pénzügyi helyzetben lévő személyeket' támogassák. Erre a homályos fogalmazásra azért volt szükség, mert semmi néven nevezendő konkrét bizonyíték nem merült fel a vád alátámasztására, hogy a bankok zsidó pénzeket visszafogtak, s ezzel a holocaustot túlélő örökösöket nyomorra kárhoztatták volna. Ennek ellenére Bronfman és társai győzelmet ünnepelnek..."

A svájci arany elrablása

1997 februárjában és márciusában a svájci bankok, a svájci gyáriparosok és a jegybank összesen 270 millió svájci frankot fizetettek be az ún. Holocaust Alapba. De még ez sem volt elég. Hans Meyertől, a jegybank elnökétől származik az ötlet, hogy az aranytartalékok értékesítéséből származó profitot fordítsák egy másik alap finanszírozására. 1997. március 5-én a Svájci Szövetségi Tanács elnöke, Arnold Koller bejelentette a Szolidaritás Alap létesítését ,,mindazok javára, akik saját hibájukon kívül szenvedtek súlyos veszteségeket" (Neue Zürcher Zeitung, 1997. március 6.). Az államfő nem látta vagy nem akarta látni az abszurdumot: a jegybank elnöke javasolja, hogy a jegybank aranyfedezetét politikai célokra használják fel. Christopher Blocher, a SVP (Svájci Néppárt) elnöke körömszakadtáig ellenezte a Szolidaritás Alap felállítását és az aranyfedezet áruba bocsátását. A nagy sietségben megfeledkeztek még arról is, hogy az aranyfedezethez nem lehet hozzányúlni az idevonatkozó törvények módosítása nélkül. Erre 1997. június 19-én került sor. Megint a kapkodás oly nagy volt, hogy nem vették észre, miszerint még a törvények módosítása sem elég. A valuta aranyfedezetének fenntartását ugyanis a svájci alkotmány írja elő. A svájci alkotmány módosítása csak népszavazás útján lehetséges. Kicsi volt a valószínűsége, hogy a konzervatív gondolkodású svájciak valutájuk megtorpedózását megszavazzák. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a globalizáció szekere egy kátyúban leragadt.

Ez mégsem így történt, mert egy trükköt alkalmaztak a szavazók megtévesztésére. Nem alkotmánymódosítást, hanem vadonatúj alkotmányt bocsátottak népszavazásra, és az új alkotmányból egyszerűen kihagytak az aranyra vonatkozó minden utalást. A trükk bevált, mert oly kevés időt hagytak a polgároknak az új alkotmány tanulmányozására, hogy vitára nem is volt lehetőség. Dr. U. Schlüer, SVP-politikus és tagja az új alkotmányt előkészítő parlamenti bizottságnak, mégis észrevette a mulasztást. Kérdésére azt a választ kapta, hogy nem lehetett az aranyfedezetet beletenni az új alkotmányba, mert az IMF, aminek Svájc 1992 óta tagja, ezt megtiltotta! A parlamenti bizottság nem látta vagy nem akarta látni az abszurdumot: egy nemzetközi szervezethez való csatlakozás érvényteleníti az alkotmányt, s nem az alkotmány érvényteleníti a csatlakozást! Bár a népszavazás kis többséggel elfogadta az új alkotmányt, de világos, hogy elenyészően kicsi azoknak a száma, akik annak tudatában szavaztak igennel, hogy a svájci frank aranyfedezetének eltörlését támogatják, továbbá, hogy Svájc arculatát és alkatát örök időkre megváltoztatják! Az egyetlen párt, amelyik ellenezte az új alkotmányt, ebben az esetben is a Svájci Néppárt volt.

Goodbye, Sovereign Switzerland!

Visszatérünk Jane H. Ingraham Goodbye, Sovereign Switzerland! című cikkéhez, idézve bevezetőjét:

"Alig egy sóhajtásnyi ellenkezés, és megtörtént a látszólagos lehetetlen. A svájci nép, nem tudván, mit cselekszik, 1999 tavaszán megszavazta, hogy véget kell vetni a svájci valuta világon egyedülálló szilárdságának, s egyszersmind országuk pénzügyi hatalmának és függetlenségének is. Mint a holdkóros, megfeledkezvén arról, hogy hova fog vezetni a svájci franknak az elválasztása az aranytól, Svájc - a világ egyetlen direkt demokráciá- ja - új alkotmányt fogadott el. Ezzel nemcsak a svájci frank aranyfedezetét törölte el, ami sok-sok éven át a svájci valutát a szó szoros értelmében az arannyal egyenértékűvé tette, hanem a bankügyletek titkosságát is. Eddig a svájci polgároknak mindig megadatott legalább egy hónap, hogy tüzetes vizsgálat és vita tárgyává tegyék az alkotmány egy-egy különálló cikkelyének módosítását. Ezúttal azonban kutyafuttában, a vita minden lehetősége nélkül kellett dönteniök több mint száz cikkelyről egyszerre, melyek elfogadása alapjaiban megváltoztatja Svájc sajátos kormányzati, katonai és kulturális szerkezetét. Nyilvánvaló, hogy a sietség igen fontos volt. Mindenáron meg kellett akadályozni azt, hogy a svájciak észrevegyék a turpisságot, amellyel törvényeiket, jogaikat és szokásaikat alá fogják rendelni nemzetközi mandátumoknak és ediktumoknak, nem kímélve még a család hagyományos intézményét sem az alávaló támadástól. Röviden, ez a hihetetlen fejlemény szélnek ereszti a közösségi élet olyan alapvető és természetes elemeit, mint a személyes szabadság, nemzeti öntudat, család, magántulajdon. Helyükbe olyan szocialista jelszavak kerülnek, mint a ,kenyérhez való jog', a ,fedélhez való jog' és a ,betegellátáshoz való jog'."

Ki követte el ezt a gyalázatot Svájccal és a svájci néppel, külső ellenség vagy belső áruló? Valószínűleg sohasem fogunk határozott választ kapni erre a kérdésre. A fáma szerint két kimagasló amerikai közéleti személy bebeszélte a svájci politikusoknak és bankároknak, hogy a svájci arany kiárusítása lesz az a ,,perfekt gesztus", amellyel a ,,modern Svájc" meg fogja tudni győzni a világot arról, hogy végleg szakított ,,kétes múltjával" és ,,az aranyborjú imádatával". Kinek van szüksége aranyra a globalizált világgazdaságban?

Svájc meggyalázása egyszersmind a szabadság eszményének a meggyalázása is. Mert Svájc, legalább annyira, mint akármelyik szabadságszerető ország, mindig magasra tartotta az egyéni szabadság zászlaját. Azért tartotta fenn a bankügyletek titkosságának intézményét, és azért biztosította a valuta aranyfedezetét, hogy az egyén jogait védje, mindenesetre a határokon belül - de lehetőség szerint azon túl is. Az egyén szabadsága és jogvédelme azonban többé nem tartható fenn ebben a világban, ahol Big Goverment és a globalizáció bérencei egyre rövidebbre fogják a pórázt, amellyel kézben tartják a polgárok magánéletét.

Morális zsarolás

Angelo M. Codevilla Between the Alps and a Hard Place - Switzerland in World War II and Moral Blackmail Today c. könyvében (Washington, D. C.; Regnery Publishing, Inc., 2000) feltárja Svájc igazi történetét a második világháború alatt, amit a rágalomhadjárat próbál a világgal elfeledtetni. Az olyan vádak, mint az, hogy Svájc titkon támogatta a náci Németországot, és felelősséggel tartozik a Holocaustért, a ,,morális zsarolás" nyilvánvaló eszközei. Codevilla kertelés nélkül kimondja, hogy az Egyesült Államok igazi érdekét szégyenteljesen feláldozták a választópolgárok egy kivételezett csoportjának szemérmetlen nyomására. Codevilla dokumentálja, hogy a Svájc-ellenes hazugságkampány nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani egyetlen állítását sem.

A Humanitariánus Alap, a Holocaust Alap, a Szolidaritás Alap, a svájci valuta aranyfedezetének külső sugallatra történő elherdálása mind nem volt elég. Úgy látszik, hogy a morális zsarolásra is vonatkozik az a törvényszerűség, hogy a zsaroló látogatásait időnként megismétli. 1998. augusztus 12-én a World Jewish Congress újabb támadása közepett a svájci bankok további 1 és ź milliárd dollárt (!) ajánlottak fel abban az esetben, ha a vádaskodók nyilvánosan elismerik követeléseik végleges kielégítését. Csakugyan ilyen naivak lennének a svájci bankárok, hogy hitelt adnak a zsaroló ígéretének, hogy lemond további látogatásairól?

Mi az igazság?

Mi tehát az igazság az 1930-as években Svájcban elhelyezett zsidó pénzekkel és az elrabolt zsidó aranynak náci Németországból Svájcba való átvándorlásával kapcsolatban? Ferdinand Lips Gold Wars c. megjelenés előtt álló könyvében megírja, hogy 1950-ben és megint 1962-ben a svájci bankok formális vizsgálatot folytattak minden bankszámlával kapcsolatban, amelynek tulajdonosával vagy annak örököseivel nem sikerült kapcsolatot teremteni a háború befejezése után. A bankok mindent megtettek annak érdekében, hogy az örökösöket felkutassák, és sok millió dollárra rúgó követelést fizettek ki nekik. Ha az örökösöket nem sikerült fellelni, és a bankszámla-tulajdonosokról tudták, hogy zsidó volt, akkor a számla egyenlegét valamely zsidó jótékonysági szervezetnek fizették ki. Ezeket a lépéseket kivétel nélkül minden svájci bank megtette. Minderről a szerzőnek közvetlen tudomása van, mert ezekben az években menedzsere volt egy zsidó család tulajdonában lévő privát banknak. Lips visszaemlékszik, hogy a bank alkalmazottai önkéntes adományaikkal megtetézték a zsidó jótékonysági szervezeteknek átutalt pénzeket.

Kanada egyik legsikeresebb üzletembere, a magyar származású Munk Péter 14 éves volt, amikor 1944-ben Svájcba került sok száz más zsidó menekülttársával együtt. (Az ezzel kapcsolatos kalandjait életrajzírójának elmondta, és az életrajz könyv alakban meg is jelent.) A Munk család kivándorlását az Eichmann-féle diszpenzáció tette lehetővé, amelynek értelmében tehetős zsidók arany váltságdíj lefizetése ellenében elhagyhatták Magyarországot. Természetesen ez a diszpenzáció semmit sem ért volna, ha Svájc nem közvetített volna a váltságdíj kifizetésében, vagy nem fogadta volna be a menekülteket. (Kevesen tudják, hogy az Egyesült Államok és Kanada megtagadta egy zsidó menekülteket szállító hajónak a kikötés jogát, úgyhogy a hajónak utasaival együtt vissza kellett térni Európába). Munkot annyira felháborították a Svájcot ért rágalmak, hogy a Globe and Mail torontói napilapban tiltakozást tett közzé, amelyben a legnagyobb elismerés hangján szól Svájcról és a svájciak vendégszeretetéről.

A szenzációhajhász sajtó azt a benyomást keltette, mintha Svájc egyenesen a gázkamrák áldozatainak a szájából kihúzott aranyfogak ellenében teljesített volna szállításokat a náci Németországnak. Az igazság az, hogy a négymilliós nemzet teljesen be volt kerítve a Wehrmacht által, és nem volt más választása, mint fenntartani a kereskedelmi kapcsolatokat Németországgal. A németek természetesen nem fogarannyal, hanem a minden ország által elfogadott 12 és ˝ kg, azaz 400 uncia súlyú, 999 finomságú ún. good-delivery aranyrudakkal fizettek. Ha Svájc a Reichsmarkot elfogadta volna fizetségül, akkor ezzel ténylegesen előmozdította volna a német háborús célokat. Más semleges országok, így az Egyesült Államok is 1942 előtt kereskedtek a hadviselő Németországgal, és ugyanazokat a fizetési normákat követték, tehát éppolyan jogon lennének vádolhatók orgazdasággal, mint Svájc. Winston Churchill, Anglia miniszterelnöke a háború alatt így ír emlékirataiban (Memoris, vol. 6, part 1, p 437):

,,Az összes semleges országok közt Svájcé a legnagyobb érdem. Ez az ország volt az egyetlen nemzetközi hatalom, amely hidat jelentett köztünk és durván letiport népek között. Hogy kereskedelmi kapcsolatait Svájc a németekkel tartotta fenn, nem pedig velünk? Hát persze, mert életben akart maradni! De megőrizte a demokratikus államformát, és állt a vártán a hegyei közt, hirdetve az önvédelemhez való jogot. Érzésben és gondolatban (a németekhez fűződő árja faji közösség ellenére is) lényegében a mi oldalunkon volt."

Svájc - globalizáció után

A globalizáció bajnokai nem dicsekedtek el vele, hogy a svájci jegybank, miután aranyától és függetlenségétől megfosztották, gyámkodásuk alatt a 2000. évet 1,1 milliárd frank veszteséggel zárta. A globalizáció előtti utolsó évben, 1999-ben a bank 4,7 milliárd frankos nyereséget könyvelt el. A veszteség oka az volt, hogy az aranyfedezetet részben euróval, a globalizáció vadonatúj pénzegységével pótolták. Az euró születése pillanatában ,,fogyni" kezdett, és a svájci jegybank valutatartalékának le kellett nyelni az ezzel járó veszteséget. Mivel az aranyfedezet papírvalutákra való konvertálása még mindig folyamatban van, 2001-ben további veszteségek várhatók (annak ellenére, hogy a jegybank elnökét, Hans Meyert, aki a 20 milliárd euró valutatartalék vásárlásáért felelős volt, azóta leváltották). Könnyen lehet, hogy a jegybank ezúttal a sokkal nagyobb dollártartalékai miatt fog újabb veszteséggel ,,gazdagodni".
Svájc jövője nem sok jót ígér, ha figyelembe vesszük az angol példát. Anglia korán beadta a derekát a globalizációnak, következésképp a birodalom után elvesztette Londonnak a pénzügyi világban vitt vezető szerepét is. Az angol font az arany lefokozása után csupán karikatúrája korábbi énjének. Anglia is munkálódik a font aranyfedezetének kiárusításán. Az ország hanyatlása az első világháború után kezdődött, amikor először lazították meg a font kapcsolatát az arannyal, és tart mind a mai napig. Most Svájcon van a sor. Korábban a szilárd kálvinista erkölcsi alap megőrizte az ország függetlenségét a legnehezebb időkben is. Mindez a múlté. Az ország erkölcsi talpköve azóta annyira meglazult, hogy Svájc prédája lett az első arrogáns zsarolónak, aki a színen megjelent. Hans Meyert, akit elmozdítottak a jegybank elnöki tisztségéből, Jean-Pierre Roth váltotta fel. Az új elnök egyetlen érdeme az, hogy elsőként javasolta az aranytartalékok elkótyavetyélését. A történelem fogja megmutatni, hogy ez az út hova vezet.

Aesopus - a feje tetején

Fontos, hogy észrevegyük: az amerikaiak nem járnak elő jó példával, amikor az arany lefokozásáról és elárverezéséről van szó. Ellenkezőleg. Alan Greenspan, az amerikai jegybankok igazgatótanácsának elnöke kijelentette az USA szenátusa mezőgazdasági, élelmezésügyi és erdészeti ügyekkel foglalkozó bizottsága előtt 1999. július 30-án:

,,Az Egyesült Államok jól teszi, ha ragaszkodik aranytartalékához... A végső fizetőeszköz a világon még mindig csak az arany. Németország 1944-ben csakis arannyal való fizetség ellenében tudott nyersanyagokhoz jutni. A papírvaluta in extremis a határokon túl értékét veszti."

Lehetséges lenne, hogy a globalizáció bajnokainak sikerült Aesopust a feje tetejére állítani? A farkas, amelyik a falka vezetője akart lenni, és javaslatára a többi farkas leamputáltatta a farkát, megtartotta a magáét. Emlékeztetőül a többiek számára, hogy ki is itt a Führer.