Hiába a közelgő választás, az ünnep előtt a politika már csak pislákol. Ugyan Bokros Lajos még kísérletezik azzal, hogy végleg pártjára húzza a szélsőjobb elleni harc (SZDSZ által már) viseltes mezét, de aztán kiderül, az ATV esti beszélgetésén kívül csak arra jó a kihívásos akció, hogy Vona Gábor - meglepően jó taktikai érzékről tanúbizonyságot téve – gyorsan elsüssön néhány poént. Egy politikai elemző blognak így nem marad más választása, mint beállni az évet értékelők közé. S miután valamelyik nap ismét megnéztem Nick Hornby regényének filmváltozatát, a kérdés adja magát: mi volt 2009 három legfontosabb politikai eseménye?

A válasz előtt azonban – már csak az összehasonlítás kedvéért is – gondoljuk át gyorsan a megelőző évet. 2008-ban a politikai hatásokat vizsgálva egyértelműen a népszavazás, a koalíciós szakítás és a gazdasági világválság voltak a legfontosabb történések. Érdekes módon mindhárom ugyanabba az irányba mutatott: az egyre komolyabb válságban lévő, de túlélésben reménykedő Gyurcsány-kormányt lökte a szakadék felé. Ezen előzmények után 2009-ben az én listámon az alábbi hármas szerepel: a kormányfő cseréje, a pártrendszer átalakulásának lehetősége és a politikai innováció szinte teljes hiánya. Nézzük sorban:

1. A kormányfő cseréje.

Gyurcsány miniszterelnök bukásának számos oka lehetett. A legitimitási deficit 2006 óta kézzel fogható volt, a kisebbségi kormányzás nehézségei 2008-tól keletkeztek, míg a válságkezelés gondjai 2009 elején váltak szembetűnővé. A három közül akár egy is elég lehetett volna ahhoz, hogy Gyurcsányt az MSZP menet közben lemondásra kényszerítse, ám az erőtlen és szétesett kormánypárt erre nem volt képes. A politikai és gazdasági csapdahelyzetben lévő kormányfő, egyfajta előremenekülési terv keretében, tavasszal végül maga lépett. A döntés megadta az esélyt a kormánypártnak, hogy radikálisan változtasson politikáján és vele együtt esetleg a népszerűségén is.

Az új kormányfő kiválasztásának folyamata – a tragikomikus „politikai casting” - azonban már jelezte: szó sincs nagy tervről, így aztán nem meglepő, hogy a végeredmény is meglehetősen szerényre sikeredett. Az egyre mélyebb válságban lévő MSZP nem tett kísérletet arra, hogy új korszakot kezdjen: a túlélési stratégia folytatásaként sok minden változott ugyan – s Bajnai a lehetőségeihez és negatív renoméhához képest jól teljesített kormányfőként -, ám a vereségbe beletörődni látszó és egyéni utakat kutató szocialisták választási esélyei semmit sem javultak. A kormányfő cseréje az országnak talán hasznára vált, de a kormányzás legtöbb területén és különösen az MSZP politikájában a korábbi tendenciák folytatódtak. Az MSZP 2009-ben kijátszotta ugyan az adu ásznak gondolt közjogi trükköt, de igazán nem tett semmit azért, hogy hasznára legyen a váltás. Így aztán nem is lett.

2. A pártrendszer átalakulásának lehetősége.

A 2009-es EP-választás önmagában, az elnyert mandátumok tekintetében nem nevezhető különösen fontos eseménynek. A választás eredménye és hatása azonban jelentős: a hosszú ideje stabilnak gondolt magyar pártrendszer változásának lehetőségét mutatta meg. Azért beszélek csak lehetőségről, mert az EP-választás több tekintetben sem tekinthető pontos mérőeszköznek: az alacsony választási részvétel miatt például komoly eltérések lehettek az egyes pártok szavazóinak részvételi hajlandóságában.

Ha parlamenti választást tartottak volna aznap, lényegesen magasabb részvétel mellett, a legnagyobb meglepetést okozó Jobbik bizonyára rosszabbul szerepel. Ennek ellenére az EP-választás megmutatta, hogy komolyan kell számolnunk 2010 kapcsán olyan forgatókönyvekkel is, amelyek a pártrendszer radikális átalakítását jelentenék: akár a Fidesz elsöprő fölényével, akár lengyel módra egy jobboldali kétpártrendszer kialakulásával. Arról nem is beszélve, hogy az EP-választás hatásaként egy korábban fontos szerepet betöltő párt szinte már most kiiratkozott: az SZDSZ végelgyengülése fontos változásokat indított el a balliberális táborban is.

3. A politikai innováció szinte teljes hiánya.

2009 tartós jelensége a pártok politikájában megfigyelhető ötlettelenség, ennek következtében pedig egy egyre erősödő politikai unalom. Miközben jelentős választói igény mutatkozik valami újra (az EP-választás eredményei részben erről is árulkodnak), ráadásul a politika-ellenesség, a kiábrándultság, az elfordulás egyre komolyabb méreteket ölt, a parlamenti pártok mintha észre sem vennék ezeket a jeleket.

Az MSZP láthatóan már képtelen a változásra, a Fidesz pedig azt gondolja, hogy számára a kockázatkerülés a legjobb taktika. Így aztán az aszimmetrikus törzsbázisokon kívül csak „jobb híján” megoldások maradnak, illetve bizalom az ismeretlenben, a még ki nem próbáltban. Mindez felerősíti a bizonytalanságot, hiszen pár hónappal a választás előtt még rengeteg potenciális szavazó keresgél. S ha már Bokrostól indultunk: be kell látnom, hogy talán egyedül az MDF a társadalompolitika téren is abba az irányába fordult az MDF, ahol megszólítható szavazókat feltételezett kísérletezett változtatással, illetve próbált meg - a maga módján - reagálni a szavazói igényekre. A párt átpozícionálása 2009-ben már teljes képet mutatott: a gazdasági kérdések után idén . Bármit is gondolunk az irányváltás hitelességéről, a volt konzervatív párt balliberálissá történő átalakításáról, az kétségtelen, hogy itt legalább egy alaposan kigondolt innovációval van dolgunk.

Török Gábor politikai elemző