A rossz hír az, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mit miért csinálunk, mit miért csinálnak velünk, kik és hogyan manipulálnak minket, vagy mi hogyan manipulálunk másokat. A jó hír viszont, hogy az ezotériára kevésbé fogékonyak ma már fordulhatnak szociálpszichológushoz is a rejtett szándékok megfejtése céljából. Mindenható társas viszonyokról, titkos marketingtrükkökről, a sajtó rejtett elfogultságáról, a sztereotípiák furcsa világáról, a közvéleménykutatás buktatóiról, a fókuszcsoportmódszer internetes változatáról és jól sikerült öngyilkosos sörreklámokról beszélgettünk Síklaki István szociálpszichológussal, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánhelyettesével.

Hogyan lett belőled szociálpszichológus?

A dolog úgy kezdődött, hogy amikor egyetemre jártam, háromféle pszichológia közül lehetett választani másodévben: munkapszichológia, neveléspszichológia és klinikai pszichológia. Ez a Kádár-rendszer volt, a munkapszichológia és a nevelés-pszcihológia iszonyúan át volt itatva ideológiával, úgyhogy ezeket kizárásos alapon eleve nem választottam - maradt a klinikai, de egyetem után nagyon nem vonzott a klinikai pálya. Akkor vetődtem el Tömegkommunikációs Kutatóintézethez, ami nagyon érdekes cég volt. Az akkori igazgató, Szecskő Tamás viszonylag védett, de szabad hangulatot alakított ki, olyasfajta dolgokat lehetett kutatni, ami akkoriban áltudománynak számított. Elkezdtem a médiával foglalkozni, pszichológusi érdeklődésem elsősorban a memóriára fókuszált.

Emlékekkel kísérleteztél?

A kísérleti pszichológia akkoriban hülye, értelmetlen szótagok bemagolásával foglalkozott. Aztán görbéket állítottak elő, hogy hogyan tanulunk, és hogyan felejtünk értelmetlen szótagokat. Nekem ez eleve nem tetszett, aztán találtam egy nagyon jó könyvet, Frederic Bartlett, egy cambridge-i pszichológusprofesszor munkáját, ami pontosan arról szólt, hogy ez egy hülyeség, mert az ember társas lény, és leginkább sztorikban gondolkozik. Bartlett fogott például egy észak-amerikai indián mítoszt, és odaadta a hallgatóinak, hogy olvassák el, aztán emlékezetből idézzék fel. Aztán amit leírtak emlékezetből, odaadta a következő delikvensnek, és így tovább, azt figyelte hogyan alakul át az átadások során a szöveg. Az eredményekből azt a következtetést vonta le, hogy az emlékezetet döntően befolyásolják a társas viszonyok - nem emlékezünk, hanem újra felépítjük azt, amiről úgy gondoljuk, hogy emlékezünk rá. És amikor újra felépítjük, az elsősorban arról szól, hogy milyen emberek között vagyunk, milyen társas jelre vonatkozik az a történet, kinek meséljük el. Én akkor jöttem rá, hogy szociálpszichológus vagyok.

Ez a diszciplína akkor már létezett?

Hogyne, bő száz évre tekint vissza. A saját mitológiája szerint egy 1898-ban íródott cikk volt az első szociálpszichológiai kísérlet. A tudományágat 1908-ra vezetik vissza, amikor Amerikában egy szociológus, Angliában pedig egy pszichológus írt egy-egy könyvet, és mind a kettőnek az volt a címe hogy szociálpszichológia. Ettől kezdve ez egy abszolút bejegyzett és fontos tudományág. Hibrid egy kicsit persze, mert a pszichológia és a szociológia házasodásával jött létre, de abban meg teljesen eredeti, hogy az nagyon izgalmas dolog, amikor az egyén összetalálkozik a társas viszonyokkal egy konkrét helyzetben.

Hogyan és milyen mértékben befolyásolják az emberek emlékezetét, megnyilvánulásait a társas viszonyok?

A szociálpszichológia axiómája az, hogy a társas, társadalmi befolyás mindig, mindenütt jelen van. Ébrenlétünkben, álmunkban, ha egyedül vagyunk, még egy lakatlan szigeten is. Nem tudjuk kiiktatni. Olyan emberek feltételezett véleménye befolyásolja a döntéseinket, akik nincsenek is jelen, lehet, hogy tíz éve találkoztunk velük utoljára, és soha többet nem is fogunk. Ami még különösebbé teszi a dolgot az az, hogy egy egész sor fontos döntésünk, választásunk - legyen szó egy autómárkáról, egy nőről, vagy egy hivatásról - amelyekről úgy gondoljuk, hogy komoly, tudatos elgondolás alapján születtek, szinte minden esetben egy csomó olyan dolognak a végeredményeként jelennek meg, amikhez egyszerűen nincs tudatos hozzáférésünk. Tehát magunk sem tudjuk, igazából mit miért csinálunk.

Ez a mentális okozás jelensége, mikor ideológiát gyártunk egy-egy cselekedetünkhöz?

Igen, például. Tehát átéljük, hogy tudatosan így és így cselekedtünk, nagyon szép, ésszerű magyarázattal tudunk szolgálni. De a huncut szociálpszichológusok számtalanszor kimutatták már a legkülönbözőbb helyzetekben, hogy a valóságban a tényleges indítékaink köszönő viszonyban sincsenek azzal, ahogyan mi megmagyarázzuk magunknak. Ebből aztán mindenféle nyugtalanító dolog következhet.

Hogyan lehet ezt a jelenséget tudományosan kimutatni?

Az egyik legaranyosabb példa egy piackutatásnak beállított kísérlet volt. Egy bevásárlóközpont előterébe felállítottak egy standot, és nagy betűkkel fölírták rá, hogy fogyasztói elégedettség vizsgálat. Kiraktak a pultra négy darab márkanévtől megszabadított nejlon harisnyanadrágot, és az arra járó hölgyeket megkérték, vizsgálják meg őket és rakják sorba minőség szempontjából. Rengeteg nő megvizsgálta, megfogdosta, fölállították a rangsort és adtak nagyszerű, racionális magyarázatokat is. Mondanom sem kell, hogy négy tök egyforma harisnyanadrág volt kirakva, és a kialakult rangsornak egyetlen, de jól kimutatható szempontja az volt, hogy balról jobbra haladva milyen sorrendben nyúltak a harisnyákhoz a hölgyek. Az elsőt olyan tíz százalék választotta, a negyediket pedig majdnem ötven - a szép a dologban az, hogy erről nekik fogalmuk sem volt.

A reklámipar vagy a politika ki tudja használni ezeket a törvényszerűségeket?

Persze. A marketing igyekszik az ilyen dolgokat kihasználni, és a politika is bizonyos tekintetben marketing. Nagyon nem kell azért kétségbe esni, mert ugyan manipulálhatók vagyunk, de csak bizonyos korlátok között. Másrészt olyan sokan akarnak manipulálni, hogy a hatások kioltják egymást, a tartós, szisztematikus manipuláció borzasztó nehéz feladat. De vannak egyszerű trükkök is, amiket a szociálpszichológia éppen a marketingtől lesett el. Például egy amerikai szociálpszichológus professzor inkognitóban jelentkezett egy autókereskedő céghez, és egy hónapig egy szalonban dolgozott, aztán leírta az ott alkalmazott kereskedelmi trükköket a vevő becsábítására, bent tartására, és vásárlásra késztetésére. Ezek közül az egyik a magas labda. Nagyon leegyszerűsítve az a dolog lényege, hogy kiraknak egy csábítóan alacsony árat, aztán amikor erre bejön a fölizgatott vevő, akkor szépen elkezdik végigcsinálni azt a színházat, ami egy autóvásárlás. Minden apró részletben - szín, motor, kárpit, satöbbi - ráveszik az elköteleződésre, aztán a pénztárnál kiderül, hogy nem is annyiba kerül, mint amennyiért hirdették. És ezen a ponton én, ha már ennyire elköteleztem magam mások előtt, már nem tudom azt mondani, hogy akkor vissza az egész.

Magyarországon milyen hasonló trükkökkel találkozhatunk?

Van egy olyan összefüggés, hogy ha különböző alternatívák közül kell választanom, és az egyik közülük durván meghaladja a lehetőségeimet, de látom, akkor anélkül, hogy tudnék róla, befolyásolja, hogy a számomra reális termékek közül milyen összegig menjek el. Ha bemész bármelyik nagyobb műszaki boltba, szinte biztos, hogy el kell menned egy hatalmas képernyős, kétmilliós házimozirendszer mellett. Ez a legtöbbek számára nem elérhető, de miután láttad, biztos hogy a dvd-lejátszók közül drágábbat fogsz választani, mint ha nem láttad volna.

Az előadásaidon sokat szoktál beszélni a különféle szövegekben tettenérhető rejtett, nem explicit szándékokról is.

Amikor látszólag teljesen objektíven elmesélünk egy eseményt, többnyire a tudtunkon és a hallgatónk tudtán kívül egy sajátos beállítást tükröz az, ahogyan a nyelvet használjuk. Az egyik ilyen beállítás, hogy az adott eseményt elsősorban ki okozta. Például amikor arról beszélek, hogy összecsaptak a rendőrök és a futballhuligánok a Fradi meccs után, vagy a tévészékház előtt, lehet hogy nem is akarok állást foglalni, hogy ki volt a hibás közülük, úgy élem át, hogy elmesélem objektíven, hogy mi történt, mit láttam. Igen ám, de ha ezt egy rendes nyelvi elemzésnek vetjük alá, ki fog derülni, hogy ha kicsit inkább a rendőrökkel szimpatizálok, mert rendpárti, kicsit balos ember vagyok, akkor jobbára olyan mondatokat fogok fogalmazni, amelyekben a huligánok csinálnak valamit. Ők lesznek cselekvő helyzetben a mondataimban. A rendőrök pedig jobbára olyan mondatokban szerepelnek, ahol velük csak megtörténnek a dolgok. Ha pedig jobbos vagyok, és valahol mélyen úgy gondolom, hogy a huligánok inkább szabadsághősök, akik a kádárista elnyomó rendőrséggel fölveszik a harcot, de nem akarom ezt így kinyilvánítani, akkor ki lehet utólag mutatni, hogy olyan mondatokat alkottam, amelyekben a rendőrök a cselekvők, a huligánok pedig elszenvedik a dolgokat.

Ez tettenérhető a magyar sajtóban?

A magyar sajtó, pláne a politikai sajtó nincs olyan színvonalon ma sem, hogy ilyen kifinomult módszerekkel kelljen elemezni. Az angolszász, nem bulvár, megbízható sajtóban előfordul, hogy egy riport az egy riport a politikai beállítottságtól függetlenül. A magyar sajtó otrombán elfogult. De nincs szükség szociálpszichológiára az etnikai előítéletek kimutatására sem: az angolszász szociálpszichológiában könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan kell rajtacsípni a rejtett rasszizmust, mert ott az emberek pontosan tudják, hogyan nem szabad nyilatkozni az etnikai kérdésekről. Magyarországon ezek a módszerek majdhogynem feleslegesek, mert cigányozni minden további nélkül cigányozik az értelmiségi is. Nincs mit kutatni.

Ha mégsem cigányoznánk direktben, hogyan lehetne kimutatni a kódolt rasszizmust?

Számtalan, egyre kifinomultabb módszer van. A múlt század ötvenes éveiben, amikor az Egyesült Államok déli részén élt a nyílt rasszizmus, viszonylag egyenes kérdésekkel rákérdeztek, hogy helyesli-e, hogy a feketék csak a busz hátsó részén közlekedhessenek-e vagy sem. Aki helyeselte, az rasszista volt, aki nem, az nem. Aztán mikor a rasszista déliek elkezdtek rejtőzködni az ilyen típusú felmérésekben, kitalálták a modern rasszizmus skála nevű kérdőívet, ahol csak általános értékekre kérdeztek rá. Például hogy mit gondol arról, hogy a feketék túlságosan sok kedvezményben részesülnek, és ez sérti az egyenlőség alkotmányos elvét. Aztán ezt is hamar megtanulták az amerikaiak, ma már bonyolult szociolingvisztikai módszerekkel mérik a rejtett rasszizmust. Az egyik módszernek az a lényege, hogy egy konkrét szituáció leírására mennyi és milyen jelzőket használunk. Ha sok a jelző, mondjuk azt mondom hogy a futballhuligán agresszív, akkor ennek az az öntudatlan következménye, hogy kialakítok egy sztereotípiát róla, és úgy fogom fel, hogy ez az ember, vagy ez a csoport rendszerint így szokott viselkedni.

A sztereotípiák mindig károsak?

Nélkülözhetetlenek. Hihetetlenül bonyolult a társas világunk, percenként kell helyzeteket megítélnünk és valahogy reagálnunk rájuk. Egyszerűen képtelenség minden egyes szituációban, alaposan, minden tudásunkat összeszedve elemezni a helyzetet, és valami kiérlelt döntésre jutni. Éppen ezért amikor már valamennyire megszokottá válik egy szituáció, akkor arra kialakul egy viszonylag merev értelmezésünk, egy sztereotípiánk, és ez automatikus. Ettől kezdve foglalkozhatunk mással, és ami nem fontos, azt mind elintézzük ilyen sztereotípiákkal. Tehát ez egy szükséges mechanizmus. Az árnyoldala az, hogy olyankor is hajlamosak vagyunk sztereotípiát használni, amikor nem volna szabad, amikor mérlegelnünk kellene. A másik árnyoldala, hogy ha valamiért érdekemben áll, hogy leszóljak egy cigányt, nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne használjam a sztereotípiámat, hanem a konkrét helyzetből induljak ki.

Milyen gyakorlati módszerek állnak a szociálpszichológusok rendelkezésére, hogy ezeket a rejtett, öntudatlan folyamatokat feltárják?

A tudományos szociálpszichológiának elsősorban a laboratóriumi kísérletek. Ezeknek több mint száz év alatt nagyon kifinomult módszertana alakult ki. Az alkalmazott szociálpszichológiával pedig mindenki találkozhatott már, ez az, amikor egy piackutató vagy egy közvéleménykutató megkeres bennünket. A tudományos módszerek némi késéssel átszivárognak a gyakorlatba. Vannak olyan típusú alkalmazások, amelyek a kérdőívek érvényességét hivatottak javítani. Kimutatták például, hogy hajlamosak vagyunk a pozitív bizonyíték stratégiára, vagyis ha van egy feltevésünk, nem úgy járunk el, mint a szigorú tudós, vagy a skolasztikus, hogy cáfolatokat keresünk, hanem olyan információk után kutatunk, amelyek megerősítik azt. Ez működik a közvéleménykutatásban is: ha nem jól felkészült kutató állítja össze a kérdőívet, könnyen benne lesz a hipotézis is. Például ha azt kell kiderítenie, hogy valaki extrovertált-e, akkor olyan kérdéseket fogalmaz, amelyek extroverziót mutató tulajdonságokra kérdeznek. Pedig ha három introverzióra utaló kérdést feltenne, a dolog gyorsan eldőlne. A dolgot még az is bonyolítja, hogy az alany mindig hajlamos a hipotézisnek megfelelően eltolódó válaszokat adni, tehát totálisan el tudja torzítani a kérdezés módja a valóságot. Nyilvánvaló, hogy a nagy kérdőíves közvélemény és piackutatásokban ez komoly veszély.

Lehet ez az oka annak, hogy a közvéleménykutatók olyan sokszor mellényúlnak például választási előrejelzésekben?

Ez is benne van a pakliban. Nyilván egy magára adó közvéleménykutató cég mindent megtesz annak érdekében, hogy ne vigyen félre, de a szociolingvisztika finomságait illetően még nem szoktak tájékozottak lenni a kérdőív-összeállítók, ezen a szinten tudattalanul is bele tudnak vinni elvárásokat. Például nagyon nem mindegy, hogy egy újságról azt kérdezik, hogy miért olvassa, vagy hogy miért szereti az illető. Egészen más típusú válaszokat fog kapni: ha azt kérdezi, hogy miért olvasom, akkor arról fogok beszélni, hogy én milyen vagyok. Ha azt kérdezi, hogy miért szeretem, akkor a lapról fogok mesélni. Az benne szép, hogy ezek mind öntudatlan folyamatok, nem tudatosodnak bennünk az elvárások, amiket a másik ember felé közvetítünk, ő pedig nem tudja, hogy most megfelel a mi elvárásainknak.

Jól értem, hogy ha én egy általam sem ismert, nem tudatos elvárásomat valamilyen módon közvetítem valaki felé, akkor ő szintén tudat alatt megpróbál megfelelni ennek?

Ezt kísérletileg nagyon szépen kimutatták: a játék úgy zajlott, hogy behívtak a laborba férfiakat, és az volt a feladatuk, hogy kaptak egy telefonszámot, meg egy nőnek a fényképét. Hívják föl a telefonszámot, és öt percük van rá, hogy megpróbáljanak randevút kérni a hölgytől. A férfiak egyik felének egy dögös nő fényképét mutatták, a másik felének pedig egy szexuálisan nem különösebben attraktív nő fényképét. Lezajlottak az öt perces fűzőcskék, ezeket fölvették magnóra. Külön sávra került a nők hangja, külön sávra férfiak hangja.

Ezután csak a nők hangjait lejátszották egymás után férfiaknak, akiknek minden hangot egy skálán értékelniük kellett, hogy mennyire gondolják ezt a nőt attraktívnak, szexisnek. Az jött ki a dologból, hogy azokat a nőket sokkal szexisebbnek gondolták ezek a férfiak, akikről az volt a feltevése a telefonáló férfiaknak, hogy ők szexisek. Tehát a nő a pasas elvárásainak megfelelően beszélt, és ez olyan objektív volt, hogy az egész dologról mit sem tudó férfitársak rögtön levették. Amikor viszont a telefonáló nőket megkérdezték, hogy hogyan ítélik meg, mennyire beszéltek szexisen ezzel a vadidegen pasassal, meg voltak győződve, hogy tartózkodó, udvarias stílusban kezelték az illetőt. Tehát az ő részükről is öntudatlan volt a megfelelés.

Ez nem okoz problémát a fókuszcsoportos kutatások, interjúk során?

De, ez a kutatásban borzasztó nagy probléma hagyományosan. Ebből a szempontból érdekes fejlemény az internetes kutatás. Elsősorban a kvalitatív része, tehát amikor személyes érintkezésről van szó, de nem szemtől szemben, hanem a számítógép közvetítésével. Ez valahogy megváltoztatja bennünk az ősidőktől meglévő alkalmazkodási, várakozásoknak megfelelési és egyéb reflexeket. Tehát önállóbb, szuverénebb véleményeket fogalmaznak meg így az emberek, miközben érdekes módon nem idegenít el. Online fókuszcsoportos beszélgetések során azt lehet tapasztalni, hogy meghitt viszony, szoros kapcsolat alakul ki a résztvevők között, de ezzel párhuzamosan kevésbé hangolódnak rá a másikra, és kevésbé adnak magukról olyan képet, meg olyan véleményeket, amikről úgy érzik, hogy a csoport ezt várja el.

Olyannyira nem, hogy az online közegben tipikus jelenség, hogy amúgy békés, jóravaló emberek az anonim fórumokon egymás torkát átharapják.

Az egy másik műfaj. Az online fókuszcsoporttal kapcsolatban is felmerül fenntartásként, hogy abnormális zabolátlansággal viselkednek anonim helyzetben az emberek. Igen, csak egészen más pszichológiai helyzet és élmény egy olyan csoport, ahol egy bizonyos téma megbeszélésére összejöttünk. Én megbeszéltem, megállapodtam azzal, aki ezt a csoportot szervezte, hogy igen, érdekel a téma, bejelentkezek ekkor és ekkor, itt és itt, tehát van elköteleződés. Ebben az esetben abszolút fegyelmezetten viselkednek az emberek. Nyoma nincs annak a fajta zabolátlanságnak, ami a nyitott fórum szituációban.

Még milyen témák kutatására alkalmas ez a relatíve új módszer?

Politikai attitűdök, rokonszenvek, reklámok megítélésére. Közpolitikai kérdések vizsgálatára, például a tandíjbevezetéssel kapcsolatos diákvélemények feltérképezésére. Fontos előnye, hogy azok a torzítások, amik egy csoport működéséből fakadnak, online helyzetben kevésbé érvényesülnek. Másrészt sokkal rugalmasabban lehet ebben a közegben kifinomult eszközöket használni, mint hagyományosan. Például kitalálja a reklámügynökség, hogy ezt a mosóport, ezt a politikust, ezt a sört, vagy bármi egyebet, ilyen reklámokkal szeretné eladni. Mivel egy reklámfilm leforgatása meglehetősen költséges, nagyon fontos, hogy olyan legyen, azoknak szóljon, akiket meg kell győzni, hogy majd működjön, amikor kész lesz. Ezért szokták fókuszcsoportokkal már előre az ötleteket tesztelni. Lerajzoltatják az elképzelést, és azt megmutatják olyanoknak, akiknek majd a termék szól. A hagyományos csoport esetében nagyon nehezen kivédhető probléma, hogy a véleményvezérek, akik jobban tudnak fogalmazni, aktívabbak, befolyásolják a többiek véleményét. Az online csoport esetében ez a veszély nem áll fenn, hiszen mindenki odahaza, a saját képernyőjén nézi meg a tervet, önálló véleményt alkot.

Te vagy az egyik legtapasztaltabb fókuszcsoport moderátor ebben az országban, könyvet is írtál a módszerről. Azt tudom, hogy számos cég teszteli fókuszcsoporton a termékeit vagy a hirdetéseit, de mennyire jellemző ez a politikában? Kíváncsiak a politikusok a döntéseik várható társadalmi fogadtatására? Például most, az államreform során?

Nem igazán jellemző. Általában azt lehet mondani, hogyha a költségvetés kicsit szűk, akkor először itt szeretnek spórolni a megrendelők. Én 1990 óta csinálom, és az elmúlt tizenhét évben nagyon kevés olyan piaci vagy politikai megrendelővel találkoztam, aki tudatosan elhatározta volna, hogy a kutatáson nem fog spórolni, mert akkor többet veszít a réven, mint amennyit megnyer a vámon. Magyarországon az érdekviszonyok a fontosak. Egy közpolitikai reformlépés esetén nincs olyan jól artikulált érdek, hogy mindenáron megkeressék a jó válaszokat. Bevezetik valahogy, aztán majd lesz valami. Amikor viszont tétre megy a dolog, például hogy engem választanak-e miniszterelnöknek, képviselőnek, a pártunk bejut-e a parlamentbe, akkor nem spórolják meg. Mert az érdekeik forognak kockán.

Volt olyan reklám, amit ezzel a módszerrel teszteltél, és kiderült hogy a célcsoport borzasztónak tartja? Ha kiderült, megváltoztatta a megrendelő emiatt?

Hogyne, persze. Például sörreklámok esetén többször előfordult a praxisomban, hogy olyan sztorival próbálta a sört reklámozni a reklámügynökség, ami valahogy a férfi-nő viszonnyal volt kapcsolatos. Például hogy mi férfiak tartsunk össze, és amikor az asszony azt akarja, hogy menjünk a bevásárlóközpontba és ott tolom azt a nagy kocsit, akkor egyszer csak lepattanunk, és a sör összehoz bennünket. Ilyen jellegű ötletek különböző variációkban újra és újra visszatértek. Ezekről mindig az derült ki ezeken a fókuszcsoportokon, hogy nem szeretik a férfiak ezeket a beállításokat, mert úgy érzik, mintha papucsságból menekülnének a sörhöz. Ez pedig nem tesz igazán jót az egójuknak, még humoros formában sem. A fókuszcsoportok után ezeket az ötleteket rendre elvetette a megrendelő. Aztán van egy fordított történetem is: volt az egyik sörnek egy olyan reklámja, ami egy öngyilkossági jelenet. Természetesen azt is teszteltük fókuszcsoportokkal, és nagyon érdekes volt a reakciójuk: a tudatos szinten a tisztességes, becsületes sörös résztvevők nyíltan elmondták, hogy hát ez bizony nem jó ötlet, mert Magyarország élen jár az öngyilkosságok számában, ezzel reklámozni egy ilyen finom, barátságos dolgot, mint a sör, nagyon perverz, és akár erkölcstelennek tekinthető elképzelés. De mivel a slusszpoén nagyszerű volt és mindenki nevetett rajta, azt javasoltam, hogy annak ellenére hogy a szövegkönyv szerint elutasítják, meg kell csinálni, mert a lelkük mélyén jónak tartották a dolgot. A megrendelő vállalta a kockázatot, leforgatták, és tényleg sikeres reklám lett, olyan mértékben sikeres, hogy kimutatható módon megnőtt ennek a sörnek a fogyasztása a reklámkampányt követő negyedév folyamán.