Nincs a világon olyan diktátor, fegyverkereskedő, adócsaló vagy sikkasztó, aki ne a svájci anonimitás mögül intézné pénzügyeit, sőt, sok titkosszolgálat is az alpesi országból finanszírozza rejtett ügyleteit – negatív olvasatban így írható le a legendás svájci banktitok intézménye. S való igaz, hajdanán a svájci bankok nem válogattak: a náci vezetőktől a Fülöp-szigeteki Marcoson, a szerb Milosevicsen és az indonéz Suharto elnökökön át Mobutu zairei diktátorig sokan menekítették ide az elsíbolt állami pénzeket (a „listavezetőkről” lásd ábránkat az 56–57. oldalon). Pozitív olvasatban azonban ugyanez így hangzik: még van egy ország, ahol az állam azt feltételezi, hogy polgárai tisztességesek, és amíg ennek az ellenkezője nem bizonyíttatott, addig pénzügyeikhez senkinek semmi köze. Svájcban lenyűgöző a bankrendszer szolgáltatásainak minősége, s nem véletlenül van két-három évszázados tradíciója a banktitok intézményének. Nos, ez az, ami az elmúlt hónapokban hidegen hagyta a világot, s egész pályás letámadás indult az ország ellen.

Nemzetközi hajsza

Titkosan kezeli saját módszereit a világ legrettegettebb adóhatósága, az amerikai Internal Revenue System (IRS). Most sem tudni, hogy a véletlen, hosszú előkészítés, vagy éppen titkosszolgálati információk alapján dolgozott-e, de több olyan privátbankárt és ügyvédet lekapcsolt már, akik svájci bankházakat képviseltek az Egyesült Államokban. A történet középpontjában leginkább az UBS áll, amelynek svájci illetőségű munkatársai, illetve egykori munkatársai arra kapacitálták az amerikai UBS módos klienseit, hogy pénzük egy részét ne az amerikai, hanem a svájci banknál fialtassák. Eközben azonban megdöbbentő módszereket alkalmaztak.

A tengerentúli hatóságokat rengeteg elem felbőszítette, például rögtön az, hogy a bank rendszeresen Amerikába repülő munkatársai a bevándorlási hivatal tisztviselőinek mindig azt jelezték, hogy magáncélból érkeztek az Egyesült Államokba. Az UBS-nek minden 10 ezer dollárnál nagyobb összegű amerikai érdekeltségű számláról jelentést kellett volna küldenie az IRS felé. Ezt nemhogy nem tette meg, de abban is segített, hogy panamai off-shore cégek létrehozásával és közbeiktatásával miként kerülheti el az amerikai magánszemély, hogy közvetlenül ő minősüljön számlatulajdonosnak. Mindezt több tízezer esetben. A legkifinomultabb eljárás azonban alighanem az volt, amikor az amerikai magánszemély pénzét – némi mozgatás után – svájci illetőségű strómantól „örökölte”, hogy ezáltal kedvezőbb elbírálás alá essen.

Amikor az IRS elkapta a bankárokat, azoktól ügyféllistákat foglaltak le, majd hamarosan alkudozás indult. Az amerikai ajánlat határozott volt: vagy bezárja az UBS amerikai fiókhálózatát, vagy át kell adnia 50 ezer ügyfél adatait, és 780 millió dollár büntetést kell fizetnie. Az összeget azóta le is perkáló bank az adatok fokozatos átadását választotta.

Európában hasonlóan léptek fel az olaszok is, akik a milánói reptéren fogtak el két bankárt. Az adóhatóság itt sem sokat teketóriázott, ügyféladatokat talált, majd megszállta az UBS olasz filiáléját, megnézte, hogy mely magánszemélyektől mentek pénzek a svájci UBS-nél vezetett off-shore cégekhez, ezeknél a magánszemélyeknél pedig azonnal vagyonosodási vizsgálatot kezdeményezett.

Azóta naponta érkeznek a hírek a svájci privátbanki világnak bevitt megrendítő erejű ütésekről. (Amíg Svájc csak várta otthon a pénzt, semmi baj nem érte; leginkább azóta szúrnak szemet a svájci aktivitások, amióta megjelentek külföldön a nagy kereskedelmi bankok.) Egy massachusettsi bíróság 40 hónapra ítélte Bradley Birkenfeld egykori UBS-bankárt a fent leírt adócsalási gyakorlat miatt.

Nem sokkal később újabb két embert fogtak el az Egyesült Államokban, Hansrüdi Schumacher a Neue Zürcher Bank (NZB) privátbankját vezette, Matthias Rickenbach pedig svájci ügyvéd volt. Egykoron Schumacher is UBS-alkalmazott volt, amerikai klienseit pedig épp azzal próbálta az NZB-hez csábítani, hogy mivel utóbbinak nincs tengerentúli fiókhálózata, őket kevésbé tudja presszionálni az amerikai adóhatóság. A két utóbbi személyt aztán viszonylag hamar kiengedték, miután vádalku keretében feltárták a rendszer működését. Több svájci bankház titokban, vagy nyilvánosan (legfrissebben a St. Gallen-i Wegelin & Co.) felhagyott amerikai tevékenységével. Sőt, még annak is híre kelt, hogy a svájci bankszövetség titkos ajánlásban javasolta: a privátbankárok ne utazzanak „nagyobb országokba”. A tét ugyanis nem kicsi. Ha bizonyítható, hogy a pénzügyi szakemberek és az ügyvédek adócsalásban segédkeztek, akkor hivatásuk körében követtek el súlyos bűncselekményt, hiszen az említett gyakorlatra a pénzmosás vádja is ráhúzható.

Illusztráció: Dániel András

Vélhetően azért Svájc a fő célpont, mert még most is a világ off-shore pénzeinek 27 százalékát kezelik ott. (Az elmúlt években az ország valamelyest veszített jelentőségéből: öt évvel ezelőtt még legalább egyharmados volt ez az arány.)

A nagy országok, elsősorban az Egyesült Államok és Németország harapófogója két oldalról zárul. Egyrészt az érintett hatóságok kőkeményen fellépnek a bűncselekmény jellegű adózási trükkök ellen, másrészt az unió kamatdirektívája szorítja információközlésre az egyezményt aláíró államokat, így Liechtensteint és Svájcot is.

Az amerikai és német adóhatóság nyomásának nehéz ellenállni, hiszen a nagy országoknak a nagy nemzetközi szervezetekben – OECD, Nemzetközi Valutaalap, Világbank – igen erős a befolyásuk.

Svájcot tehát joggal érte el a „kapuzárási pánik”.

Az adatok megtekintéséhez kattintson a képre!

KÉT MEGKÖZELÍTÉS. A banktitok megítélésében lényegében két különböző utat követ a világ. A „titkos” országok közé Svájc mellett többek között Ausztria, Monaco és Luxemburg tartozik. Németország és Franciaország azonban nem fogadja el azt az álláspontot, hogy amíg valakit nem csíptek fülön bűnözésen, addig az államnak nincs köze a pénzügyeihez. Ehelyett Berlin és Párizs azt vallja, hogy a hatóságok előtt nem lehetnek titkok: ha mondjuk az adóhatóság meg akar nézni egy számlát, akkor ezt tehesse meg, ettől még a titok nem kerül illetéktelen kezekbe. Hasonló álláspontot képvisel az angolszász világ és Magyarország is, s úgy tűnik, a jelenlegi válság adta a nagy lökést ahhoz, hogy ezek az országok nekimenjenek a banktitoknak. Sokak szerint ugyanis a banktitok teremt lehetőséget arra, hogy milliók csaljanak adót és mossanak tisztára bűncselekményből származó pénzeket.

A harc ugyanakkor nem most kezdődött. A magánszemélyek bankszámláinak anonimitása és adómentessége például már Svájcban sem járható út. Öt éve, ha valaki külföldre vitte a pénzét, ott nem kellett adóznia, mert abból indultak ki az országok, hogy az már egyszer otthon adózott. Aztán az unió megalkotta a kamatadóról szóló direktívát.

Ez alapján 2005 óta Svájc, Ausztria és Liechtenstein mellett Monaco, San Marino, Andorra, Belgium és Luxemburg is növekvő mértékű forrásadót von le a külföldiek számláin képződő kamatjövedelmekből. Ez kezdetben 15, jelenleg 20, 2011-től pedig 35 százalék lesz, és ennek 75 százalékát – nevesítés nélkül, összevonva – utalják át a betéttulajdonosok származási országai szerinti adóhivatalnak. Ugyanezt vállalta tíz korábbi brit és holland gyarmat, amelyek ma a két ország függő, illetve társult területei, és adóparadicsomként ismert szigetek. Attól a magánszemélytől nem vonnak le kamatadót, aki vállalja, hogy adatait megkapja az otthoni adóhatóság.

A direktíva ellenére eddig nem folyt be ily módon érdemi adóbevétel, mert valamilyen módszerrel mindenki elkerülte a fizetést. Az egyik lehetőség az volt, hogy közbeiktattak egy off-shore céget vagy alapítványt, amelyekre nem terjedt ki a direktíva. Egy másik út, amikor a privátbankok olyan termékeket (bizonyos befektetési alapokat, illetve biztosítási termékeket) adtak az ügyfeleknek, amelyekre szintén nem terjedt ki a direktíva. Végül az is előfordult, hogy az érintett pénztulajdonosok egyszerűen otthagyták ezeket a „megalkuvó” országokat, s máshová menekítették a vagyonukat. Legfőképp a világszerte szívesen turnézó svájci magánbankárok segítettek klienseiknek – köztük sok magyar üzletembernek is – off-shore cégek és strómanok közbeiktatásával olyan „struktúrákat” kiépíteni, amelyekkel azok adómentesen és a hazai adóhatóságok számára láthatatlan módon fialtatták feketepénzeiket.

figyelő Brückner Gergely, Ács Gábor