Miközben a legtöbb ember az idén 400 milliárd forintosra tervezett megszorítástól szenved, addig politikusok és állami vezetők a sleppjükkel együtt hasonló összeggel károsítják meg az országot évről évre. Hívják ezt sok mindennek – például pártfinanszírozásnak -, pedig egyszerű lopásról van szó, és ugyan sokan szónokolnak a felszámolásáról, de semmit nem tesznek ellene. Sőt, a lenyúlásokat egyre profibban, egyre kifinomultabb módszerekkel hajtják végre. Bennfentesekkel beszéltünk az ország kirablásáról.

Láncolatok, tarifák, levajazott megbízások

A befolyásos önkormányzati politikus egy szálloda halljában találkozott a cég képviselőivel. A beszélgetés nagyjából 20-30 percig tartott, és szinte végig csak általánosságok kerültek szóba, például az, hogy milyen a gazdaság helyzete, illetve, hogy mik a város vezetésének tervei. Azt, amiért a találkozót egyáltalán összehozták, elintézték néhány mondattal. A politikus közölte az üzletemberekkel, hogy mely vállalkozásokon keresztül fizessék ki azt a százmillió forintot, amelyért cserébe ő elintézi, hogy a képviselőtestület az érdekeiknek megfelelő döntést hozzon.

A történtekről egy olyan névtelenséget kérő forrás számolt be az [origo]-nak, aki állítása szerint jelen volt a találkozón, amelyhez hasonlók minden bizonnyal nap, mint nap zajlanak Magyarországon. A korrupció általános, az állam működését egyre jobban meghatározó jelenség – erre hívják fel a figyelmet tudományos kutatások és ez derült ki azokból a beszélgetésekből is, amelyeket olyan emberekkel folytattunk, akik közelről látják, hogy politikusok, állami vezetők és a környezetükbe tartozó emberek hogyan lopják el az adófizetők pénzét, illetve hogyan hoznak meg fontos döntéseket szívességi alapon.

Márciusban és áprilisban készítettünk tizenhárom, egyenként egy-két órás interjút vállalati vezetőkkel, valamint az állam és a gazdasági szféra kapcsolatát jól ismerő üzleti tanácsadókkal és jogászokkal. A téma érzékenysége miatt csak azzal a feltétellel vállalták a beszélgetést, ha névtelenséget biztosítunk nekik, és a cikkben idézett történetekből sem lehet beazonosítani őket. Az általuk elmondottakból, valamint a Transparency International nevű nemzetközi szervezet és a Budapesti Corvinus Egyetem Korrupciókutató-központjának tanulmányaiból így is kirajzolódtak a korrupciós mechanizmusok és módszerek.

“Nagy a szemvesztés a mezőtől a hombárig”

“Megdöbbentem, hogy mindenki triviálisnak tartja: 10-20 százalék az átlagos komisszió” – fogalmazott egy pénzügyi tanácsadással foglalkozó jogász, aki állami megbízásokat végző nagyobb cégeknek szokott bedolgozni. Egy ingatlanfejlesztéseken dolgozó forrásunk pedig megjegyezte, az elmúlt öt évben nem volt egyetlen olyan projektje sem, ahol ne kellett volna megkenni valakit. “Szerteágazó, mély és mára egy kritikus pontot elért jelenség” – idéznek egy vállalati vezetőt a Corvinus kutatói, és ugyan a tanulmányokból és az általunk folytatott beszélgetésekből is az derül ki, hogy nem minden politikus, állami tisztviselő és cégvezető korrupt, de van épp elég olyan szereplő, aki életben tartja ezt a rendszert.

Ezzel együtt több jel is utal arra, hogy nem csupán a rendszer életben tartásáról van szó, de a korrupció egyre terjed, egyre jobban átsző mindent. A Transparency International által közzétett, úgynevezett korrupció-érzékelési index (amely azt mutatja, hogy elemzők és üzletemberek milyen súlyosnak látják a problémát az adott országban) szerint tavaly Magyarországon romlott a helyzet, és így az ország a 39. helyről a 47. helyre csúszott vissza a 180 államot tartalmazó listán. A Corvinus kutatói pedig egy idén márciusban közzétett elemzésükben arra mutattak rá, hogy a nyilvánosságra került visszaélések között egyre nagyobb arányban vannak “többszereplős, láncba szerveződő korrupciós esetek”, ami alapján arra következtetnek, hogy “a korrupciós ügyletek egyre inkább mutatják az intézményesülés jegyeit”.

A visszaélések tehát már rég nem arról szólnak, hogy egy cégvezető zsebből lefizet egy polgármestert vagy egy képviselőt, a két végpont között ugyanis egy láncolat jött lére közvetítőkkel, pénzelosztó cégekkel és magukat lobbistáknak nevező ügyeskedőkkel. Ez persze azzal jár, hogy mindenki lecsippent magának valamennyit a pénzből, és így a szereplők számának növekedésével a korrupciós összeg is egyre jobban dagad. “Nagy a szemvesztés a mezőtől a hombárig” – fogalmazta meg ezt szemléletesen egy milliárdos forgalmú cég vezetője.

Az ellopott pénz összegét nyilván csak megbecsülni lehet, de az így kapott adatokból még az alacsonyabbak is riasztóak. A cégvezetőkkel folytatott interjúkból az derült ki, hogy az állami megbízásoknál 10-20 százalék körül mozog a korrupciós díj, a Transparency szerint pedig a visszaélések akár 20-25 százalékkal is drágíthatják a beszerzéseket. A magyarországi közbeszerzések összegéről a legfrissebb adat 2007-es, akkor mintegy 1750 milliárd forintot költött el az állam ilyen módon. Ha a legalacsonyabb, 10 százalékos korrupciós arányt vesszük, akkor 175 milliárd, ha a Transparency becslésének felső, 25 százalékos határát nézzük, akkor 437 milliárd folyt el az adófizetők pénzéből.

A képet árnyalja, hogy több forrásunk is megjegyezte, a 10-20 milliós beszerzéseknél nem feltétlenül kell kenőpénzt fizetni, bár volt, aki hozzátette, hogy ilyenkor is szükség lehet kisebb szívességekre. “A döntéshozók kapnak egy saját használatú laptopot, ami véletlenül náluk marad” – példálózott pénzügyi tanácsadó forrásunk, míg egy cégvezető megjegyezte, velük előfordult, hogy vállalkozásán keresztül fizettették ki egy önkormányzati vállalat vezetőjének prémiumát.

“Ahogy haladsz felfelé, úgy nőnek az összegek”

A közbeszerzéseken történő visszaélések azonban csak egy szeletét jelentik az adófizetők megrövidítésének. A Zuschlag-ügy egyértelművé tette, hogy az állami támogatásokból is tűnnek el pénzek, és hasonló gyanú merül fel a nagy állami cégek esetében is. A Magyar Villamos Művek jogi képviselője például épp április elején tett feljelentést a rendőrségen “a társaság korábbi vezetése által kötött kétes ügyletek miatt”. (Az Index az MVM-nél lefolytatott belső vizsgálatra hivatkozva azt írta, hogy több milliárd forint aggályos pénzmozgást tártak fel a cégnél.) A tavaly megszüntetett Magyar Vasúti Hivatal korábbi elnöke, Antal Dániel pedig szintén áprilisban nyilatkozott arról a Magyar Nemzetben – konkrét esetek említése nélkül, becslésre alapozva -, hogy a MÁV-tól évente 11 milliárd forint közpénz folyik ki korrupciós csatornákon.

A vasúttársaság visszautasította ezt, és közölte, hogyjogi lépéseket tesz Antal ellen.

Más kategóriába tartozik, amikor hatósági engedélyért vagy valamilyen testületi döntés elfogadtatásáért fizetnek kenőpénzt. Ennek vannak egészen pitiáner formái, például, amikor egy építési engedély ügyintézőjét korrumpálják. “Ő magától nem kér semmit, de ha adsz neki, akkor gyorsabb lesz. Adsz neki eurót, mert tudod, hogy mennek nyaralni, vagy adsz neki egy vásárlási utalványt” – mondta ingatlanfejlesztéssel foglalkozó forrásunk, hozzátéve, “ahogy haladsz felfelé, úgy nőnek az összegek.”

Az egyszerű lopások, vesztegetések, a valódi verseny nélkül osztogatott és ezért az indokoltnál drágább állami megbízások által okozott kár tehát még a legszemérmesebb becslések szerint is több százmilliárd forintra rúg, ami már nemzetgazdasági szempontból is jelentős tétel. Elég csak belegondolni, hogy a Bajnai-kormány által tervezett, a lakosság túlnyomó részét fájdalmasan érintő válságkezelő csomag megszorító intézkedései idén 400 milliárd forintot tesznek ki. Igaz, a válságban elvileg a lenyúlható állami pénzek összege is csökken, de a mohóságot ez nem szünteti meg. Egy informatikai vállalat felsővezetője szerint “mivel nincs munka, így a cégek srófolják fel az árat”, vagyis van, aki a szokásos 10 százalékos kenőpénz helyett “megadna mondjuk 12,5 százalékot is”.

A százmilliárdos nagyságrendet figyelembe véve nem állja meg a helyét az a feltételezés sem, hogy az eltűnő pénz pusztán a pártok működésének és kampányainak finanszírozására folyik el. A TNS Media Intelligence nevű ügynökség szerint még a meglehetősen intenzív 2006-os parlamenti választási kampányban is összesen 5,5 milliárd forintot költött hirdetésekre az MSZP, a Fidesz, az SZDSZ és az MDF. Ez is jóval több annál, amennyit a törvény megengedne számukra, de közelébe se ér a becsült korrupciós összegnek, ami azt jelenti, hogy a lenyúlt pénzeknek csak egy része jut el a pártkasszákig. Erre a megállapításra jutott a Transparency tavalyi kutatása, és hasonlóan vélekedtek forrásaink is, akik szerint a pénz többsége minden bizonnyal magánzsebekben köt ki.

“A politikusok magasabb tarifával dolgoznak”

A politika ettől függetlenül főszerepet játszik a korrupcióban. Több, az informatikai ágazatban dolgozó forrásunk egybehangzóan azt állította, hogy az értékesebb – több százmilliós, illetve milliárdos – beszerzéseket például csak úgy lehet megkapni, ha ahhoz valamelyik befolyásos, magas pozícióban lévő politikus is támogatását adja. A korrupció által szintén fertőzöttnek tartott építőipar kartellező nagyvállalatairól a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) elnöke, Nagy Zoltán mondta azt egy februári interjúban, hogy ezek a cégek “biztosak abban, hogy a politika részéről védettséget élveznek” és amikor a GVH keresztbe tesz nekik, akkor politikusok is próbálnak nyomást gyakorolni a hivatalra. (Szerettünk volna részleteket is megtudni a nyomásgyakorlásról, de a GVH részéről senki nem akart nyilatkozni az [origo]-nak.)

A főként önkormányzatokkal dolgozó ingatlanfejlesztő forrásunk pedig arról beszélt: előfordul ugyan, hogy hivatalnokokat is lefizetnek, de “összegszerűen a pénz 95 százaléka politikusokhoz megy”. Forrásunk hozzátette azt is, sokkal olcsóbb, ha valamit hatósági szinten kell megoldani vesztegetéssel, a politikusok ugyanis magasabb tarifával dolgoznak.

Az egymást követő kormányok ugyan sorra jelentettek be korrupcióellenes csomagokat, de ezek hatástalannak bizonyultak, akárcsak a közbeszerzési szabályozás újabb és újabb verziói. Forrásaink egybehangzóan azt mondták, a közbeszerzés a melegágyát jelenti a visszaéléseknek. “Iszonyatosan bürokratikus, túlzottan körül van bástyázva jogszabályokkal, ami kiskapuk ezreit szüli meg. Ebben a közegben aztán könnyű manipulálni az eljárásokat” – magyarázta egy milliárdos forgalmú cég korábbi vezetője. A forrásainkkal folytatott beszélgetésekből az derül ki, hogy a közbeszerzéseknél épp az eredeti cél – vagyis a tiszta és átlátható verseny – nem érvényesül. “Ha egy munkáról akkor értesülsz először, amikor megláttad a kiírást, akkor esélyed sincs arra, hogy megnyerd” – mondta egy tanácsadó cég vezetője, és ezt szinte ugyanezekkel a szavakkal megerősítette többi forrásunk is.

Egy közbeszerzések lebonyolítására szakosodott ügyvédi iroda korábbi munkatársa szerint a nagyobb értékű pályázatok kiírását meg sem kezdik addig, amíg nincs politikai döntés arról, hogy ki lesz a győztes, és ezt megerősítette több cégvezető is. “A nagy állami beruházásoknál van egy 10 százalékos beugró, anélkül labdába sem lehet rúgni” – mondta egy informatikai vállalat felsővezetője, aki a megbízásszerzésnek ezt az első szakaszát “előminősítés”-nek hívja. Ez még jóval az előtt történik, hogy egyáltalán kiírnák a pályázatot, itt legfeljebb még csak a fejlesztés ötlete fogalmazódott meg a minisztérium vagy más állami szerv részéről. Amikor ugyanis egy cég értesül ezekről a tervekről, akkor először megérdeklődi valamelyik befolyásos politikusnál, hogy egyáltalán érdemes-e rárepülnie erre a munkára – mondták az informatikai ágazatban dolgozó, egymástól független forrásaink.

Ha a politikus igent is mond, az nem jelenti azt, hogy az adott cég sínen van. Egyszerre ugyanis akár három jelentkezőnek is meg szokták ígérni, hogy bizonyos összegért támogatják a pályázatukat. “Nekik mindegy, hogy ki nyer, az a lényeg, hogy a pénz a rendelkezésükre álljon” – magyarázta egy korábbi cégvezető.

Az informatikai felsővezető által emlegetett “előminősítés” után ezért jön az “érdemi sales munka”, amikor a cégnek már a pályázatot kiíró és menedzselő embereket és hivatalokat kell meggyőzni, hogy az ő ajánlatukat válasszák. Itt már nemcsak az számít, hogy kinek vannak jobb kapcsolatai, illetve ki tud nagyobb kenőpénzt fizetni, hanem az is, hogy ki tesz le szakmailag jobb pályázatot az asztalra, mert ugyan a hivatalnokok között is akadnak olyanok, akik – egyik forrásunk megfogalmazása szerint – “pénz nélkül meg sem hajlandók mozdulni”, de sokan vannak, akik nem megvesztegethetők.

Ennek az emberi tisztesség mellett részben az is az oka, hogy van köztük egy általános félelem, hogy ha fény derül valamilyen visszaélésre, akkor őket veszik elő. “Ők tartják a seggüket” – mondta egy korábbi cégvezető, aki szerint az apparátus ezért legtöbbször odafigyel arra, hogy egy pályázaton a nyertes cég szakmailag és az ár szempontjából is rendben legyen. A lopást azonban ezzel nem tudják megakadályozni, mert bárki is nyeri a munkát, az “előminősítés” során megígért 10 százalékot mindenképp ki fogja fizetni a cég az őt támogató politikusnak.

Közvetítők, követhetetlen pénzek, önfelmentések

A korrupciós alkukat közvetítőkön keresztül tárgyalják le. Köztük vannak olyanok, akik maguk ajánlkoznak a cégeknél. “Bekopog, hogy ismer valakit, és el tud intézni dolgokat” – magyarázta egy korábbi cégvezető, aki szerint ezekről az emberekről sokszor nehéz eldönteni, hogy tényleg jó kapcsolatokkal rendelkeznek-e vagy csak szélhámosokról van szó. Az egyik céges felsővezető őket csak “politikai hiénáknak” hívja, akik szerinte “segíteni nem igazán tudnak, de akadályozni nagyon”.

A valódi befolyással bíró, a döntéshozókhoz közel álló közvetítők már nem szoktak maguktól jelentkezni, őket meg kell környékezni. “Ők olyanok, akik például együtt dolgoztak vagy együtt jártak egyetemre az adott politikussal” – mondta egy korábbi cégvezető, aki szerint ilyenből is sokat lehet találni, “egy politikushoz tíz különböző szálon el lehet jutni”. Ingatlanfejlesztő forrásunk szerint a budapesti önkormányzatok esetében például jellemzően ügyvédek és jelentéktelen kerületi politikusok, illetve a politikából hivatalosan kiszállt emberek szoktak közvetíteni korrupciós ügyekben. Forrásunk tapasztalata az, hogy emiatt nagyon is ritkán fordul elő az, hogy a vesztegető cég “találkozik a végponttal”, vagyis a politikussal. Ha mégis sort kerítenek egy személyes találkozóra, akkor pedig “nincs nagyon miről beszélgetni, a feltételek már le vannak tárgyalva”.

Ez a felállás kényelmes a vesztegetőnek és a korrumpáltnak is. “Ha egy cégvezető találkozik egy politikussal, akkor legfeljebb csak kacsintgatnak egymásra, de nem beszélnek konkrétumokról, és főleg nem adják át egymásnak a pénzt táskában” – magyarázta egy korábbi cégvezető, aki szerint “a politika oldaláról is van két-három lépés, és a szállító felől is van ugyanennyi”. A vesztegető cég vezetőjének így nem is feltétlenül kell tudnia, hogy ki kötötte az alkut, vele legfeljebb annyit közölnek, hogy “van egy alvállalkozója, akinek van egy beszállítója, és az el tudja intézni a dolgot”.

“Az összeget megutaztatod”

Bár több forrásunk szerint is van még rá példa, hogy készpénzben kell fizetni a kenőpénzt, legtöbbször ennél is a közvetítős módszert alkalmazzák. A háttérbeszélgetések alapján a legelterjedtebb megoldás az, hogy a nyertes cég szerződést köt az ügyben eljáró, politikus által kijelölt vállalkozással, amely valódi tevékenységet nem, vagy csak alig végez, és csupán annyit tesz, hogy felveszi a pénzt. Az ilyen vállalkozások köre meglehetősen nagy, vannak köztük országosan ismert nagy cégek és ismeretlen kis kft-k egyaránt. Jellemzően olyan tevékenységet – például tanácsadást, marketingmunkát vagy tanulmányírást végeznek -, amelynek vagy nincs kézzelfogható eredménye vagy az értékét nehéz megbecsülni, és így lehet vele trükközni. “160 ezres napidíjat fizetsz, mintha a legjobb tanácsadót alkalmaznád, de valójában csak egy gépírónőt kapsz” – példálózott egyik forrásunk.

A pénz eltüntetésére is vannak jól bevált módszerek. “Ha van egy cégcsoportod, akkor azon belül az összeget megutaztatod különféle tranzakciókon át, amelyeket persze rendes szerződések kísérnek, majd a végén valaki tagi kölcsönként kiveszi a pénzt” – magyarázott egy lehetséges megoldást egy tanácsadó cég üzleti visszaélésekkel foglalkozó munkatársa. A háttérbeszélgetéseken többen említették az offshore cégek használatát is, amelyek jellemzője, hogy olyan helyeken – például Kajmán-szigetek, Seychelle-szigetek – vannak bejegyezve, ahol csak nagyon alacsony, rendszerint fix összegű adót kell fizetni, a nyilvános cégadattárban pedig nem szerepelnek a tulajdonosok.

Az átláthatatlanságot használják ki azok, akik piszkos pénzeket akarnak ezeknek a cégeknek a segítségével eltüntetni. Feltűnő lehet azonban, ha egy állami megbízásokat végző vállalat rendszeresen offshore cégektől vásárol például szokatlanul drága tanulmányokat, ezért rendszerint ennél bonyolultabb úton mozog a pénz. “A kenőpénzt kifizeted osztalékként a tulajdonosodnak, és akkor az már szabadon mozgatható pénz. Ha az a tulajdonos történetesen külföldi, akkor ő már nyugodtan köthet tanácsadói szerződést egy offshore céggel, annak a hátterét már senki nem fogja feltárni” – magyarázta egy offshore cégek alapításával foglalkozó szakértő, hozzátéve, hogy az osztalékos megoldásnak persze hátránya, hogy előtte le kell róla adózni, így a piszkos pénzből valamennyi visszafolyik az államhoz. Ha a kenőpénz kiköt végül egy offshore cégnél, akkor annak tulajdonosa már szabadon rendelkezhet vele, akár vissza is hozhatja Magyarországra, például úgy, hogy Kajmán-szigeteki vállalkozása alapít egy kft-t Budapesten.

“Az alkut be kell tartani akkor is, ha szennyes”

A pénz útja tehát nehezen követhető, és természetesen a vesztegetéseknek sincs írásos nyoma, de a szóbeli megállapodásokhoz amúgy is tartja magát mindenki. “Az alkut be kell tartani akkor is, ha szennyes” – fogalmazott egy milliárdos forgalmú cég vezetője, egy másik forrásunk pedig megjegyezte: “tegyük fel, hogy nem fizetek, utána keresztbe fognak nekem tenni.” Létezik tehát egy erős bizalmi, részben betyárbecsületre alapuló viszony a vesztegetők és korrumpáltak között, amit egy médiacég vezetője úgy jellemzett, hogy “a korrupció alapja nem az, hogy mennyi pénzt adnak, hanem az, hogy elfogadják-e.”

Az egymásrautaltságot erősíti, hogy forrásaink szerint a legtöbb esetben utólag kell fizetni. Ingatlanfejlesztő forrásunk szerint ezért nem is estek ők pánikba, amikor az egyik önkormányzatban nem ment át egy számukra fontos, kenőpénz ígéretével is szorgalmazott döntés. “Mivel utólag fizetsz, ezért be vagy biztosítva. Az elbukott szavazás után aztán megkapod a magyarázatot, hogy az egyik csoport nem beszélt a másikkal, és így nem tudtak róla, hogy ez le van zsírozva” – magyarázta forrásunk, aki szerint ilyen esetben a képviselőtestület újra tárgyal a döntésről, és ha másodszor rábólintanak, akkor már megy is a pénz.

Ez a fajta bizalmi légkör magabiztossá teszi a korrupciós ügyek szereplőinek egy részét. A cikk elején idézett szállodai találkozóról beszámoló forrásunk szerint például abban a konkrét esetben a helyszín egyáltalán nem volt diszkrét, és a politikussal folytatott beszélgetés is normál hangerővel zajlott. “Nem úgy tűnt, mintha óriási félelem uralkodna” – jegyezte meg forrásunk, hozzátéve, hogy az egyik közvetítőjük még azt is fel szokta írni magának egy jegyzetfüzetbe, hogy az egyes ügyletekből hogyan kell kiosztani a részesedéseket. Ha az egyik önkormányzat nevéhez odaírta például azt, hogy 20+5+5, akkor az azt jelentette, hogy ilyen arányban kell részekre bontani a 30 milliós kenőpénzt. “Persze, hiába találná meg bárki ezt a füzetet, nem derülne ki belőle semmi” – tette hozzá forrásunk.

Mások viszont arról számoltak be, hogy mindenki nagyon óvatos és körültekintő. Az egyik meginterjúvolt cégvezető például a beszélgetés közben megjegyezte, egy speciális zacskóba tette a telefonját, hogy megakadályozzon egy esetleges lehallgatást. Egy vállalati felsővezető pedig arról beszélt, hogy az állami megbízásoknál közvetítő cégek irodáiban gyakran előfordul, hogy bekapcsolnak egy zavaró-berendezést, vagy pedig magának a helyiségnek a falai be vannak vonva egy rádióhullámokat blokkoló fémhálóval. “Borzasztó ideges mindenki” – mondta forrásunk, hozzátéve, hogy ha egy tárgyalás közben szóba kerülnek a vesztegetési összegek, akkor azokat csak leírják egy papírra, amelyet aztán később elégetnek.

Az idegességet fokozza, hogy a hatóságok az utóbbi időben több korrupciógyanús ügyet is feltártak, és ezek során titkosszolgálati eszközöket is bevetettek. Az erzsébetvárosi ingatlanbotrány kirobbanása óta például több budapesti kerületben is megszűntek a vesztegetési lehetőségek – mondta két egymástól független, ingatlanüzletekkel foglalkozó forrásunk. “Be vannak szarva a politikusok a Hunvald-ügy miatt. Ezért nem lehet elintézni semmit” – jegyezte meg egyikük.

“Ha nem csinálod, akkor nem férsz közel a tortához”

A korrupció feltételezett mértékéhez képest azonban csak kevés ügy derül ki, aminek részben az óvatosság és a kifinomult közvetítői, pénzeltüntetős technikák az okai. Minden bizonnyal közrejátszik azonban benne az is, hogy a korrupció nem kötődik egyes politikai erőkhöz, hanem általános jelenség. “A pártfinanszírozás problematikája nem köthető bal- vagy jobboldali pártokhoz, minden fontos politikai tényező része az alkunak” – állapítja meg a Transparency tavalyi tanulmánya, és ezt alátámasztották forrásaink is, akiknek voltak korrupciós tapasztalataik mindegyik meghatározó politikai erő embereivel.

A közpénz ellopásának megszüntetését vagy legalább megfékezését nehezíti azonban ezeken túl az is, hogy még azok a szereplők sem harcolnak ellene igazán, akik azt mondják, hogy elegük van belőle. “Rohadtul élik meg, és mindenki prüszköl. Szakmai fórumokon, baráti összejöveteleken szóba szokott kerülni ez a téma, és mindenkit zavar, hogy ilyenekben kell részt vennie. Márpedig 99 százalékban normális emberek vannak ebben az üzletben” – magyarázta egy informatikai cég korábbi vezetője, egy szintén ebben az ágazatban dolgozó forrásunk szerint pedig többen annyira megundorodtak a visszaélésektől, hogy inkább elmentek más területre dolgozni.

A prüszkölés közben azonban sokan azt is gondolják, hogy nincs más választásuk. “Ha nem csinálod, akkor nem férsz közel a tortához. Mindenkinek van családja, őket el kell tartani” – mondta egyik forrásunk. Egy másik azzal indokolta közreműködését a visszaélésekben, hogy más módon nem tudna érvényesülni: “Ha felelsz egy projektért, és nincsenek sikerélményeid, az rossz érzés. Így viszont legalább vannak.”

Akadnak olyanok, akik tisztának érzik magukat, mondván, nem szoktak senkinek kenőpénzt fizetni, bár elismerik, hogy olyan ügyletekben ők is részt vettek már, amikor az állami megbízásnál felső nyomásra vettek be valamilyen alvállalkozó céget. Mások viszont egyszerű beletörődéssel vagy cinizmussal intézik el magukban a dolgot. Egy többmilliárdos forgalmú, sok állami megbízást teljesítő cég vezetője például csak annyit mondott: “Ha valaki ebben az országban él, akkor tudomásul kell vennie, hogy ez így működik. Az ország ilyen. Az egész rendszer így működik.”

(A cikk a Transparency International és a Freedom House pártfinanszírozás rendbetételét célzó projektjének keretében készült, aminek során több szerkesztőség fogott össze korrupciós témák feltárására. Ez a riport a Figyelő munkatársának, Brückner Gergelynek a közreműködésével született.)

 
Forrás: Origo